A vidéki Magyarország érzelmi minősítése szerint olyan történelmi fordulópont volt ugyanis a magyarság életében a Kossuth Lajos által irányított 1848–49-es küzdelem, amelyre emlékezni, s az utódokat emlékeztetni kötelessége mindenkinek. Nincs is más, a népművészet által oly gazdagon megörökített korszaka históriánknak, mint a ’48-as szabadságharc. Dalok, mesék mondák sokasága dicsőítette, majd siratta azt a forradalmat, amely során – a nép így tartotta – „a szabadság ügye döntésre jutott”. Az egyszerű emberek 1848 élményétől felforrósított memóriája – amely tudós vélemények szerint csupán néhány emberöltőt képes átfogni – a kuruc időket is, de még az igazságos Mátyás király uralkodásának korát is felidézte, amikor a szabadságharcot és annak vezető személyiségeit a legkülönbözőbb folklórműfajokban magasztalta. Kossuth Lajos mellett Petőfi Sándort, Bem tábornokot, Klapkát és Perczel Mórt, elvétve még Görgey Artúrt is… Persze, abban, hogy ez a káprázatosan színes népművészeti örökség fennmaradhatott, a XX. század első éveitől fogva körültekintő gyűjtőmunkát folytató néprajzkutatóknak is jelentős volt a szerepük. Bartók Bélától, Kodály Zoltántól, Katona Lajostól, Rajeczky Benjamintól kortársainkig (Juhász Katalin, Tari Lujza, Szabó Zoltán, Újváry Zoltán, Mándoki László, Sándor István…) igen hosszú a sor, akiket elismerés illet, amiért a XIX. század világraszóló magyar küzdelméről még ma is eleven népművészeti örökség birtokában beszélhetünk.
Jókai Mór Szabadság a hó alatt című írásában olvasható: amit énekelnek, az örökké megmarad. Nekünk, a XXI. századi Európa polgárainak voltaképpen nincs is más teendőnk, csak eszébe juttatni korunknak a ’48-as szabadságharc folklorisztikus emlékeit. Az énekeit mindenekelőtt, hogy a modern világ se felejthesse el őket a sok új keletű zenei hatás terrorja alatt. Ne feledkezzék meg a Kossuth-nótáról, amelynek legalább száz szövegváltozata van. (Az egyik így hangzik: „Kossuth Lajos azt izente, / Nincsen elég regimentje. / Ha még egyszer azt izeni, / Mindnyájunknak el kell menni…”) Az Arany János költeménye alapján országosan ismertté lett Süvegemen nemzetiszín rózsáról, vagy a még a kuruc korból való dallamra szerzett szövegről: „Esik eső karikára / Kossuth Lajos kalapjára. / Valahány csepp esik rája,
/ Annyi áldás szálljon rája, / Éljen a haza!” A szabadságharcnak, azt mondják, szinte az eseményekkel egy időben a jelképei lettek ezek az énekek. Szerepüket, jelentőségüket mi sem tanúsítja jobban, mint az az 1849-es bukás után hozott szigorú rendelkezés, amelynek értelmében tilos volt énekelni e dalokat. Haynau emberei összefogdosták azokat a „Kossuth-kutyákat”, akik a forradalom nótáit a nyilvánosság előtt énekelték. Ott dúdolták vagy harsogták tehát őket a Világos utáni évek búslakodva reménykedő magyarjai, ahol nem hallhatták az önkényuralmi rend őrei: a lakodalmakban. Többen is leírják, nem volt az 1850-es, 60-as években olyan valamirevaló menyegző hazánkban, amelyen éjféltájban rá nem zendített a násznép valamelyik ’48-as dalra. A nyilvánosság előtt pedig olyan nótákkal játszották ki a hivatalos rendeletet, amelyek szó szerint nem utaltak az elfojtott forradalomra, mégis tudta a hallgatóság, miért keseregnek az énekesek: „Duna, Duna, be sok magyar könnye / Hullott immár cseppjeid közé le / Duna, Duna, be sok magyar vére / Omlott hajdan partjaid szélére…” Ezeknek a nótáknak – természetesen – semmiféle perzekutor nem tudott megálljt parancsolni, katonadalokként, de még kortesnóták gyanánt is tovább éltek, olykor az országhatárokon is túl. A világosi fegyverletételt gyászoló dallamok („Hej, Világos, vén sötét Világos, / Te miattad a haza oly gyászos”), de a betyárnóták is különösen alkalmasak voltak arra, hogy az idegenben szolgáló magyar legények nehéz sorsát panaszolják. A leghíresebb betyárt, Rózsa Sándort, aki a hozzá hasonló szegénylegényekből szabadcsapatot alakított, s harcolt az idegenek ellen, Kossuthék oldalán, kiváltképpen a szívébe fogadta a dalos lelkű magyarság. Nem egy ének, népballada örökítette meg a tetteit, szerte a Kárpát-medencében, ahol magyarul beszéltek. Gábor Áron hírét is messzire röpítette a dal, de még Görgeyét is, csakhogy az övét negatív értelemben: „Kis pejlovam megérdemli a zabot, / Kétszer kerülte meg Magyarországot. / Harmadszorra is megkerülte volna, / Ha Görgey igaz vezér lett volna.”
A szájról szájra terjedő népművészetnek a dalok mellett valóságos kincsestára az a mese- és mondatár, amely a szabadságharc nevezetes történeteit és szereplőit örökítette meg. Az 1848–49-es esztendőkből való népmeséknek is, de a történeti mondáknak is sok kapcsolódási pontjuk van az igazságos Mátyás királyról szóló történetekkel. A Habsburgok trónfosztása után a nép egyszerű fiai ugyanis valóságos mesebeli királyuknak tekintették Kossuth Lajost: „Csatázzatok, ti jó magyar jobbágyok, / Kossuth Lajos lesz a ti királyotok / Ferenc József nem is való királynak, / Mert két ura volt az ő kedves édesanyjának.” Az a gyermeki rajongás, amellyel Kossuth Lajos alakját, majd egyre fényesedő emlékét körülvették idehaza az egyszerű emberek, a mindennapokat is átigazította. A nógrádi asszonyok például színpompás ünnepi viseletüket a szabadságharc bukása után feketére cserélték fel, Kossuth-gyászba öltöztek. Ingvállukra, kenyérkendőikre azonban szép színes hímzőfonalaikkal, a Kossuth-bankó motívumait öltögették. A férfiak – ellenállásuk kifejezésére – Kossuth-szakállt növesztettek, a kalaposok Kossuth-kalapot árusítottak. („Kossuth Lajos kis kalapja / Nemzeti szín lobog rajta. / Az is azért lobog rajta, / Országunkat igazgatja.”)
A Szent Koronát mellőző Kossuth-címert azonban – hogy, hogy nem – soha nem fogadta el sajátjaként a magyar nép. A Rákóczi-szabadságharc leverése után feledésre ítélt nemzeti szimbólumokat, miután az 1848. évi XXI. törvénycikkel visszaállították jogaikba, szinte azon nyomban a szabadságharcra mozgósító jelképeknek tekintették az emberek. A bukás után, az önkényuralom éveiben pedig a nemzeti ellenállás szimbóluma lett a piros-fehér-zöld színű kokárda, a nemzetőrkarszalag és a zászló is. A koronás címerhez azonban minden időben ragaszkodtak az emberek. Akkor is, ha szűrre varrták, akkor is, ha bútoraikra faragták, dísztálaikra, -korsóikra festették… A trónfosztásról határozó radikálisoknál is, de a náluk mérsékeltebb elveket valló politikusoknál is jobban tudták talán a kis falvak lakói, a névtelen művészek és kézműves mesterek, hogy a Szent Korona nem a pillanatnyi politikai akaratok leképezésére vagy elleplezésére szolgál, hanem magyarságunk kinyilvánítására. Ott a helye tehát a címer fölött, a fiúi tisztelettel körülvett Kossuth Lajossal egyetértve, vagy néki ellentmondva. Néprajzi gyűjteményeinkben számos tárgy emlékeztet ma is erre a konok népi következetességre, a XIX. század utolsó negyedében ugyanis az egyik legkedveltebb díszítőmotívum lett a hagyományos paraszti művészetben a koronás magyar címer.
origo.hu
Kettészakadt az ország: óriási hőmérséklet-különbség északon és délen
