Magukra hagyott kistelepülések

Orbán faluparlament-ötletét ellendrukkerei vagy hangos kacajjal fogadták, vagy ismét arról beszéltek, hogy a Szövetség elnöke ki akarja vinni a politikát az alkotmányos parlamenti keretekből. Az Orbán-fóbiában szenvedő publicisták ismét bizonyítva látják, hogy a volt miniszterelnök alkotmányellenes és populista, vezérelvű demokráciát kíván kis honunkban létrehozni. A társadalmi problémák iránti érzéketlenségről tanúskodó gúnykacajjal különösebben nincs értelme foglalkozni, bár kifejezzük örömünket, amit a gazdák traktorainak budapesti föltűnése és az ez által kiváltott félelem és reszketés miatt érzünk.
Hogy Orbán miniszterelnöki működése során mennyire és miként lépte túl a magyar parlamentarizmus hagyományait és az alkotmány előírásait (ami nem azonos), több tudományos elemzés is született. Ezek kimutatták ugyan, hogy Orbán Viktor miniszterelnökségének idején a magyar politikai rendszer a prezidenciális kormányzás, az erős kancellári hatalomgyakorlás irányába mozdult el, ám – s ez rendkívül fontos – csak addig a mértékig, amit a Magyar Köztársaság alkotmánya még lehetővé tesz. Téves az a vélemény, hogy Orbán olyan populista demokráciára törekedne, ahol a kormány prezidenciális uralmat gyakorló vezetőjét nem korlátozzák a parlamentáris intézmények. Az Európai Néppárt alelnökéről van szó, aki ellenzéki vezetőként is bizonyította, hogy az alkotmányosság útjáról nem vezeti le táborát.
A probléma, a jelenkori magyar parlamentarizmus válsága azonban bővebb elemzést is megérdemel, bővebbet és részletesebbet annál, hogy a szokásos pártpolitikai adok-kapok (vö. ki a rosszabb a homokozóban) szintjére silányítsuk.
Mert a magyar parlamentarizmus komoly válságban van. Pontosabban a demokrácia tán legfontosabb szereplői, a hazai pártok vannak válságban, s a prezidenciális kormányzás, a populista demokrácia irányába tett gyurcsányi és orbáni lépések e válságra adott egyfajta választ jelentenek. A pártrendszer válságának lényege az, hogy a magyarországi pártok egyre jelentősebb mértékben képtelenek a köztársaság érdek- és eszmecsoportjainak képviseletére, vagyis a pártrendszer egyre kevésbé felel meg a társadalom valós csoporttagolódásának és -szerveződésének. E válság egyik megnyilvánulása a belső pártdemokráciák fölszámolódása, a pártelitek autonómiájának növekedése, a borzalmasnak titulált tagság befolyásától való megszabadulás. A válság másik megnyilvánulása az, hogy jelentős társadalmi rétegek gazdasági, hosszú távú csoportreprodukciós érdekei nem jelennek meg a magyar pártok programjában, még inkább a kormányzati politikaalakításban. Ezeknek a csoportoknak, vagy legtöbbször szervezetlen tömegeknek nem marad más, mint a hangos tiltakozás (a viszonylag jobb szervezettségű gazdák esetében), vagy a csendes kivonulás és befordulás a létfenntartás mindennapi gondjaiba (a szegény családok jelentős része, a kisfalvak lakossága, vö. Kopp Mária kutatásai a depresszió és a devianciák társadalmi összefüggéseiről). A magyar politikai rendszer jelenlegi formájában ezeknek a tiltakozó vagy legtöbb esetben befelé forduló és a politikában a köz ügyeinek intézéséből kivonuló csoportoknak a képviseletére alkalmatlan. Lehet persze, hogy sok esetben nem a pártok, hanem a szakszervezetek vagy más érdekvédelmi szervezetek lennének alkalmasabbak e csoportok vágyainak, nézeteinek és anyagi érdekeinek a képviseletére, ám ne feledjük, hogy a magyar parlamentarizmus elmúlt jó tizenöt évében ezek a nem pártjellegű politikai szerveződések vagy a pártok befolyása alá kerültek, vagy pedig – ha létre is jöttek – erőforrás hiányában gyorsan befolyásukat vesztették.
A parlamentarizmus főszereplőinek, a magyar pártoknak tehát továbbra is alacsony maradt a társadalmi beágyazottsága. Ezen persze a végrehajtó rendszer tagjai, a kormányzati és hivatali apparátus különösebben nem siránkozott, mert a szakbürokráciák nagy részének legfeljebb a pártok képviselőivel kellett és kell vitázniuk, ám az erőforrások újraosztásában és a társadalmi szereplők működésének szabályozásában továbbra is – európai összevetésben különösen – jelentős autonómiájuk van.
A faluparlamentek ötletét még a jelenlegi kidolgozatlanságában is támogatandónak és végiggondolandónak tartom. Föltéve persze, ha a kezdeti föllángolást tartós és alapos munka követi. A polgári körök elmúlt három évének története arra int, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Szövetségtől a megszokottnál nagyobb felelősséget és aktivitást követeljünk, tekintve, hogy a nagy- és kisvárosi társadalom megszervezésére kitalált polgári körökkel a Fidesz elitje és helyi garnitúrái majd két évig a plakátragasztatáson kívül alig foglalkoztak, inkább láttak bennük veszélyes ellenlábast, semmint a politikusok mobilitására és a politikai társadalmi beágyazottságának növelésére szolgáló intézményeket. Ha a cél az, hogy a vidéken, különösen a kistelepüléseken élők érdekei és jogos elvárásai megjelenjenek, mégpedig kellő hangerővel az országos politika színpadán, akkor az eszköz, a faluparlament támogatandó fölvetés.
Az iskolabezárások, a körzetesítés, a postahálózat zsugorodása, a tömegközlekedés megdrágulása és leépülése, a helyi közszolgáltatások forrásellátottságának csökkenése ugyanis azonnali és hangos tiltakozással állíthatók csak meg. Nemcsak azért kell tiltakozni és a Gyurcsány úr által javasolt „iskola helyett délutáni melegedő”, „busz helyett önkormányzati autó” ötleteket elvetnünk, mert több százezer – ráadásul többségében amúgy is rossz anyagi körülmények között élő – család helyzetét rontják szinte egyik napról a másikra, hanem azért is, mert ha valahol leépülnek a közszolgáltatások, akkor onnét elköltöznek az emberek, ott csökken az ingatlanok értéke, s a megmaradók közellátását is nehezebb lesz megszervezni. Arról ne is beszéljünk, hogy az 1990-es évek eleje óta jelentős forrásokat fordítottak a helyi közösségek intézményrendszerük kiépítésére, s ezeket a befektetéseket a gyurcsányi tervek most egy csapásra elértéktelenítik. S így megsemmisítik azokat az eredményeket, amiket az egymással is versengő kistelepülési önkormányzatok értek el a magyar parlamentarizmus elmúlt tizenöt évében. Az Európai Uniót meg nem is említeném szívem szerint, melynek deklarált politikai célja a vidéki térségek elnéptelenedésének megállítása.
Ha a faluparlamentek létrejöttének és országos társadalmi mozgalommá szerveződésének eredményeként sikerülne megállítani és megfordítani e kormányzatilag gerjesztett folyamatokat, akkor az a magyar demokrácia előnyére válna, tekintve, hogy a kistelepülésen élők jelentős részének visszaadhatná elveszett, a politika befolyásolhatóságába vetett bizalmát. Torgyán óta a parlamenti pártok programjában és politikai gyakorlatában alig-alig jelennek meg a kistelepüléseken élők problémái és e gondok kezelésének eszközei. Igaz, a torgyáni falupolitika operettdíszletek közé begyömöszölt magyar falu- és parasztképe sem történetileg, sem társadalmilag nem volt különösebben megalapozott, de volt. Ma meg nincs. Ami kezdeményezés volt, az MDF tavaly nyári félfordulat-törekvése, az meg megbukott a Dávid Ibolya-féle „normális konzervativizmus” zátonyán, s ezt ráadásul a faluparlamentek ötletét ma elvetők és gúnykacajjal övezők is igencsak üdvözölték. Az pedig, hogy Orbán Viktornak a faluparlament ötletének egyelőre kétséges sikerétől nagyobb esélye lesz-e a miniszterelnöki szék visszaszerzésére, nos ez az ügy szempontjából részletkérdés.