A lélek peremén

Múlnak az évek, és az időszámítás olykor kilök egy érdekes évszámot. Ilyenkor lehet félni, lehet eltelni misztikus várakozással, és lehet meghatódni. Ez utóbbi általában akkor következik be, ha valakinek valamilyen évfordulója van. A korszellemet, mióta a szellemtől végképp emancipálódott, már csak ez a lebutított számmisztika izgatja. Most József Attila-év van. Mit jelent ez?
Nem kevesebbet, mint azt, hogy most boldog-boldogtalan róla beszél. És nem is többet. Olvasgatom az irodalmi lapokat, nézegetem a J. A.-különszámokat, megemlékezéseket. Olyan érzés, mintha egy vidám, szalmakalapos, lepkehálós társaság letáborozna a hely nevezetessége, az évezredek óta kihűlt tűzhányó mellett. Szendvicseket hersegtetve bele-belenéznek a feneketlen kráterbe, miközben azt találgatják, elfújja-e a bárányfelhőket a szél, vagy esetleg rosszra fordul az idő, és esőt hoz a délután.
Tudom, minden nagy – és szerencsés utóéletű – alkotónak ez a sorsa. (A posztumusz szerencsét azért említem, mert az utókort a múltból természetesen csak az érdekli, amit magáénak érez. Szó nincs arról, hogy az idő szeme „objektív” volna. Az utókor kibányászhat alkotókat a feledésből, felemelheti őket és eldobhatja, ha már nem érzi őket.) A tarka társaság a szakadék peremén, a nagy értők és megmagyarázók, az elemzők és szakaszolók.
Mi mindent tudnak ők, és mi az a Semmi, amit még csak nem is sejtenek? Tudják, ismerik „a költő társadalmi hátterét”. A hatalmas nyomort, az utcán felnövekvő félárva sorsának eredendő reménytelenségét. Tudják, hogy ez a társadalomidegenségre predesztinált költő, ez a forradalomra vágyó vad, kritikus szellem szerette volna, ha szeretik, de ez nem adatott meg neki olyan erővel, olyan „szinten”, hogy a társadalomba való beilleszkedéshez hozzásegítse. Ez az a pont, ahol az elemzők – a vulkánhoz kirándult társaság tagjai – beljebb lépnek, és a költő lelkéről kezdenek beszélni.
József Attila lelke beteg volt, mondják. Udvardi József írja József Attila lelki összeomlása című könyvében: „A lelki kiegyensúlyozatlanság József Attila esetében még azzal is súlyosbodott, hogy ő nem egy, de kettős személyiségtorzulásban szenvedett. Nála ugyanis a skizoid beállítottság az epileptoid hajlam jellegzetességeivel keveredett…” Itt a kirándulás vége. Akkor már inkább vissza a lepkehálókhoz. A zseni ugyanis sosem normális. A zseni skizoid, mert az élményt a legforróbb közelségből látja, ugyanakkor a legmetszőbb távolságból. Normális ember nem megy közel, nem olvad bele az élménybe, hanem megnyugtató, kiegyenlített, langyos érzéstávolban marad. Ha mégis közel merészkedik, akkor az élmény fölemészti, megeszi reggelire, mert képtelen arra, hogy skizoid módon ugyanakkor távol is maradjon. Utálom a normális embereket. A végtelen közelség okán a zseni élménye pontosabb, izzóbb, mint a normális emberé, a jéghideg távolság okán pedig jól kezelhető. A zseni műve is meghasadt: a lehető szubjektívebb (hiszen így csakis ő beszélhet, senki más), ugyanakkor a legobjektívebb (hiszen magáról a létről beszél). Egyik legkedvesebb költőm, Trakl eredendően elmebeteg volt, Hölderlin versei közül az „őrült korában” írtak tetszenek leginkább, és József Attila is, ahogy bontakozott benne a betegség, egyre jobban írt.
Közhelyszerűnek, ostobának, sőt az ostobaság apológiájának tűnik javaslatom: ha lehet, ne József Attiláról olvassunk, hanem József Attilától. Egyetlen verse képes lehet arra, amire ezer róla szóló esszé vagy tanulmány sem: olvastán egyszer csak a kráter mélyén találjuk magunkat. És ott, a vers vulkánsötétjében megérezhetjük: önmagunk mélye ez. Hogy József Attila hány éve született, az teljesen mindegy. A lényeges az, hogy halhatatlan. Hogy ez a mondat ne csak sznob, fecsegő szlogenként visszhangozzon bennünk, hanem személyre szabott, kozmikus belátásként teremjen meg: azért olvassuk a halmozottan hátrányos helyzetű, beteg lelkű, beilleszkedni képtelen zsenit: József Attilát.