Egy éve az unióban

Tragikomikusnak is mondhatnánk, ha nem a saját bőrünkre menne: Magyarország számára az unió mindinkább a beteljesülő szocializmusba vetett ígéretek rossz emlékű halmazává kezd válni. Amíg Kovács László vámügyi uniós biztos külügyminiszterként a csatlakozást megelőzően a tőle megszokott demagógiával ígéretet tett arra, hogy a csatlakozással senkinek sem megy majd rosszabbul, mára a romló statisztikai adatokon lehet szomorkodni, örülni azonban csupán az alkotmány francia, holland, dán és brit elvetésétől riadt politikusok hivatali optimizmusának tudhatunk. Márpedig a jövő valóban rózsás.
Lehetne, ha… Hacsak a nettó befizetők nem csípnek le még több pénzt, mint ahogyan szándékozzák; ha Románia és Bulgária étvágyát csak mérsékelten elégítik ki, és ha nem valósul meg az az unió, amely egyenlő lesz a néhai de Gaulle Európájával, vagyis az Atlanti-óceántól az Urálig terjed. Márpedig miért ne lehetne az európai Ukrajna, Moldova, Grúzia és Örményország legalább annyi joggal uniós tag, mint az öt százalékban Európában, a fennmaradó 95 százalékával pedig Ázsiában fekvő Törökország?
Egyéves uniós tagságunk óta Magyarországon csökkentek a reálbérek, emelkedett a munkanélküliség, az ipari kibocsátás üteme a harmadik egymást követő hónapban csökken, a tavaly februári 25 százalékos ipari exportnövekedés most februárban 0,1 százalék volt. Rosszul teljesítő minisztereket rúg ki a kormányfő, miközben a 2 milliárd euró értékű kelet-európai értékpapírt kezelő luxemburgi KBC Conseil Service úgy gondolja, hogy Draskovics elmenetelével „a helyzet egyre szörnyűbb lesz”. Az unióban a számok tükrében a legtöbb területen sereghajtók lettünk, és hogy milyen a gabonatermesztők, a tejtermelők, az állattenyésztők és a méhészek többségének a hangulata, azt tőlük kell megkérdezni. Tőlük, akik traktorjukkal kivonultak azon berozsdásodott és leállt időkerékhez, amelyet Medgyessy Péter úgy avatott fel, hogy az méri majd az időt a csatlakozásig, és örökkön örökké megy. Mára az időgéppel együtt Medgyessy is történelem lett – de annak nem az aranylapjaira került. Elhasználták és kihajították.
Tegnap mellbevágó cikk jelent meg A kommunizmus alatt jobb volt címmel hazánkról. De nem egy thürmerista pamfletben, hanem Petronella Wyatt tollából a brit konzervatív értelmiségi elit kedvenc hetilapjában, a Spectatorban. „Az a baj ezzel az országgal, hogy nincs itt ízlés, kulturált ember, kellő munkaetika. A helyzet reménytelen” – kezdődik a cikk egy magyar polgár panaszával, amit a Budapestet meglátogató újságíró riasztó tapasztalata megerősít. Szerinte már a románok is előbbre járnak egyes területeken, és cikke konklúziója az, hogy „Hosszú idő telik el, amíg Magyarországot európai országnak nevezhetjük”.
Más: nemrégiben Brüsszelben rendezték meg az itteni Régiók Bizottsága épületének ötödik emeletén a magyar hetet, hogy reklámozzák a magyar turizmust (is), és amelyen még ekkor is a ciprusi hetet hirdető felirat virított. Magyarországról százhatvan vendég érkezett, de csak négy külföldi érdeklődött a rendezvény iránt. Ami pedig a büfénél történt étel- és tányérpusztításban, attól még a sokat látott brüsszeli pincérek is elképedtek.
Újabb példa: a brüsszeli parlament egyik folyosóján a tagországok napilapjai olvashatók. Itthonról a Népszabadság és a Magyar Nemzet jár, négynapos késéssel. A huszonöt ország lapjai közül csupán a magyar lapokat lopják el napi rendszerességgel.
A Brüsszelben és Strasbourgban dolgozó magyar szocialista és fideszes (néppárti) képviselők tegnapelőtti sajtótájékoztatójukon egyetértettek abban, hogy az intézményeket pesszimista hangulat ülte meg. Guillaume Durand, a brüsszeli Európai Politikaközpont igazgatója tegnap azt mondta: „a bővítés tényként valósult meg, de nem a fejekben”.
Csakhogy ez sem igaz. A helyzet rosszabb. Ami az emberek unión belüli szabad áramlását illeti, ma egy magyar nem telepedhet le könnyebben Brüsszelben, mint egy kanadai vagy kongói. Az új tagok szolgáltatásainak szabad beáramlásával szemben egyre erősebb az ellenkezés, miközben Spanyolország hatalmas mennyiségű kukoricát hoz be az unión kívülről; a kínai textil, a méz és mindenfajta áru uniós beáramlása évente megsokszorozódik, miközben a belga polcokról hiányzik a magyar bor, hagyma, uborka, paprika és méz. Arra nincs adat, hogy az eszmék miként áramlanak; arra inkább, hogy Magyarországra miként áramlik a rövid távú spekulatív tőke, amely a Financial Times németországi kiadása szerint felveri a forint értékét, és így gazdasági károkat okoz.
Az MSZP értékelő kiadványa a riadtság és a jövőtől való félelem manifesztuma: „Magyarországot akkor vették fel az Európai Unióba, amikor a szervezet válságtüneteket mutat” – hogy a dokumentum első mondatát idézzük. A részletek ennél is baljósabbak, amelyekben az egyetlen öröm, hogy őszintén igyekszik számot vetni a realitással: „a román és bolgár bővítésnek sincs meg egyelőre a megfelelő pénzügyi háttere”; „a vezető tagországok gazdasági stagnálása” folytatódik; „a mostani feszült helyzetben … nem Európát előre vivő politikai és szakmai érdekek érvényesülnek”; „a vidékfejlesztési támogatás egyértelműen kevés lesz …, és még jelentős növelés esetén sem lesznek önmagukban elegendők a vidéki felzárkóztatásra”. Azt pedig tudjuk, az új elnökségi javaslat meg akarja kurtítani a felzárkóztatási forrásokat. Verheugen, a csatlakozáskor is az optimizmustól sugárzó bővítési, ma ipari biztos tegnap azt mondta: „Néhány régi tagországban a hangulat igen borús, az újakban pedig csalódás tapasztalható.”
Csatlakozásunktól számítva egy évet kellett várni arra, hogy Verheugen – pestiesen szólva – megmondja az őszintét.