„Magyarnak lenni kollektív neurózis”

Micsoda év volt az az 1905-ös! Einstein megjelenteti első tanulmányát a speciális relativitáselmélet alapjairól. Oroszországban lázadások vannak, kitör a forradalom. És Budapesten születik két óriás. Csecsemőnek is hatalmasak, később meg egyszerűen csak világklasszisok. Születésekor a kis Koestler Arthur 4,8, József Attila pedig 4,5 kilójával kínozza meg a mamáját. Egyikük a Szív utcában, másik a Gát utcában cseperedik.
Vajon hány lépéssel lehetne megtenni a Gát utcától a Szív utcáig terjedő magyar zarándokutat? Mert nekünk – hála a farkasemberarcú szocializmusnak – egy fél évszázadig tartott.
Ha elmegyünk a Gát utca 3.-ba, József Attila szülőházába, megnehezül és ott marad kicsit a szívünk. Ha pedig bekanyarodunk a VI. kerületi Szív utcába az Andrássy útról, s megállunk a 16. számú ház előtt, érezni fogjuk, ahogy gátat emel elénk az idő. De azért próbáljuk meg elképzelni a hipertevékeny, kerek arcú kis Köstler Artúrt (nevét egy budapesti postai csekkre így írta rá), amint iskolatáskájával ballag az akkor bizonyára impozáns, ma már a város szennyétől feketéllő, második világháborús lövedékeket homlokzatában napjainkig őriző vénséges ház, szülőháza felé. Nehéz lenne bárkit is találni, aki még emlékszik Köstlerékre.
Koestler a Szív utcából, József Attila a Gát utcából. Életük gátfutásába nyugtalan szívük belefáradt. Mindketten az öngyilkosságot választották.
Jó barátságban voltak. A költő-proletár és a jógi-komisszár. Bevallom: nekem egyikük a XX. század legnagyobb magyar költője, másikuk a legfontosabb magyar írója.
Egymás ellen játszották ki őket a hazugság hosszú évtizedeiben. (Egy biztos: ha egyszer majd Koestler is kötelező tananyag lesz, csak akkor mondhatjuk, hogy kulturális értelemben is – de legalább az oktatási tárcánál – megtörtént a rendszerváltoztatás.) Arthur Koestler lett az antikommunista démon, aki idehaza indexre került, József Attila pedig a plakátköltő, aki nélkül nem múlhatott el iskolai rendezvény (és mégis szerettük). Arról sokáig nem szólt a fáma, hogy egyiküket kizárta a párt, a másik meg kilépett belőle. József Attilát a magyarországi kommunisták „marták ki”. Erdő elvtárs nem zúgott, csak az ő versében. Koestler fölszabadult, amikor végre meghozta döntését, hogy kilép a német kommunista pártból. Magányos lett, de – szellemi-lelki értelemben – szabad. Négy éve elkezdett regényét, a Gladiátorokat végre befejezhette, s egy kicsit bele is menekült a munkába. Nem volt könnyű meghoznia a döntését. De a szovjet tisztogatási perek vádjait nem mindenki hitte el. A letartóztatottak tömegét, az „árulók” és „bűnösök” hihetetlen megszaporodását, elvtársainak eltűnését nem mindenki vette tudomásul nyakát behúzva. Koestler önmagáról is írt, amikor József Attila halála után papírra vetette ezeket a sorokat: „Soha nem tudott megszabadulni a gyűlöletnek és a szeretetnek attól a keverékétől, amely a párthoz fűződő érzelmeit jellemezte, ahogy senki sem volt képes erre közülünk, ha ebbe az érzésbe belekóstolt. Mert a párt volt az a kártya, amelyre mindenünket föltettük, és amelyen mindenünket elvesztettük.”
Koestler sok szállal kötődött az egész európai kultúrához és ahhoz a demokratikus szabadságeszményhez, amely őt – Orwellhez hasonlóan – a totalitarizmus társadalmával egyszer s mindenkorra szembefordította. Önéletírásában lejegyezte: „Az én szellemi táplálékom a magyar, orosz, francia és angol irodalom volt; nem ismertem más zsidó irodalmat, mint az Ótestamentumot, az meg nem is zsidó irodalom a szó elfogadott értelmében.” József Attilát a legnagyobb európai költőnek tartotta. Harcolt érte, hogy elismertesse a Nyugattal. Ezért is kezdte lefordítani verseit.
Megmutatta néhány fordítását angol költő barátainak, mindenekelőtt Audennek, aki sajnos nem lelkesedett. Koestler akkor megértette, hogy a fordítás során elveszett a lényeg, hogy a nyelvi elzártság falát nagyon nehéz áttörni. Mert a költészetben éppen azok, akiknek a valódi lírához a legtöbb közük van, szinte alig lefordíthatók. (Ahogyan a mondás tartja: költészet az, ami fordítás közben elvész a versből.)
De ez az ő József Attila iránti szeretetén és lelkesedésén nem változtatott. A láthatatlan írás című művében egy egész fejezetet szentelt a 30-as évek magyar irodalmi életének, sajátos légkörű kávéházainak, művészeinek, köztük is mindenekelőtt – Karinthy Frigyes és Németh Andor mellett – József Attilának.
Mennyi mindenben hasonlítottak! Teljes szívükkel, fiatal életükkel az igazságos társadalom eszméje felé fordultak. József Attila marxista műveltsége, úgy tűnik, mélyebb és átlényegültebb volt, mint Koestleré, akit talán józansága, talán természettudományos érdeklődése „megmentett” attól, hogy a marxizmus nagyobb kárt tegyen benne, a tanításokat inkább csak a propaganda szintjén sajátította el, majd csakhamar kétségbe is vonta. (Merleau-Ponty a szemére is vetette sekélyes marxista műveltségét a Sötétség délben Rubasovjának megformálása ürügyén.) Polgári származása révén szélesebben megalapozott műveltsége, olvasottsága és családjának integrálódási készsége is jelenthetett bizonyos védőréteget.
József Attila halhatatlan versében azt írta apjáról: „félig székely, / félig román, vagy tán egészen az”. Milyen elegánsan jelenik meg soraiban a meghatározó meghatározhatatlanság: „török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel”. S mintha a József Attila-i megfogalmazás tágas definíciója és a kutakodó, gyanakvó világgal szembeni erkölcsi fölény visszhangoznék Koestler válaszában is, melyet a szerinte új antiszemita hullámokat gerjesztő zsidó elkülönülés és irritáló „kiválasztottságtudat” nagy port fölvert bírálata után adott a Jewish Chronicle-nak. Amikor az újságíró provokatívan megkérdezte tőle, ezek után továbbra is zsidónak tartja-e magát egyáltalán, így válaszolt: „Ami a vallást illeti, a tízparancsolatot és a hegyi beszédet éppúgy elválaszthatatlannak tartom, mint a gyökeret és a virágot. Ami a faji hovatartozást illeti, fogalmam sincs és nem is érdekel, hány héber, babiloni, római légiós, keresztes vitéz és magyar nomád volt az őseim között.”
Meghalljuk-e még József Attila hangját Arthur Koestler mondataiból? Eljutunk-e odáig valaha is, hogy legfontosabbjaink-legkedvesebbjeink ne legyenek soha egymás ellen kijátszhatóak?
Koestler csodálta József Attilát, sőt közös barátjukra, a rendkívül érzékeny és tehetséges, azonban a jelentőségében sem József Attilával, sem vele össze nem mérhető Németh Andorra is fölnézett. Nem értéktévesztés ez, hanem szeretet, és még valami: csak az bálványozza ifjúkorában szellemiekért a nála kisebbeket, aki még nem tudja, saját magában mekkora értékek ragyognak.
Amikor Koestler, még a német kommunista párt tagjaként, Willi Münzenberg utasítására propagandacélokkal 1933-ban a Szovjetunióba, Közép-Ázsiába látogatott, hazajövet megállt Budapesten, és néhány hónapig szülővárosában maradt. Sok időt eltöltött ekkor József Attilával, Németh Andorral és másokkal. Eljárt a Hadik kávéházba, találkozott nemegyszer Karinthyval és asztaltársaságával. Minderre nemcsak nála vagy Németh Andornál, hanem Faludy György visszaemlékezéseiben, sőt Karinthy Ferencnél is találunk utalásokat, aki gyermekként édesapja oldalán hallhatta a felnőttek csevegését.
Koestler újra és újra nekifogott a Tiszta szívvel angolra fordításának. „Tiszta és nemes szívvel”, „A szelíd szív”, „Szívemben tisztán”, „Az áldott szív”, „Az ártatlanság dala”. Ezek csak a címvariációk, amelyeket ízlelgetett-próbálgatott, hogy az angol nyelv révén egy nagyobb olvasóközönség számára egyértelművé tegye: József Attila zseni volt! Fordításaiban a tartalom visszaadásán túl a zeneiségre koncentrált: sorokat cserélt, hogy jobban csengjenek a rímek, egyik variációjában az „apám” és az „anyám” becéző alakban szerepel, nyilván szüksége volt a szótagszám miatt a rövidebb alakra, később ezt elveti, mert ugyan miféle becéző formát használhatott volna az a József Attila, aki mindössze hároméves volt, amikor az apa elhagyta a családot.
Mindenáron meg akarta tartani a ritmust és a szavakkal való játékot. A legnehezebb művek átültetése sem riasztotta el: nekivágott a Születésnapomra lefordításának is. Leleményben ő sem volt szegény: a felülmúlhatatlan „gagyog / s ragyog” vagy „az ám, / hazám” angol megfelelőire vágyván az egyik szakaszban a hungryt (éhes) a Hung’ryvel próbálta rímeltetni. Lefordította még a Bűnt, a Freudnak ajánlott Amit szívedbe rejtesz című verset, kísérletezett a Thomas Mann üdvözlése átültetésével is.
George Mikessel együtt hosszasan tervezte egy angol nyelvű József Attila-kötet kiadását. 1952–53-ban írt visszaemlékezéseiben – később számos nyelvre lefordították – elragadtatott sorokat írt angol olvasójának József Attila kivételes tehetségéről: „Késői verseinek egyedülálló költői minősége a csodálatos harmónia az intellektus és a dallam között. Nem ismerek kortárs költőt, akit e tekintetben hozzá lehetne hasonlítani. Legbonyolultabb és legátgondoltabb, marxista és freudi versei olyanok, mint a népdalok, s néha úgy hangzanak, mint bölcsődalok; az ideológia tökéletesen föloldódik bennük – adagio vagy furioso, de minden esetben cantabile zeneiséggé.”
Koestler szenvedélyes alkat volt, szeretéseit sem mindig tudta a „megfelelő” hőfokon tartani. Előfordul ez azokkal, akikben lélek van, nem pszichés termosztát, mely túlfűtés esetén lekapcsol. József Attila halála után született írását a szívünkön ma is végigvágó ostorcsapásszerű mondatai bizonyosan a legfelkavaróbb, legmegdöbbentőbb nekrológok közé emelik. Vád és önvád váltakozik egy majdhogynem kifosztottságérzéssel. Nemigen talál az olvasó olyan mondatot a terjedelemre is tekintélyes Koestler-életműben, ahol kommunisták és antikommunisták egy nevezőre képesek kerülni. Ha ez mégis megtörténik Koestlerrel József Attila halálának hírére, az azt jelenti, hogy az öngyilkosság fölforgatta őt teljes valójában. Hogy ez a halál nagyon fájt! „Közös erővel pusztítottuk el őt, mi kommunisták és antikommunisták, frakciós társak, széplelkek, dialektikusok, materialisták, idealisták, intellektuelek, mindnyájan elvontak és alantasok” – írja Koestler. Amikor végiggondolja József Attila életét, egyúttal a világ érzéketlenségét is végigelemzi, amely arra késztethet egy tüneményes tehetségű embert, hogy „a sínekre ágyazzon” magának.
József Attila tragédiáját Koestler magyar tragédiaként, sőt a magyarság jellegzetes, tipikus esettörténeteként láttatja a német olvasóval. Hiszen ami történt, írja, annak a kis népnek a körében történt, „amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. Lövedékekként robbannak föl a zsenik e nép szűk horizontján, és aztán összeszedik a repeszeiket. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat.”
A tárgyilagosság kedvéért jegyezzük meg: ehhez hasonló módon ritkán törtek ki Koestlerből a magyarsághoz fűződő érzései. (Legközelebb ilyen lávaömlésszerűen majd 1956 októberében törnek elő belőle hasonló érzések, amikor a magyarok a szabadságukért lázadnak, s ő, hogy fölébressze a világot, téglával akarja beverni a londoni követségi ablakokat.) Jegyezzük meg: Koestler nem azért írt angolul, mert nem tartotta elég gazdagnak a magyar nyelvet. Meggyőződése volt, hogy a gyerekkorában elsajátított nyelv – anyanyelvének azért nehéz mondanunk, mert az osztrák édesanya, Adél asszony alig beszélt magyarul – a világ egyik leggyönyörűbb nyelve. (Egyszer kesernyésen meg is jegyezte: anyja ötven évig élt Budapesten, és nem volt képes rendesen megtanulni magyarul.) De azt is tudta, hogy akinek a világ számára van mondandója, annak a magyar nyelvbe zártságból ki kell törnie. Ezért döntött először a német, majd később és véglegesen – Angliában történt letelepedésétől, illetve politikai okoktól érthetően nem mentesen – az angol nyelv mellett.
Hogy angol olvasója fogalmat alkothasson a magyar nyelv szépségéről, annak okáért éppen József Attila verseivel kapcsolatban Koestler a következőket fogalmazta meg: „A magyar ragozó nyelv; gazdag súlyos, sötét magánhangzókban, és zubognak benne az élet nedvei; a szavak hallatlan hangutánzó, hangulatfestő erejűek, s lefordításukkal próbálkozni szinte lidércnyomás.” Milyen izgalmas ezt a némiképpen Az elsodort falu írójának stílusára emlékeztető meghatározást Koestlertől olvasni! (Majd elfelejtettem: kedvelt történelemtanárát Szabó Dezsőnek hívták…)
Bizonyos, hogy József Attila költészete jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Koestlerben a magyar nyelv és a „zárvány”-magyarság iránti szeretet élete végéig megmaradt. Néha az az érzésünk, hogy József Attila sorsa többet megértetett vele a tehetséges magyarság hősiességre kárhoztatott megmaradási küzdelmeiből, mint a századok során végigküzdött harcok és az elszenvedett vereségek. A költő halála mélyrétegeket szakított föl benne, hasonló vallomáskényszer ritkán tört rá.
Idézzük föl befejezésül Koestler József Attila-siratójának legmegrázóbb mondatait: „Banális volna, ha emberünk félreismert zseni lenne, akit a halála után fedeznek föl – ez, mondhatni, klasszikus séma volna, és úgyszólván rendben lenne. A dolog azonban úgy áll, hogy József Attilát már 17 éves korában nagy költőként tartották számon, és mi mind tudtuk, hogy zseni, mégis engedtük szemünk láttára szép lassan tönkremenni. Mielőtt ugyanis szentté avatták volna, azaz amíg élt, veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető volt. Persze mindnyájan tudtuk az irodalom történetéből, hogy a legtöbb zseni veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető. Esszéket és nekrológokat írván készségesen megengedtük a zseninek, hogy ilyen legyen, a valóságos kávéházi asztaloknál azonban az idegeinkre mentek ezek a jellemvonások. Én magam, bár tudtam, hogy József Attila istenáldott zseni, megszakítottam vele az érintkezést, amikor többévi távollét után a szülővárosában meglátogattam, de ő nem volt hajlandó a kedvemért fölállni a kártyaasztaltól. Többnyire kedvesek és türelmesek voltuk vele, valamelyest segítettük is, és azzal a diszkréten leereszkedő elnézéssel kezeltük, ami az érzékenyeket jóval biztosabban tönkreteszi, mint a patkányméreg. Meg lehetett volna menteni, ha alaposan gondját viselték volna. Ám az ilyen akciók roppant nagy és megerőltető energia- meg időráfordítást igényelnek. (…) Magyarnak lenni kollektív neurózis. Európa többi része csak az or