(mi a rongálás…)

Én nem tudom, hogy a jog nyelve, amely jellegénél fogva a definíciók pontosságára és egyértelműségére törekszik, irodalmi értelemben kifejezőnek tekinthető-e. Amikor ezeket a sorokat írom, Natasa kutyám feje a bal lábamon nyugszik, ott, ahol egy napfényfolt vetül az ágyamra. Ezzel talán azt is elárultam a figyelmesebb olvasónak, hogy hanyatt fekve írok, ami sajátos póznak tekinthető, pedig csak nyak- és vállizmaim elmerevedésének megelőzésére szolgál. Ugyanis az írás – legyen bármilyen laza az ember – bizonyos feszültséggel jár, amelyet összpontosításnak is nevezhetnénk. Közismert, hogy az úgynevezett ülőmunka, akár futószalag melletti görnyedésről, számító- vagy varrógép kezeléséről van szó, nincs jó hatással a gerincre, a hát, a nyak és a váll izmaira. Sok évvel ezelőtt észrevettem, ha elmélyülök a munkában, az asztal fölé hajolva a nyakam automatikusan félrebiccen, s belemerevedik ebbe a pózba.
Natasának efféle gondjai nincsenek, azért fekszik a lábamon, mert emberbarát, és testi kontaktusra vágyik. Ámbár neki sem mindegy, hogy milyen pózban pihen. Szereti az állát puha párnákkal föltámasztani, ettől arckifejezése fontoskodóvá válik. A fotelt kedveli és az ágyikót. De még ott is, mielőtt lefeküdne, vagy tízszer körbeforog, hogy a megfelelő égtájat kiválassza. Hogy mindennek mi köze a joghoz és az igazságszolgáltatás nyelvezetéhez, rövidesen kiderül majd. Egyelőre azt akarom bizonyítani, hogy Natasa, habár kétségkívül kutya, számos esetben úgy viselkedik, mint egy érző emberi lény. Ha teljesen őszinte akarok lenni, olyan, mint egy elkényeztetett, habár jóindulatú gyerek, aki úgy erőszakos, hogy a szeretetre apellál. Legalább annyi örömet szerez ezáltal, mint amennyi fáradtságot és kényelmetlenséget okoz. Például amikor elzsibbadt a lábam, óvatosan húzom ki alóla, nehogy felébresszem.
A kutyára van egy szakkifejezés: hobbiállat. Én úgy érzem, hogy inkább én vagyok Natasa hobbiállata, mint ő nekem, mivel időnként szórakoztatnom kell őt, különböző játékokkal és rítusokkal. Minden este, a feleségemmel karöltve eljátsszuk a „keres” fedőnevű játékot, amelynek során a szobában különböző helyeken kutyacsemegét rejtünk el, s ezt Natasa megkeresi. E játéknak persze konvenciói vannak. Teljesen váratlanul azt kérdezem a feleségemtől: te mennyit keres-el? A mélyen alvó Natasa füle botja erre megmozdul. A keres-etem nem túl sok, feleli a feleségem, mire Natasa feláll, és kérdően egyikünkről a másikunkra néz, közben veszettül csóválja a farkát. Amikor így szólok: sajnos a kutya nem kereső-képes, ugatásban tör ki, mivel rájött, hogy elkezdődött a játék. Kimegyünk a konyhába, megszagoltatom vele az elrejtendő holmit, majd rácsukom az ajtót, és magára hagyom. A játék izgalmában folyamatosan ugat, nehezen bírja kivárni, míg elrejtem a csalit. Amikor aztán kimegyek érte, berohan, és iszonyú igyekezettel keresni kezd: szimatol, két lábra áll, ide-oda futkos, s mintha a hideg, hideg, langyosodik, meleg játékot játszanánk, időnként az arcomról próbálja leolvasni, jó felé szimatol-e. Végül mindig összeszedi az elrejtett csemegét, s legalább akkora örömet okoz neki a játék, mint az ennivaló.
Olvasom az újságban, hogy ha valaki agyonlő vagy egy csapásra agyonüt, kivégez egy kutyát, azt a bíróság enyhébben ítéli meg, mint az úgynevezett állatkínzást, mivel a törvénykönyv az esetet „rongálásnak” minősíti, s a szerint bünteti. Mivel a kutya nem személy, hanem micsoda is? Tárgy, amely gazdájának a tulajdona. Tehát ha most Natasát leviszem a Barát utcába pisilni, s egy arra járó kóbor vadász, teszem azt, lelövi, az eset olyan megítélés alá esne, mintha valaki – mondjuk – letörné az autóm visszapillantó tükrét.
S itt nem csupán arról van szó, hogy a „tulajdonosnak” egy hobbiállat halála mekkora fájdalmat okoz, hanem arról is, hogy egy kutya érző, melegszívű, egyszeri és megismételhetetlen teremtett lény, akár mi magunk.
Hogy megölését a rongálás szó megfelelően minősíti-e, én nem tudom…