A tömegek lázadása

A franciáknál „európaibb” népet nehéz elképzelni. „Uniósabbat” is. Franciák – Jean Monnet és Robert Schuman – nevéhez fűződik az egyesült Nyugat-Európa gondolata. Franciák: a megalakult európai közösség magja és legfőbb pillére. És most éppen ők, a franciák utasították vissza azt a szerződést, amely alkotmányt és iránytűt volt hivatott adni a huszonöt tagúra bővült közösség további fejlődéséhez. Arra pedig még három napot sem kell várnunk, hogy Hollandia – az „ősi” Európai Unió másik alkotó állama – talán még a franciáknál is nagyobb arányban vesse el azt a 480 oldal terjedelmű alkotmányt, amely a jelek szerint nemcsak Franciaországot, de immár az egész Európai Uniót megosztja. Ha pedig ennek az uniónak a vezetői nem vonják vissza még a népszavazás előtt közvetlenül mondott szavaikat, akkor most teljes a káosz, mérhetetlen a visszalépés, és minden bizonnyal megáll a bővülés. Tony Blair brit miniszterelnök pedig arra hivatkozva, hogy minden tagállamnak az alkotmányt el kell fogadnia, feleslegesként visszavonhatja ígéretét a brit referendum megtartására.
Több száz, ha nem több ezer cikkben elemezték, magyarázták és magyarázták „ki” azokat az okokat, amelyek miatt a franciák elvethetik az alkotmányt. Belpolitikának tekintették Európa sorsát, és végső soron a francia kormány ellen szavaztak; megrémisztették őket a „foguk között franciakulcsot” tartva Lengyelországból Franciaországba áramló, olcsó vízvezeték-szerelők; bosszút akartak állni azért, hogy nem kérték ki véleményüket a tavaly májusi keleti bővítésről és a további, elsősorban a török bővítési tervekről, és rettegtek attól, hogy az új uniós alkotmány az angolszász típusú, neoliberális piaci fundamentalizmusnak még az eddiginél is nagyobb teret adva visszaszorítja a szociálisan gondoskodó államot, lehetetlenné teszi a visszaállamosítást, nem is szólva a maradék, még állami kézben lévő vagyon privatizálásáról, és gyengíti az állam újraelosztó szerepét, a piaci és a spekulatív erőknek szolgáltatva ki a francia polgárokat.
Ezek az okok nyilván szerepet játszottak és játszhattak a szavazók döntésében. De az a tény, hogy a gall polgárok többsége az egész francia elit, vagyis a politikai, a média- és a gazdasági elit egyöntetű sürgetése ellenére nemmel szavazott, sokkalta többet jelent, mint a felsorolt – és fel nem sorolt – okok együttese. A franciáknak – „kádári” nyelven szólva – „nem tetszik a rendszer”. Emelkedettebben kifejezve pedig elérkezhettünk egyfajta paradigmaváltáshoz, amelyet a spanyol filozófus, Ortega y Gasset 1929-ben megjelent A tömegek lázadása című könyvében úgy diagnosztizált, hogy a „tömegember” fellázadt az intellektuális elit ellen. Mert mit is lát a nemmel szavazott francia, a nemmel szavazni akaró holland, az alkotmányt a tervek szerint szintén elvetni készült brit polgár? Azt, hogy az uniós bürokrácia és az önelégült, magukat agyonkereső brüsszeli vezetők egy olyan közösséget teremtettek, amely egészében gazdasági téren – lisszaboni stratégia ide, lisszaboni stratégia oda – marginalizálódik mind az Egyesült Államokhoz, mind Ázsia egyre nagyobb részéhez képest. Míg a legnagyobb befizető Németország egyes tartományaiban lassan a munkanélküliség lesz a norma, a bővüléssel bekerült tagországok fejletlenségük és így természetes „éhségük” miatt minél több pénzt akarnak az amúgy is alig fejlődő „donor” államoktól. Miközben még mindig titokban tartott olyan „szakértők” ezrei dolgoznak ki fogyasztóellenesnek, de gyártóbarátnak látott direktívákat, akiknek valódi érdekeiről és kapcsolatairól semmit nem tudunk. Akik pedig átláthatóságot követelnek, könnyen megkaphatják a „szélsőséges”, sőt, meglehetősen érthetetlenül a „demokrácia ellensége” jelzőt, mint most azon képviselők, akik tudni szeretnék, vajon van-e összefüggés az Európai Bizottság elnökének luxusnyaralása és a nyaraltatója hajógyára számára átutalt összegek között.
De azoknak sincs könnyű dolguk, akik azt állítják, az alkotmány nem a neoliberális dogmatizmust (értsd: a spekulatív érdekeknek a pragmatizmus álarca mögé búvó politikáját), hanem az „emberek” érdekeit védi, hiszen éppen a napokban fenyegették meg a nem uniós tag, de azzal szerződésben lévő Norvégiát büntető szankciókkal, amiért a norvég kormány a kellő mértéken felül támogatja a kimeríthetetlen, tiszta és az emberiség végső érdekeit nézve valóban üdvös alternatív energiák, a szél- és napenergia előállítását a hagyományos, a kőolaj, a szén és egyéb energiákkal szemben. Holott az új alkotmány is „kőbe vési” a környezet védelmét, amely éppen oly „kőbe vésett” igazság maradhat, mint az unión belül a tőke és az áruk mellett az emberek és a szolgáltatások szabad áramlása. Mint például a „foguk között franciakulcsot” szorongató lengyel vízvezeték-szerelők franciaországi „inváziója”.
A francia nem minden bizonnyal egyfajta lázadás. Lázadás a brüsszeli hazugságok zokszó nélküli elfogadása, az üzleti érdekeknek az emberi szolidaritással szembeni kíméletlen érvényesítése és a pragmatizmus ártatlan ruháját öltő, de szenvtelen érdekek érvényesítése ellen. Egyesek most katasztrófáról beszélnek, mások viszont úgy érzik, talán elérkezett egy új kor hajnala. Természetesen nem marxi forradalomról van szó, ugyanis míg a vezetettek valóban nem akarnak a régi módon élni, a vezetők továbbra is eléldegélnének megszokott módjukon. De hogy egyfajta békés, demokratikus forradalomról van szó, azt kevesen merik kimondani, így inkább káoszról meg anarchiáról beszélnek.