Strukturalista nyelvészek az indoeurópai nyelvek sajátosságai alapján kidolgozott módszerrel próbálják meg leírni a különböző nyelveket. A magyar tehát, más nyelvcsalád tagjaként, bizonyára sok érdekességgel szolgál a kutatóknak. Ennek megfelelő-e a státusunk a nemzetközi nyelvtudományban?
– A magyar olyan nem indoeurópai nyelv, amelynek az egyik legjobban kutatott és adatolt nyelvtörténete és rendszerszerű nyelvtani leírása van. Ez nagy előnyt jelent, s ennek következtében az elmúlt húsz-harminc évben óriási volt a fellendülés a hazai nyelvtudományban. A szilárd tudományos alapok, valamint az indoeurópaitól gyökeresen eltérő nyelvszerkezet és nyelvi logika ráirányította a figyelmet a magyarra, mely elsősorban mondattanát tekintve más típusú. Míg az indogermán nyelvekben például kötött alany-állítmány sorrend van, a magyar szórendet a topic-comment, vagyis téma-új rész szerkezet határozza meg. Ebben az „új részben” van a magyar mondat központi része, vagyis az új információ. Az „Anna bement a színházba” közlés továbbá nem ugyanazt jelenti, mint hogy „Anna a színházba ment be”. Ez utóbbiban nyilvánvaló, hogy Anna oda ment és nem máshová. Az indoeurópai nyelvek az effajta közlésekre a szórendi kötöttség miatt nincsenek készen. A baszk, a török, a finn alkalmas még ilyen típusú közlésekre. Vagy itt a magyarban a magánhangzó-harmónia, vagyis hogy a toldalék hangrendjét tekintve alkalmazkodik, illeszkedik a szóhoz. Ezért vannak két-három variációs toldalékaink, például „házhoz, kerthez, tökhöz”. Van ugyan magánhangzó-harmónia a törökben is, csakhogy nincsenek olyan vegyes hangrendű szavak, melyekhez többféle toldalék tehető, például „banketthez, banketthoz”. Ez a sajátosság a magyar illeszkedést különösen érdekessé teszi. Az alany, az ige és a tárgy sorrendjének matematikailag sokféle lehetősége van, de a világ nyelvei ebből csak hármat használnak. A német típus az alany-tárgy-ige, az angol az alany-ige-tárgy és az ír típus az ige-alany-tárgy. A magyar a finnugor nyelvekkel együtt eredetileg az alany-tárgy-ige csoportba tartozott, de a történeti változások átirányították az alany-ige-tárgy csoportba. Az ősi finnugor szórendben a mondat így hangozhatott: „Anna könyvet olvas.” A változások után már így is: „Anna olvassa (a) könyvet.” A névelő pedig szinte „a szemünk előtt” alakult ki: legkorábbi nyelvemlékeinkben még egyáltalán nem létezik. A főnév előtti jelzők sorrendje viszont ugyanolyan maradt, mint az ősi szerkezetben. Ilyen sorrendű szerkezetet, mint hogy „a tegnap meglátogatott barátom”, az angol vagy az ír nyelv nem tud. Ezek az összefüggések teszik a magyar nyelvet igazán érdekessé a világ nyelvészei számára.
– Mondják, a nyelvészet áll a humán tudományok közül a legközelebb a természettudományhoz. A haszna is mérhető forintban?
– A strukturalista nyelvleírást az érdekli, hogy mi a nyelvi képesség, és az egyes emberekben hogyan valósul meg. E kutatások tették lehetővé a neurolingvisztika létrejöttét. Az agyi betegségek következtében gyakran keletkezik egyfajta nyelvi leépülés, vagyis afázia. Mint kiderült, a különböző károsodások miatt más-más módon romlik a nyelv, sőt máshogy épül le a magyar nyelv, mint egy nem azonos típusú indoeurópai. Az agyban más helyen vannak a főnevek, mint az igék, megint máshol a mondatalkotó és a mondatértő központok. Folynak például vizsgálatok annak feltérképezésére, hogy lehet-e előre jelezni az Alzheimer-kórt a nyelvi leépülés alapján. Ha sikerülne, ez lenne a legolcsóbb diagnosztikai eljárás. De fontosak a nyelvtudomány kutatásai a számítógép-fejlesztők számára, a helyesírási és nyelvhelyességi, valamint a fordítóprogramok megalkotói mind a nyelvészet eredményeit használják.
– Az alapvető szemléletbeli különbség a nyelvészek között abban van, hogy többen nemcsak szakmailag, tudományos alapossággal, hanem érzelmileg is viszonyulnak az anyanyelvhez. Lehet-e, szabad-e azt olyan hideg tekintettel vizsgálni, mint egy testet a boncasztalon?
– A nyelvtudomány a humán és nem a természettudományok csoportjába tartozik. Hasonló a pszichológiához, melynek vannak fiziológiai műszeres vizsgálati módszerei és vannak társadalmi vetületei is. Ilyen megkülönböztetés itt is tehető. Ha valaki azt mondja, „nem-e”, akkor a művelt nyelvhasználó kiigazítja. Pedig ez a nyelvi forma nem tér el lényegét tekintve a normától annyira, akárcsak a „ha megcsináltad is a feladatot” változat a „ha meg is csináltad a feladatod” változattól. Ezeket mégis elfogadjuk, mert nincsenek stigmatizálva, mint a „nem-e”. Pedig nyelvészeti szempontból csupán arról van szó, hogy a függőszó máshová ugrik, ami szabályszerű. Az már nem helyes azonban, hogy „Péter-e jött be?” Ezt a változatot a nyelvtani szabályok tiltják, amelyeket a nyelvtanuló anyanyelv-tanulási képessége szabályoz. A tanulási folyamat során a szabályokat betöltjük a háló lyukaiba, és ez lesz a nyelvtudás. A különböző nyelvek hálóinak más és más a csomózása. A nyelvhasználónak, ha nincsenek tiltó szabályok, választási lehetősége van. Nem lehet tudni, hogy e választási lehetőségek közül miért ítéljük helytelennek, vagyis stigmatizáljuk az egyiket, és miért nem a másikat. A -ba, -be, -ban, -ben ragok – megmagyarázhatatlan módon – évszázadok óta keverednek, de tartják magukat a magyar nyelvben. Az angolban az „in” prepozíció egy alakban fedi le mindkettőt, ami azt mutatja, hogy megvannak a nyelvek ilyen precíz különbségtétel nélkül is. Ha valaki nálunk eltéveszti a -ba, -be, -ban, -ben-t, műveletlennek ítélhetik. S erre más magyarázatot nem tudok adni, mint hogy a társadalomnak szüksége van arra, hogy a nyelvhasználat szerint stigmatizáljon. Ez nyelvszociológiailag rögzített tény, szabályszerű nyelvi fejleményeknek társadalmi megítélésük lesz.
– Tehát nincs a nyelvben helyes vagy helytelen, csak az számít, hogy a szabályok lehetővé teszik-e egy-egy szerkezet használatát? A lényeg az, hogy a közlés érthető maradjon?
– A nyelvész számára minden nyelvváltozat egyenlő, mely kijelentésben persze fellelhető némi farizeusság, hiszen a nyelvészek is a művelt nyelvváltozatot beszélik. Meggyőződésem, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt ennek elsajátítására, de nem olyan pedagógiai módszerekkel, amelyek gátlást építenek. Tudatosítani kell ugyanakkor, hogy az ember megítélése a beszédén is múlik, hogy az általa használt nyelvváltozat a társadalmi megmérettetés egyik eszköze. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, hogy a magyar társadalom jelentős része nem a művelt köznyelvet használja. Vagyis bicegő járással is eljutnak a célig, legfeljebb az egyik járást az emberek esztétikusabbnak tartják, mint a másikat. De a céljához azért mindenki elér valahogy.
– A nyelvi kifejezőképesség azonban nem kizárólag a társadalmi megítélése miatt fontos. A pszichológus szerint a fizikai agresszió egyik kiváltója, ha nincsenek megfelelő szavaink az indulatok kifejezésére. Helyette kínunkban ütünk. Kell-e foglalkozni a nyelv művelésével, a szabatos, pontos fogalmazási készség kialakításával, vagy mindenki bicegjen, ahogy tud?
– A nyelv a gondolkodás formája, ruhája, hiszen a belső beszéd is nyelven történik. A logikus, pontos nyelvhasználat elsajátítására szükség van, ennek az iskola és a család a színtere. A nyelvhasználat sok félreértéssel és félreérthetőséggel működik, a pontos közléshez sok szóbeli és írásbeli gyakorlatra is szükség van. És ez nem az anyanyelvoktatás kizárólagos feladata, hanem minden tanóráé, még a testnevelésé is. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a nyelv változik, s nem feltétlenül romlik. A romlás érzete csak azt jelenti, hogy saját korábbi nyelvállapotunkból tekintünk a mai nyelvhasználatra. De a mai generáció sosem fog úgy beszélni, mint a nagyszülők, hisz ma már mi is furcsállva nézzük a régi, harmincas évekbeli magyar filmeket, ahol még azt mondták: „ákádémiá”.
– Kerülgethetjük a kérdést, de végül csak meg kell válaszolni. A Nyelvtudományi Intézet igazgatója szerint a nyelvművelés stigmatizálás, tehát társadalmilag káros tevékenység, vagy szükséges és hasznos munka?
– A XIX. század elején, amikor a magyar nyelv presztízsének megteremtése széles körű feladat volt, a nyelvtervezés, akkori nevén a nyelvművelés központi szerepet játszott. Azóta a nyelvtudomány számtalan új és érdekes problémával találta magát szemben. Minden tudományban vannak úgynevezett forró témák, amelyek új területeket tárnak fel, és a mai nyelvészet is tele van ilyenekkel. A hagyományosan művelt területek között jobbára az egyetlen, amelyik az idők során kevéssé tudott megújulni, új elméletet alkotni: a nyelvművelés. Így maradt ez a foglalatosság a nyelvészetnek több értelemben is konzervatív oldala, a társadalmi beágyazottsága azonban mély. Éppen ezért lenne jó, ha a nyelvművelés magára tudná vállalni a nyelvészeti ismeretterjesztés oly fontos feladatát is. A nyelvművelés ma inkább társadalmi tevékenység és nem tudományos kutatás, a stigmatizálás helybenhagyása pedig nem viszi előre egymás megértésének és megbecsülésének közös ügyét.
– Nincs tehát a nyelvésznek teendője a nyelv karbantartásában, állagmegőrzésében?
– A nyelv jövője a beszélőközösség jövőjén múlik. Ha a tudomány nyelve az angol lesz, ami egy nyelv és egy közösség társadalmi fejlődésének korlátja lehet, azért a különböző nemzetek szaktudósai a felelősek. Éppen a szaknyelvi problémák megoldására ajánlottam fel, hogy az intézet létrehoz internetes fórumot, amelyik a szaknyelvi viták és eszmecserék terepe lehet. A nyelvészeknek csak annyi lenne a dolguk, hogy szakmai szempontú támogatást adjanak, például segítsenek abban, hogy egy új összetétel megfeleljen a nyelv szabályainak. Közben pedig az idősebb tudósgenerációnak kell rávezetnie a fiatalokat, hogy erre a szellemi erőfeszítésre, a magyar tudományos nyelv fejlesztésére, karbantartására szükség van. Hogy a magyar diákok magyar tankönyvekből magyarul tanulják a tudományokat a XXI. században is. Valószínű például, hogy a magyar azért tanulja meg az angol diáknál gyorsabban a matematikai és fizikai kifejezéseket (sugár, átmérő, részecske), mert érti a szavakat, ezek ugyanis – ahogy a nyelvész mondja – motivált jelek, míg az angol gyereknek a számára semmihez sem köthető latin terminológiát tanítják.
– Amit mi nem végzünk el a magyar nyelvvel – kutatást, leírást, művelést, megújítást –, nem végzi el helyettünk a világban senki. Sokan sérelmezik, hogy a Nyelvtudományi Intézet nem használja a nevében a magyar jelzőt. Nem férne még el ez a szó is a címtáblán?
– Ha csak a nyelvészt engedném magamban szóhoz jutni, akkor azt felelném: a Magyar Nyelvtudományi Intézet nem azt jelenti, hogy az intézet a magyar nyelvvel foglalkozik, hanem azt, hogy Magyarországon van. De szeretnék megnyugtatni mindenkit, e jelző nélkül is a magyar nyelvvel foglalkozik az intézet minden osztálya: nyelvtörténettel, fonetikával, vagyis a hangállományunk kutatásával, nyelvtechnológiával, mely a számítógépes fejlesztések alapanyaga, a hazai és határon túli élő, beszélt nyelvváltozatokkal, a pusztuló, múló uráli rokon nyelvek utolsó emlékeinek megmentésével, szótárkészítéssel, pszicho- és szociolingvisztikával, elméleti és nem utolsósorban gyakorlati nyelvészettel, vagyis nyelvműveléssel. A magyar nyelv jövőjét tehát bizonyosan nem tőlünk kell félteni.
Vége
origo.hu
Sokkoló felvétel került elő a tragikus motorbalesetről – videó
