Nyomás az EU-ba! Nyomás?

Hát ezt is megértük. Egy év telt el a nagy budapesti pontonhídverés óta, egy éve, hogy befüvesítették a Lánchidat, egy éve, hogy ötletes agyak a Gellért-hegyre újabb művízesést álmodtak, egy éve már, hogy a magyar pólós labdájával betalált az EU feminin hálójába. Egy éve, hogy Magyarország majdnem teljes jogú tagja az Európai Uniónak. S Glatz Ferenc értékelése szerint az uniós csatlakozást Magyarország elveszítette.
Glatz akadémikus szavai, a kevés visszhangot kapó, ám kordokumentumként mindenképpen jelentős új lakiteleki nyilatkozat, a magyar publicisztika legkiválóibbnak frissebb írásai mind-mind annak tünetei, hogy a magyar szellemi elitnek mostanra vált végérvényesen meggyőződésévé: újra utat tévesztettünk, Magyarország közállapotaival ismét súlyos gondok vannak, s ami a mostani helyzetet egyedülállóvá teszi, az az, hogy csodagyógyszernek, gyors megoldásnak, külső – EU-s – segítségnek nyoma sincs. A Gyurcsány-kormány mostanra már teljesen nyilvánvalóvá váló tehetségtelensége és tehetetlensége, a kéthavonta meghirdetett kormányprogramok üressége a válsághangulatot azok körében is erősíti, akik eleddig hittek, mert hinni akartak a szociálliberális PR-szólamokban.
A népességfogyásnak, a szociális feszültségek növekedésének, a demokrácia intézményeibe vetett hit meggyengülésének, a polgári gondolkodás és életvezetés népszerűtlenné válásának a mai magyar közintézmények nem tudtak megálljt parancsolni. A köztársaság képtelen volt a kezdetben – s meglehetősen rövid ideig – belé vetett hitet eredményekkel meghálálni, képtelen volt a polgárok legtöbbször jogos, ám néha megalapozatlan reményeit teljesíteni. Egy évvel az ország EU-csatlakozása után az is nyilvánvaló, hogy a magyar köztársaság (így, kisbetűkkel, hisz a lelkekben és a fejekben élő politikai közösségre gondolunk) megerősítéséhez az unió hozzájárulni alig tudott. Magyarország már minden olyan országokon túlnyúló szervezetnek tagja, amelynek 1990-ben tagja kívánt lenni, s Magyarországon ma már nincs olyan politikai elitcsoport, amely egy-egy ciklus alatt ne ült volna az ország kormányzói bakján. A magyar politikai elit belső tartalékai kimerültek, a külső és reménykedve várt támogatásról és iránymutatásról pedig kiderült, hogy nem az és nem annyi, aminek hittük. A lelkekben a harmadik Magyar Köztársaság alighanem már megbukott. A nagy állami szervezetek, a bürokráciák még úgy-ahogy összetartják, ám hitet, szeretetet, azonosulást már nem tud kiváltani. Magyarország válságban van.
De nemcsak Magyarország, hanem az Európai Unió is válságban van. Németország és más EU-tagállamok esetében nem pusztán átmenetinek tűnő konjunkturális visszaesésről, a növekedés lelassulásáról beszélhetünk, hanem a népességcsökkenésről és arról, ami ezzel együtt jár, a szociális ellátást biztosító nagy állami rendszerek finanszírozási válságából eredő, mély strukturális krízisről, az európai szociális modell fenntarthatatlanságáról, amit a mindennapi kultúrában a munka és a család értékeinek háttérbe szorulása még látványosabbá és egyben visszafordíthatatlanabbá tesz.
Európa mélyreható reformokra szorul. Nem azokra, amelyeket az EU alkotmánytervezetéből kiolvashatunk, nem a polgároktól egyre távolabb kerülő és egyre átláthatatlanabbá, bürokratikusabbá váló központi EU-szervek erősítésére, hatalmuk növelésére lenne szükség, hanem éppenséggel ezek megszüntetésére s a polgárok szabadságának és ezzel együtt felelősségvállalásának növelésére. Európának vissza kellene térnie mindahhoz a kulturális, keresztény örökséghez és a vállalkozó-polgár szellemi hagyományához, amely a kontinenst naggyá tette. Az önmagáért és utódaiért felelősen cselekvő, hosszú távra tervező, alkotó polgár hagyományához.
Az eltelt egy év fejleményei azt mutatják, hogy ma erre minden korábbinál kevesebb esély van. A Gyurcsány–Medgyessy-kabinetek EU-val kapcsolatos ténykedését akkor értjük meg igazán, ha abból indulunk ki, amiből előbb akadozó szavú, majd mély gondolati szünetekbe süppedő s aztán onnét szóvirágból font kötélen kimászó miniszterelnökünk kiindult. Vagyis abból, hogy az államkassza üres. Mondhatni: kong. S a cél, a politikai túlélés elsődleges célja, hogy elkerülje az ország a csődöt, ők pedig a bukást. S mire jó eszközként ebben a túlélési játékban az EU? Hát hogy közvetlen forrásokat tudjanak szerezni a költségvetés lyukainak betömködéséhez. Így volt ez az EU-s adószámmal rendelkezők hónapokkal késleltetett – és időközben kiderült, EU-szabályozás-ellenes – viszszafizetésekor, a SAPARD és a területalapú agrártámogatások kifizetésekor vagy a többi fejlesztési pályázat támogatásának késleltetésekor. Igen, Magyarország 80 milliárdos többlettel zárta a 2004., uniós évet, de úgy, hogy a befizetett 133,2 milliárd forintból az EU egyrészt egyszeri engedményként visszautalt 42,8 milliárd forintot, másrészt pedig úgy, hogy az EU-tól kapott mintegy 170 milliárd forint jelentős része bennmaradt az államkincstárban. Pénz helyett megkapták viszont a magyar polgárok, gazdák és vállalkozók, civil szervezetek és önkormányzatok mindazt, amit e kormány adni tud és tudott: szóvirágokat és lila ígéreteket, hogy micsoda jó lesz itt a helyzet, s hogy miként fog itt dőlni a lé. Persze csak 2006-tól (a románok és a bolgárok 2007-es felvétele rejteget még meglepetéseket). Gyurcsányék külpolitikai ügyetlenkedéséről ne is beszéljünk, hisz az uniós határügynökséget Varsóba (és nem Budapestre) telepítették, s a románoknak sokkal kevesebb környezetvédelmi beruházást kell elvégezniük a csatlakozásig, mint amire szükség lenne, s aminek „levét” általában a tiszántúliak szokták meginni.
Okkal teheti fel a kérdést az ember, hogy mi értelme van egy több ezer fős eurobürokráciát Magyarországnak fenntartania, mi értelme van a legtöbb jelentős nemzeti gazdaságfejlesztési eszközről lemondani annak érdekében, hogy az EU-ba befizetett magyar tagsági hozzájárulást csekély többlettel vissza tudjuk szerezni. Ráadásul úgy, hogy az uniós pénzeknek van egy nagyon rossz üzenetük is: lobbizással, kapcsolatokkal a legblődebb ötletek megvalósítására is lehet ingyenpénzt szerezni, ami üzenetként azt hordozza, hogy a munka, a tehetségből fakadó alkotó gyarapodás és felhalmozás csak másodlagos jelentőségű a mai gazdaságban, mert az elsődleges az ingyenpénz, az uniós pályázat, a támogatás.
De nekünk az Európai Unió kellett.