Az olykor 300 km/óra fölötti sebességgel suhanó, Brüsszelt Párizzsal összekötő Thalys expressz másodpercnyi pontossággal érkezett meg szerdán reggel is a párizsi Északi pályaudvarra. A peronon a hirtelen a semmiből előbúvó három civil ruhás biztonsági mintha csak aláfestené az éppen akkor a francia fővárosba 32 országból összesereglett 160 rendőrfőnök gondját, akik a terrorizmus elleni fenyegetettségről tanácskoztak: a titkosrendőrök szinte feltűnés nélkül állítottak ki két szakállas fiatalembert a vonatról leszállók sorából, hogy átvizsgálják bőröndjeiket.
Párizs húsz év alatt sokat és alig változott. Annyi biztos, hogy a sűrű metrórendszer hosszú folyosóiban és lepusztult megállóiban terjengő vizeletszag még erősebb és elviselhetetlenebb, mint a nyolcvanas évek közepén. De talán ennek épp most lesz vége, amikor a Tuniszban született, 55 éves, rendkívül népszerű szocialista Bertrand Delanoe párizsi főpolgármester rájött arra, hogy a földalattin és a közterületeken sem a vizelés, sem a szemetelés nem feltétlenül része a liberális világnézetnek. Ugyanis Párizsban épp most vezettek be igen komoly büntetést a magukról megfeledkező szemetelőkről és szennyezőkről.
A francia fővárost azonban jelenleg – legalábbis az újságok szerint – szinte csak a holnapi népszavazás foglalkoztatja, amikor a hatszögletű ország lakosai döntenek arról, szeretnék-e, hogy életbe lépjen az európai alkotmányt megteremtő szerződés.
A párizsi bisztrók előtti járdákra kitett asztaloknál a már meglehetősen meleg szerdai délelőttön sütkérezve reggelizőket hallgatva azonban mindenről szó esik, kivéve az Európa és az ő sorsukat eldöntő igenről vagy nemről. A szomszéd asztalnál például gondtalan arcú üzletember mély együttérzéssel hallgatta reggeliző társnője irritált panaszát arról, hogy „ez az ócska kormány” most először munkára kényszerítette pünkösdhétfőn, ami hallatlan. Főként a heti 35 órát dolgozó Franciaországban, gondolhatná az őmellettük ülő, hangos és népes amerikai társaság, ha figyelmüket nem kötné le az eléjük rakott, csillagászati összeget mutató számla.
„Politika? Zéró!” – feleli barátságos mosoly kíséretében a teraszon ülő úr. Partnere pedig hozzáteszi: „Vele tartok.” Vagyis ők ahhoz a felmérések szerint 20-23 százalékos kisebbséghez tartoznak, akik vasárnap elkerülik az urnákat.
A kávéházaktól kétszáz méternyi séta a híres francia egyetemek közül is a leghíresebbek egyike, a Saints-Peres utcában fekvő, elitképző Politikatudományi Intézet, a „Sciences Po.”, ahonnan a végzős, a francia állam- és közigazgatásban vezető szerepet vállalni készülő legjobb diákok rövid időre – egyengondolkodásukat biztosítandó – az Országos Közigazgatási Egyetemre kerülnek. Az intézet hátsó főbejáratával szemben van az egyetem könyvesboltja. A 25-30 éves körüli eladó véleményét kérdezem. „De név nélkül nyilatkozom” – mondja, ami már az első esetben is kissé meghökkentő, nem is szólva a nap további részében megismételt, anonimitást kérő nyilatkozókról. Miért félnek a franciák névvel megjelenni egy olyan lapban, amelyről nyilván soha nem hallottak?
De gondolkodásra nincs sok idő. A boltos elmondja, őt is már hónapok óta ez a kérdés foglalkoztatja, és tépelődött a két lehetséges válaszon, de végül is úgy döntött, nemmel szavaz majd. Mert fél attól, hogy Kelet-Európa országainak szociális problémáiból mind többet öntenek Franciaországra, és attól, hogy Brüsszel elveszi Franciaország még megmaradt szuverenitását is. „Ha pedig Franciaország elveszti szuverenitását, elveszíti európai erejét, és elveszíti erejét az egész világban.”
A politikusok ennek az ellenkezőjéről győzködik a választókat. A baloldal vállvetve a jobboldallal. De a baloldalnak – ha hinni lehet a közvélemény-kutatóknak – jóval nehezebb dolga van, hiszen míg a jobboldali szavazók várhatóan több mint hetven százaléka voksol igennel, ezt a szocialistáknak csak 53-54 százaléka tenné.
Lionel Jospin volt francia miniszterelnök kedden este a francia TF1-en győzködte honfitársait, hogy mekkora katasztrófa lenne a nem győzelme, a népszerűségéből pedig mindinkább veszítő jobboldali Jacques Chirac francia elnök immár harmadik televízióbeszédében akarja kierőszakolni az igen győzelmét. A politikai elit mellett az üzleti élet vezetői és a média is az európai uniós alkotmány mellett áll ki. Nem is szólva az uniós vezetőkről és a brüsszeli bürokratákról, akik vállvetve rohannak a hozzájuk hasonlóan egyre kétségbeesettebb francia politikusok segítségére: azt akarják megértetni a franciákkal, hogy nem a helyi politikáról, hanem Európa jövőjéről szavaznak. Márpedig ez az az érv, amit nemcsak az amerikaiak nem értenének, akik szerint minden politika helyi politika, de a franciák nagyobb részét is meglehetősen hidegen hagyja. Szerintük ugyanis eljött a lázadás ideje, mert a francia nép torkán akarnak leerőszakolni egy olyan szöveget, amelyik se nem alkotmány, se nem szerződés, hanem a kettő kellemetlenül neoliberális ihletésű hibridje.
Egy diáktársaság lép a könyvesboltba. Őket kérdezem, végre az igen melletti érvelésre várva, hiszen a felmérések szerint a felsőoktatásban a diákok elsöprő többsége – kilencven százaléka – alkotmánypárti. Denise Guffroy, egy szemüveges, vékony, rövid hajú lány, aki végre bátorságot mutat bemutatkozásával, elmondja, hogy egész csoportjuk Jacques Généreux szemináriumára jár, amelynek egyetlen témája az, miért kell elutasítani az alkotmányt.
Généreux professzor a „Sciences Po.” briliáns eszű antiglobalista professzora, valamint a Szocialista Párt nemzeti tanácsának tagja. Diákjai osztják Généreux véleményét, hogy a népszavazásra bocsátott alkotmány jelenlegi állapotában fagyasztja be a mai, mind elviselhetetlenebb gazdasági, szociális, adóügyi és kereskedelmi politikát, és – ráadásul – eleve a későbbiekre alkotmányellenesnek nyilvánít minden olyan haladó reformot, amely kordában tarthatja a piacokat. A tanítványok profeszszorukkal együtt vallják, hogy az egész alkotmány egy hazug csomagolás, amelynek álarca mögött a polgárokat tudtukon kívül rá akarják venni egy visszafordíthatatlan, ultraliberális program elfogadására.
A vita Franciaországban nagyrészt arra irányul, hogy vajon ténylegesen egy angolszász típusú neoliberális szöveggyűjteményt akarnak-e elfogadtatni Európa urai csak azért, hogy az államnak – amelynek egyfajta újraelosztó szerepét egy ketrecbe szorítandó rossznak tekintik – minél kisebb teret adjanak a piac javára, amely majd azután mindent pragmatikusan elintéz. Csakhogy – és ezzel Généreux profeszszor mellett olyanok is egyetértenek, mint a volt szocialista miniszter, Jean-Pierre Chevenement, a fenegyerek Paul Alliés, a Montpellier Egyetem politológiatanára vagy a szakszervezeti kutatóintézet, az FSU munkatársa, Louis Weber, akinek Alkotmány Európa ellen című könyvecskéje majdnem akkora népszerűségnek örvend, mint Chevenement Európáért szavazz nemmel! címen megjelent kötete – a pragmatizmus politikai filozófia csupán egy ordas, neoliberális ideológia, amely technikai jellegű döntéseit akarja a semlegesség álarca mögé rejteni, noha valójában nem más, mint pontosan körülhatárolható érdekeknek kedvező politikai választás.
Kár, hogy mintha nálunk nem éreznék, hogy mekkora a tét a franciaországi szavazáson. Talán nem túlzó állítás, ha azt a francia forradalommal vagy II. János Pál pápa egykori gdanski, harangzúgásos látogatásával hasonlítjuk össze, amely a XX. század legnagyobb szörnyetege, a szovjet kommunizmus összeomlását jelezte előre. Világrendszerek ütköznek itt. A tömegek lázadni kezdenek.
Európa kormányai és az unió vezetői természetesen pontosan tudják, mi a tét. Szerdán a franciákat az unió soros vezetőjével, a luxemburgi Jean-Claude Junckerrel készült interjú ijesztgette ezzel a címmel: „Újratárgyalás? Lehetetlen!” Mármint lehetetlen az alkotmány újratárgyalása.
Az interjú súlyának annak a Junckernek a csalódott, aggódó arca adott nyomatékot, aki így mennydörgött a nemmel szavazni kész franciákra: „Rendkívülinek találom, hogy más népeknek azt mondják, a fenébe veletek, mert Franciaország helyettetek is dönt.” Juncker most már arról is beszél, hogy ha a franciák nemmel szavaznak, akkor újra kell szavaztatni őket. Ami – békaperspektívából, vagyis abból a szerény nézetből, amelyikből a nép elvetheti az egész 480 oldalas alkotmánytervezetet – azért eléggé nehezen megvalósítható tervnek tűnik. Amit az írekkel és a dánokkal meg lehetett csinálni, nem biztos, hogy megismételhető annál a népnél, amelynek kollektív pszichéjétől a nem, vagyis a tiltakozás messze nem oly idegen, mint sok más, engedelmesebb népnél.
A nem tábora, mint ismeretes, igencsak vegyes. Laurent Fabius volt szocialista miniszterelnöktől a kommunistákon át a szélsőjobboldalig terjed, meglehetős cikcakkokkal. Marie-George Buffet-nek, a Francia Kommunista Párt rokonszenves arcú főtitkár asszonyának nem az a kifogása, hogy miért ne lehetne nemmel szavazni, hanem az, hogy máshol Európában miért nem kérdezik meg a népet. Amikor pedig a francia liberálisok felteszik neki a kérdést, hogy nem furcsállja-e, amiért közös állásponton áll a szélsőjobboldali Le Pennel és Phillipe Villiers-vel, felháborodottan utasítja vissza az összemosást azzal, hogy ha a nem győz, az azért lesz, mert a baloldal meg akarja állítani a liberalizmus politikáját.
A szakszervezetek körében is dúl a harc. Míg az európai szakszervezetek nagy része az igenre biztatja a francia dolgozókat, a francia szakszervezetek jószerével hallgatnak – a pedagógusokat tömörítő szakszervezet kivételével, amelynek vezetője élből veti el az alkotmányt.
Ha szakszervezetekről, kommunistákról és baloldaliakról van szó, akkor nézzük meg a Szajna-parti Billancourt negyedet, a párizsi Csepelt, a gigantikus Renault-művek székhelyét, ahol az 1913-as sztrájk óta tartotta magát a mondás – nem utolsósorban abban a hidegháborúban, ahol a francia kommunistáknak nagy volt a befolyásuk –, miszerint Billancourt-t nem szabad kétségbe ejteni. Billancourt az utóbbi húsz év alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. A melóskocsmáknak nyomuk sincs. A Renault székhelyének vadonatúj épületkomplexumát körbevevő utcákban az egymást érő vendéglők teraszán nyakkendős tisztviselők élvezik hosszú ebédidejüket, a pohár borral együtt 15 eurós menüiket, amelyek olyan nagyságú sonkás-dinnyés salátatállal kezdődnek, hogy azok szegényebb kontinenseken egy családot tartanának életben napokon át. Munkásformájú embereknek hűlt helyük.
De végre feltűnik egy söprögető színes úr. Akcentusáról ítélve karib-tengeri francia. Készségesen válaszol a kérdésre, hogy elmegy-e szavazni vasárnap. „Persze hogy elmegyek. Az egész család. Mi igennel szavazunk.” Hogy miért? „Mert az Európai Unió segítséget és munkát ad Franciaországnak.”
És még azt mondják egyesek, hogy szakadék tátong egyrészt a nép, másrészt politikai vezetői és a brüsszeli bürokraták között. Hiszen, mint a Maritinique szigetéről származó, 50-55 évesnek látszó Gérard LeBeaupré és családja példájából kiderült, vannak, akik a televízióban hallott leckét megértik, és jól fel is mondják.
Visszafelé metrózva, ismét kiszállva a St. Germain-des-Pres ódon templománál, besétáltam a Sonya Rykiel, a párizsi divatház szuperelegáns boltjába liberális véleményt keresve, hiszen a divatvilág nem a konzervatív életérzéséről ismert. A megelégedett, jólétet sugárzó üzletvezető váratlanul így fakadt ki: „Tudja mit? Évtizedek óta mindent lenyeletnek velünk. Egyszerűen elegünk van. Ha a nem győz – amit remélek, és ezért megyek el szavazni –, hatalmas sokk lesz a párizsi politikusoknak és a brüsszeli oligarchiának, amelyik elkényelmesedett, és megszokta, hogy mindenre rábólintunk. Miért fizessek én nemcsak nekik, hanem őrült bővítési terveikért is? Azt mondták a nizzai szerződésről, hogy az tökéletes. Ha akkor igazat mondtak, miért kellene most a tökéletest még tökéletesebbé tenni egy újabb tökéletes alkotmánnyal? Elegem van belőlük!”
A Thalys másodpercnyi pontossággal ért vissza a brüsszeli Déli pályaudvarra. Egy szendvicsárust kérdeztem arról, hogy mit szól az uniós alkotmánytervezet minapi belga elfogadtatásáról a törvényhozásban. „Mit fogadtak el?” – kérdezte vissza. „Az unió alkotmányát létrehozó szerződést” – felelem. „Az mi?” – kérdezett vissza, majd feltette a fontosabb kérdést: „Valamit inni a szendvicshez?”
Milyen jó és egyszerű, hogy Belgiumban Magyarországhoz hasonlóan nem rendeztek az ügyről népszavazást. Csak megzavarta volna a fejeket.
Az alkotmányt már ratifikálták:
Litvánia: 2004. november 11.
Magyarország: 2004. december 20.
Szlovénia: 2005. február 1.
Olaszország: 2005. április 6.
Görögország: 2005. április 19.
Szlovákia: 2005. május 11.
Spanyolország: 2005. május 18. Ratifikálás előtt népszavazáson elfogadva február 20-án.
Ausztria: az alsóházban május 11-én, a felsőházban május 25-én
Németország: az alsóházban május 12-én,
a felsőházban május 27-én
Belgium: május 29. (A szöveget még a regionális parlamenteknek is el kell fogadniuk várhatóan még a nyáron.)
Tervezett ratifikáció:
Ciprus: május utolsó napjaiban várható
Lettország: a dátum még nincs kitűzve
Észtország: várható elfogadás nyáron
Málta: júliusra tervezve
Svédország: decemberre tervezve
Finnország: 2006 eleje
Népszavazás:
Franciaország: május 29.
Hollandia: június 1.
Luxemburg: július 10.
Dánia: szeptember 27.
Lengyelország: október 9.
Portugália: október
Írország: 2006 eleje
Egyesült Királyság: 2006 tavasza
Csehország: valószínűleg április vége
