n Lovas István (Brüsszel)
Mi köze van Anne Isler Béguin euroképviselő asszonynak Dél-Kaukázushoz?
– Az Európai Parlament minden képviselője egyben két bizottság tagja. Egyiknek címzetes, tehát rendes, másiknak póttagja. 17 bizottság működik. Ilyen bizottság például a külügyi, a mezőgazdasági. Ő a környezetvédelmi, közegészségügyi és élelmiszer-biztonsági bizottság tagja és a külügyi bizottság póttagja. Ugyanakkor egy képviselő több delegáció tagja is lehet. Például az orosz, a japán, csendes-óceáni, izlandi, svájci vagy bármilyen más delegáció tagja. Anne Isler az EU–Örményország, EU–Azerbajdzsán, EU–Grúzia parlamenti együttműködési bizottságokba delegált küldöttségek elnöke. Így van egy dél-kaukázusi delegáció, amely képviseli Örményországot, Azerbajdzsánt és Grúziát.
– Mi volt az ön legutóbbi munkája?
– Egy 52 perces tévé-dokumentumfilmet készítettem a térségről egy francia állomásnak. Ezzel erősíteni akartam azt az igazságot, hogy amit az Európai Unió tesz a dél-kaukázusi országokkal, valamint Ukrajnával és Belorussziával, az nem más, mint szabotázs.
– Megismételné az utolsó szót?
– Szabotázs.
– Mióta szabotálja az Európai Unió ezen országokat?
– A Szovjetunió összeomlása óta. Ekkor lett Ukrajna és Belorusszia független. Egyébként akaratuk ellenére. Ők ugyanis nem akartak függetlenek lenni. Az EU e két országgal 1994-ben írta alá a partneri és együttműködési egyezményt. 1991 és 1994 között azonban egyetlen alkalommal nem esett arról szó az EU-ban, hogy e két ország érdeklődést mutatna a csatlakozás iránt.
– Nem azért volt Brüsszel elutasító, mert e két ország nem teljesítette a belépés feltételeit?
– Miért, önök abban az időben teljesítették? Vagy a csehek, a lengyelek?
– Netán nem az a baj, hogy Belorussziában diktatórikus rendszer van uralmon?
– Tisztázzuk! 1991 és 1994 között Belorussziában nem Lukasenko volt hatalmon, hanem Suskievics. Viszont Lukasenkót teljesen demokratikusan választották meg és csak később vált autokratává. Ukrajnában pedig Kucsma előtt Kravcsuk volt az elnök. Minszkben és Kijevben is három éven át hajtogatták, hogy szeretnének csatlakozni az Európai Unióhoz. Felkészültem erre az interjúra, hogy bizonyítsam, nem a levegőbe beszélek. Itt a bizonyíték, mégpedig az Európai Parlament D013786-os számú, 1995. június 27-én kelt dokumentuma, amely – idézem – ezt írja: „Belorusszia igen kedvezően fogadja az Európai Unióval való kapcsolatai erősítését és egy idő után annak tagja szeretne lenni.” Alatta pedig az áll, hogy 1992-ben Suskievics kifejezte óhaját, hogy uniós tag legyen, majd pedig ugyanebben az évben Pjotr Kraucsanka, az akkori külügyminiszter azt javasolta, hogy Belorusszia a balti országokkal egy időben csatlakozzon az unióhoz. Erre tudja, mi volt a hivatalos válasz, amelyet az Európai Unió konzultatív gazdasági és szociális bizottsága adott az Ukrajnával való partneri és együttműködési jelentésében? Ezt is idézem: „Ellentétben a hat közép-európai országgal kötött megállapodással, a partneri és együttműködési megállapodások preambuluma a társulás semmiféle lehetőségét nem tartalmazza.” Ugyanakkor, amikor a megállapodást aláírták, Leonyid Kravcsuk volt ukrán elnök elvben kijelentette, hogy országa egy időben tagja szeretne lenni az Európai Közösségnek. „Ez a lehetőség az ukrán kormány prioritásai között szerepel.” Ez egyszerűen botrányos. Azt se feledje, hogy 1990-ben a tavaly csatlakozott közép- és kelet-európai országokban semmivel nem volt jobb a helyzet politikailag vagy társadalmilag, mint 1992-ben Ukrajnában és Belorussziában, és mégsem mondták nekik, hogy csatlakozásuk kizárt.
– Nem beszélve arról, hogy a római szerződés szerint bármely európai ország kérheti felvételét az unióba.
– Pontosan. Mint Ukrajna és Belorusszia, amelyek európai országok. Mint tudjuk De Gaulle-tól is, Európa az Atlanti-óceántól az Uralig terjed.
– Ha már erősebb szavakat használ, hadd igazodjam önhöz. Hogy van képe ön szerint ezután az uniónak csatlakozási tárgyalásokat ígérni annak a Törökországnak, amelynek csupán öt százaléka fekszik Európában? Miután több európai ország csatlakozásáról hallani sem akar.
– Látja, ez az! Itt van a Figaro március 24-én közzétett felmérése, amely szerint az európaiak 55 százaléka fogadná Ukrajna uniós csatlakozását kedvezően, míg Törökország esetében ez csak 45 százalék. Tényleg botrány. 1994-ben Ukrajnával megkötötték a partneri és együttműködési szerződést. Ezt a szerződést 15 ország ratifikálta – négy év alatt. Négy év kellett tehát ennek a partneri és együttműködési szerződésnek a ratifikálásához! Vagyis a tényleges megállapodás 1998-ban kezdett működni. Ez a dolog egyik része. A másik a támogatás. Hogy ezek az országok milyen kevés támogatást kaptak, az valóban elképesztő. Nem volt semmiféle képzési pénz, előkészítési támogatás – semmi, amivel ellátták a többi újonnan csatlakozót. Miért nem kaphatott Ukrajna, Belorusszia vagy Moldávia – amelyek mindegyike európai ország – olyan támogatást, mint a Lengyelországnak és Magyarországnak juttatott PHARE-pénzek?
– A fehéroroszok hány százaléka támogatná az uniós csatlakozást?
– A felmérések szerint 60 százalékuk.
– Kucsma mikortól kezdve kérte hivatalosan felvételét az unióba?
– 1996 óta. És ezek az országok egy úgynevezett TACIS-programból (a Független Államok Közösségének nyújtott technikai segítség) részesednek. Eltekintve a program zsugoriságától, miért kell ezeknek az országoknak „technikai” segítség, amikor ők csatlakozni akarnak? Szlovéniának vagy Lengyelországnak miért nem adtak „technikai segítséget”? Különben is, a partneri és együttműködési egyezmény nem is tartalmazza a csatlakozást mint célt. De mondok még néhány adatot, hogy olvasóik jobban érzékelhessék, micsoda dolgok játszódnak itt le a háttérben. Az Európai Unió az úgynevezett MEDA-program keretében 8 földközi-tengeri országot támogat 13 milliárd euróval. Az úgynevezett ACIS-program, amely az összes kelet-európai országot és Oroszországot is lefedi, 3,4 milliárd eurót kap.
De visszatérve a kizárt európai nemzetekre: amikor ezen országokban félrecsúszik a demokrácia, mint ez megtörtént Ukrajnában, Grúziában, és tart ma is Belorussziában, az unió ezzel az indokkal utasítja el őket. Holott ha a hónuk alá nyúlt volna, és támogatta volna őket, a dolgok másként alakulhattak volna. Persze ezeket az országokat Nyugaton nem is ismerték. Tudja, mit mondott Giscard d’Estaing 1991-ben Ukrajnáról? Hogy annak a függetlensége éppen olyan értelmetlen, mintha a francia Rhones-Alpes megye függetlenedne Franciaországtól. Ellentétben velünk, a baltiak, a lengyelek, a magyarok ismerik ezeket az országokat. A nyugatiak pedig ezeket az országokat csupán orosz gyarmatként ismerték. Féltek Oroszország bukásától, a polgárháborútól, a status quo felborulásától.
– Bulgáriát például jobban ismerik?
– Nézze, II. Szimeon Olaszországba menekült és ott élt emigrációban. Nem beszélve arról, hogy Bulgária már a Szovjetunió megalakulása előtt létezett. Bulgáriának – ellentétben Belorussziával – külön történelme, nyelve, identitása van. Gyakorlatilag Moldova sem létezett.
– Milyen érdekes, hogy ugyanakkor a szétesett Jugoszlávia tagköztársaságait be akarják léptetni az unióba.
– Látja, ez a kettős mérce. Az Európai Tanács kijelentette, hogy Szerbia és Montenegró olyan mértékben közeledik majd az unióhoz, ahogyan azok végrehajtják a szükséges reformokat és teljesítik a koppenhágai kritériumokat, valamint a stabilizációs és tárulási folyamat feltételeit. Ez más nyelven azt jelenti, hogy az unió fél az újabb háborúktól és a népirtástól. Az Európai Unió persze bűnös abban, hogy nem akadályozta meg, illetőleg nem állította meg a balkáni háborút. Most pedig bűntudatból stabilizálni kívánja ezeket az országokat. És mi a stabilizáció legjobb módja, ha nem az Európai Unióhoz való csatlakoztatás? Arról persze hallgatnak, hogy sem Ukrajna, sem Belorusszia semmiféle háborút nem kezdett szomszédaival. Nem volt polgárháború, holott katolikusok és ortodoxok élnek egymás mellett. A nyugatbarátok és szlavofilek sem vágták el egymás torkát, hanem békében élnek egymás mellett. Ez sem eredmény?
– Ukrajna, Belorusszia és Moldova népe hogyan reagál erre a fagyos elutasításra? Arra, hogy ígéretet sem kapnak, ha teljesítik az uniós felvételi követelményeket, taggá válhatnak?
– Érdekes, hogy ennek ellenére még csatlakozáspártiak. Ugyanúgy az európai család tagjai szeretnének lenni, mint a portugálok vagy a spanyolok. Kérdezem, milyen írott törvény, egyezmény vagy szabály áll csatlakozásuk útjában? Adamkus litván elnök és Kwasniewski lengyel elnök is közbenjárt Kijevben Ukrajna csatlakozásáért. Brazauskas litván miniszterelnök pedig azt jelentette ki, hogy Belorusszia egyértelmű jelzést kell kapjon az Európai Uniótól a csatlakozáshoz. Az Európai Unió „új szomszédság” politikája tehát egyszerűen szabotálja ezeknek az országoknak a felvételét az unióba. Akkor viszont miért hangoztatja az Európai Unió fennhangon, hogy a célja az európai földrész felvirágoztatása a demokrácia és a piacgazdaság útján? A gyakorlatban pedig többet költenek Algéria és Tunézia támogatására…
– Amikor most Brüsszelben nem akarnak tárgyalni Minszkkel, mindig arra hivatkoznak, hogy Fehéroroszországban megsértik az emberi jogokat.
– Érdekes. Oroszországban nem sértik meg? Kínában nem sértik meg? És Brüsszel vidáman tárgyal velük. Hány ezer csecsent öltek meg Putyinék? Mi van a kínai büntetőtáborokkal, ahol politikai foglyokat tartanak? A leigázott területekkel és népekkel? Velük lehet „konstruktív” párbeszédet folytatni? De Belorussziával ugyebár nincs szükség „építő jellegű” dialógusra? Nem éppen fordítva kellene eljárni? Nem éppen a konstruktív dialógus, a kapcsolatok erősítése javítaná ott a helyzetet? Nézze meg, mi történt olyan országokkal, amelyekkel bojkottálták a kapcsolatokat! Burmával, Észak-Koreával, Mozambikkal, Zimbabwéval. Az ottani diktátorok még keményebbre fogták a gyeplőt. Ezt akarják? És mit szól ahhoz, hogy most az unió Belorusszia helyett Líbiával kezdett párbeszédbe? A lehető legroszszabb arab országgal? Líbia ezerszer rosszabb Belorussziánál. Hát persze, az okokat tudjuk. Biznisz, olaj – az emberi jogokra pedig teszünk… Na meg Oroszországot sem akarják provokálni Belorusszia, Ukrajna és Moldávia uniós tagságával. Azon kívül ott van még a nyugat-európai népek egyre nagyobb ellenérzése a további bővítések irányában. Mert ha őket felveszik, akkor a következő csatlakozó Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán.
– Nem lehetséges, hogy a bővítés újabb költségeitől „fázik” az unió?
– Ez vicc. A bővítés költségei 2004 és 2006 között az unió lakosaira vetítve 15 euró évente. A teljes bővítés költsége 10 milliárd euró, vagyis a tizenötök bruttó hazai termékének egy ezreléke. Ez lenne sok? Ha az unió bruttó hazai termékének, a GDP-nek 1,27 százaléka helyett a másfél százalékát fizetnék az uniós költségvetésbe, az unió ajtaján kopogtató országok mind tagok lehetnének. E helyett még ezt az 1,27 százalékot is csökkenteni akarják. Saját hazámról, Franciaországról nem is szólva, amelynek az uniós egyenlege – tehát ha a befizetést és a visszakapott támogatást nézzük – a francia bruttó hazai termék 0,14 százaléka. Ennyit érnek a fennen hangoztatott elvek és értékek?
origo.hu
Újabb harckocsikkal bővült a dandár – képeken mutatjuk a high‑tech páncélos szörnyeket
