A dokumentumfilmezés gyógymód is lehet

Évek óta rendszeresen szerepel a filmszemléken dokumentumalkotásaival Kuthi Áron. Filmjei a magyarság peremterületeire – a szerémségi magyar falvakba vagy éppen a Csángóföldre – kalauzolják el a nézőt. Véleménye szerint a dokumentumfilmezés nem csupán alkotás, hanem gyógymód is lehet – feltéve, hogy a mindennapokat és a valós gondokat mutatják be a pántlikás-skanzenes jelenetek helyett.

Tavaly a Szerémségi szigetek, míg az idén a Csángóföld 2004 – Kiveszett a kérdés című alkotásaival vett részt a filmszemlén. Mindkét munka a Magyar Televízió Szórvány című magazinműsorának készült. Hogyan indult tévés pályája?
– Azután kerültem a televízióhoz, hogy 2002-ben elvégeztem a baloldali sajtó által ezerszer elátkozott „Lovas-akadémiát” – ugyanis jó páran ezen a néven emlegették a kurzust, amely a közszolgálati televízió és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem együttműködésének jóvoltából képzett televíziós újságírókat. Egy év elteltével először gyakornokként, majd élesben kóstolhattunk bele a híradózásba. A kurzus elvégzése után kerültem a Határátkelő című magazinműsorhoz, amely akkoriban heti másfél órában, most már csak ötvenöt percben jelentkezik. Közben az azóta megszüntetett Szórvány című magazint is szerkesztettem; ennek a műsornak készült a Szerémségi szigetek, valamint a Csángóföld 2004 – Kiveszett a kérdés című dokumentumfilmem is.
– Mintha mostanság a híradózás egyenes út volna a hírnévhez. Miért döntött mégis a határon túli magazinműsorok és a szociografikusabb jellegű dokumentumműfaj mellett?
– Úgy éreztem, híradósként nem tudnék újat nyújtani, a határon túli témák viszont kezdettől fogva érdekelnek. Ez egyfajta kontraszelekció eredményeként alakult így. Ha ugyanis mindenütt arról van szó, hogy csak az anyaország létezik, és a hírekben is kizárólag az itthoni események jelennek meg, az nem fedheti le a teljes valóságot. Tudniillik a Kárpát-medence, akár hajlandók vagyunk tudomást venni erről, akár nem, együtt lüktet az anyaországgal. A Határátkelő mellett aztán kéthetente a Szórvány is jelentkezett, amely néha megadta a lehetőséget, hogy amennyiben összegyűlt egy kis pénzem, nekiinduljak, és ott forgathassak, ahol kedvem tartja, akár a legtávolabbi magyarlakta területeken is.
– A televíziós munka mindennapos „pörgése” mellett szert tehet-e arra a rálátásra és alapos témaismeretre, amely elengedhetetlen egy igazán értékes dokumentumfilm megszületéséhez?
– Tény, hogy különböznek egymástól az ember mindennapjai és a néha megvalósuló álmok. Az imént említett két dokumentumfilm éppen ez utóbbiak közé tartozik. Persze a magazinműsorokban is ugyanezeket a témákat tárjuk fel, csak jóval esemény- és hírközpontúbban. A televíziózás azonban előnyökkel is járhat, ha valaki nagyobb lélegzetű dokumentumfilmeket szeretne forgatni. Határon túli munkáim során ugyanis olyan tévés kollégákkal dolgozhattam együtt, akiket régóta ismerek, és akik otthon érzik magukat a „terepen”. Ugyanis hiába forgatunk mi filmeket az anyaországból, hiába akarjuk innen láttatni a határon túlt, az nem az igazi. Nem megoldás, ha egy pántlikás, trikolóros, örökké búsongva vigadó magyarságot mutatunk be a képernyőn, ez ugyanis nem a határon túli magyarság, hanem az a sztereotípia, ami róluk az anyaországban kialakult. Nem jó, ha mi akarjuk megmondani a határon túliaknak, hogy milyenek is ők valójában, mert akkor csak skanzenfilmek készülhetnek, az „egzotikus”, határon túli magyarokról. Azokról a filmekről is lerítt, hogy Budapestről érkezett a stáb, amelyek a délvidéki atrocitásokat vizsgáló bizottság tevékenységét mutatták be. Olyan alapvető rácsodálkozás jelent meg ezekben a munkákban, mintha most találkoznánk először ezzel a kérdéssel, holott arrafelé ez a mindennapok része. Persze nem elég naponta elmondani, hogy létezik ez a probléma, mert túl nagy a távolság még a Kárpát-medencében is, és éppen a helyi mindennapok között nincs meg az átjárás. Egy vajdasági magyar inkább megérti a székelyföldi problémákat, mint egy debreceni vagy fővárosi polgár. Éppen ezért baj, ha a protokoll viszi a prímet a riportfilmekben.
– Ezt hogy érti?
– Ha elmegy egy politikus megkoszorúzni a zsibói Wesselényi-szobrot, vagy lerakni a Sapientia alapkövét, akkor rögvest ott terem egy halom tévés, akik aztán „levadásszák” a síró nénikét, és a hasonló, sztereotip, de eladható jeleneteket, s utána persze elmondhatjuk magunkról, hogy jaj, de nagyon érzékenyek vagyunk a határon túliak problémái iránt. A kamerának nem akkor kell ott lennie, amikor a vizsgálóbizottság elnöke sajtótájékoztatót tart, hanem amikor a magyarokat verik éppen.
– És itt ismét visszatértünk a hírközpontúság kontra szociografikus igény ellentétpárjához.
– Fontos, hogy ne csak a zsánerképek jelenjenek meg a képernyőn és a mozivásznon. Szép dolog néprajzi ihletettségű filmet költeni arról, milyen a – mellesleg gyönyörű szép – csángó vasárnap, vagy a szerémségi húsvét, azonban a szürke hétköznapok ott ballagnak az ünnepek mögött. Csíksomlyóból a búcsú végeztével mindenki hazavonul, de az erdélyiek nem szállnak le pár órával később a turistabuszról Budapesten, hanem ott maradnak Erdélyben. Ráadásul a csángók úgy mennek haza, hogy kerek esztendeig nem hallhatnak magyar misét… Az igazi dokumentaristának sok fáradságot kell vállalnia, ezek azonban rendre megtérülnek. Még a kamerabeállításokból is meg lehet mondani, hogy egy-egy alkotó mennyi időt töltött a helyszínen. Ha nem értenek meg, nem fogadnak el, mindvégig kívülálló maradsz. Lefilmezheted a nénit, amint a hegyoldalból integet a kamerának, de ez még mindig a kívülálló helyzete. A riportfilmek többsége éppen az emberi mozzanatokat spórolja meg, pedig nem érdemes. Ha időbe is telik, meg kell várni, amíg a riportalany vallani kezd magáról – például amikor a szerémségi magyar gazda lehív a borospincébe, ott aztán egyszer csak megnyílik, és a filmes pillanatok alatt ott találja magát a délvidéki magyarok vészkorszakában. Nemcsak a riportalany portájának a kapuját, de a lelke küszöbét is át kell lépni. Ez mindig kegyelmi pillanat.
– S talán sokkal több haszna is lehet, mint „csak” az, hogy kiváló dokumentumfilmek készülnek.
– Valóban, hiszen az igazán jó dokumentumfilm egyúttal terápia is. Sebeket szakít fel, amelyeket valaki fel kell hogy szakítson, mert a félmúltnak még mindig rengeteg fejezete maradt kibeszéletlenül, olyan események, amelyekkel szembesülve nem egyszer éreztem úgy, mintha a pokol előcsarnokában állnék. Ilyen volt például, amikor a Ceausescu-féle falurombolás idején a föld színéről eltüntetett Gyánásról forgattam. És akkor még nem is szóltunk a dobrudzsai munkatáborokról, a szamosújvári börtönről, a marosvásárhelyi vérengzésről, vagy éppen a kárpátaljai magyar férfilakosság elhurcolásáról… A dokumentumfilm ugyanis mindazokat gyógyíthatja, akik részt vesznek benne, és kibeszélik a bánatukat, de éppúgy azokat is, akik megnézik, és akár egy kicsikét is átélik a látottakat. Dokumentumfilmeket készíteni éppen ezért érdemes.