Köznapló

Augusztus 4., csütörtök
A tévéhíradó felhőszakadásokról, elöntött pincékről és vízben fuldokló alföldi városokról mutat felvételeket, közben faggatják a meteorológust, hátha kiejti a száján a szót: katasztrófa, hátha rávezetik arra, hogy ez a hét egyiptomi csapás egyike – Magyarországon. A meteorológus azonban józan, nem beszél szamárságokat, ez pedig felidézi bennem a hajdani tanácselnököt, aki már két évtizede azon háborgott, hogy az emberek nem takarítják a vízelvezető árkokat, nem nézik, tiszták-e az átereszek, nem törődnek azzal, hogy az esővíz az árkokból le tud-e folyni olyan vízgyűjtőbe, amely befogadja, és ha valaki szemükre veti a renyheségüket, azzal intézik el, hogy nem az ő dolguk, hanem a városé. Márpedig ha így megy tovább, baj lesz, országos baj. Bekövetkezett. Most persze az útszéliek szidnak mindenkit az atyaistentől egészen a polgármesterig, a kereskedelmi tévék riporterei természeti csapást emlegetnek, holott a dolog végtelen egyszerű: a víz, mióta világ a világ, lefelé folyik, ám ahol erre nincs módja, kiönt, elsodor mindent, és nem nézi, kinek a házát áztatja el. És ugyanez érvényes a belvízre: a téeszvilág előtt megvolt és működött a földek vízelvezető rendszere, de aztán jöttek a kolhozosítás bajnokai, nyomukban a táblásítás, a Sztalinyecek beszántották az árkokat, és azóta a víz nem tudja, hová folyjék. Szülővárosom, Túrkeve házainak egyharmada térdre rogyott a hetvenes években, ezzel büntette a víz a nagy hangú termelőszövetkezeti várost. Ahol buták a vezetők, és a nép fiai bambán hallgatnak rájuk, ott előbb-utóbb rájuk ront a pusztulás. Nem mindenütt van ez így… A tunéziai Kairuánban ugyanúgy működik a vízellátó rendszer ma is, ahogy azt a város vezetői nyolcszáz éve kialakították, se „korszerűsíteni”, se feldúlni a föld alatti akvaduktokat nem akarta senki. A ciszternák 862 – igen: nyolcszázhatvankettő – óta megvannak, és a tanulatlan arab földműves is tudja, hogy a természet törvényeinek engedelmeskedni kell, bárki van hatalmon. Igaz, arrafelé sosem lehetett hatalma annak, aki a vizet pocsékolta, szennyezte vagy útját elzárta. Nálunk viszont, néhány kivételtől eltekintve, csak olyanok kerültek hatalomra, akik nem értettek a vízhez, vagy garázdálkodtak vele. Az „eredményt” újra meg újra mutatják a képek az elsodort Mátrakeresztesről, a fuldokló Kisújszállásról, a mérgezett ivóvizű Esztergomból, a hol tocsogó, hol tikkadt földekről.

Augusztus 5., péntek
Beiktatták Sólyom Lászlót, a köztársaság új elnökét. A lapok idézik az államfőt, aki olyan fogalmak rehabilitálását kívánja elősegíteni, mint haza, tisztesség, hűség. Szűkszavú kommentárok születtek erről, főleg az nem jutott eszébe senkinek, mekkora szégyen, hogy e fogalmaknak Magyarországon vissza kell adni a becsületét, hiszen ez azt jelenti, hogy a mögöttünk hagyott hat évtizedben elvesztették. Azóta lehet következmények nélkül gúnyolni őket, nyelvet köszörülni rajtuk, hol a Szabad Nép, hol a Heti hetes stílusában. A nyolcvanas években történt: főszerkesztő-helyettesem lapzárta előtt hívatott, hogy leteremtsen, amiért írásomban nép helyett azt a szót használtam, hogy „nemzet”. Nem helyette használtam, szóltam közbe, ám ez olaj volt a tűzre: „A nemzet szónak áthallása van, ezt ma még nem érted, de később majd rájössz” – hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz. Sose jöttem rá, legfeljebb arra, hogy a magyar nyelv teljes szépségében túl tágas és túl szabad néhány hivatásos szócsősznek, az olyanoknak, mint főszerkesztő-helyettesem is volt. A szócsőszöktől sokan megijedtek, ahogy ma is félnek a gúny sarát fröcskölő publicisták éles szavától, pedig nem is élesek, csupán durvák. Az államfő beiktatása mégsem emiatt volt számomra fontos, hanem azért, mert Sólyom László jelezte, a szegények és a megnyomorítottak pártján áll. Hadüzenetnek tekinthető ez a kijelentés, hiszen a szegények pártja nagy, ám szavát ma nem hallani. Pedig az ő ügyük képviseleténél nincs fontosabb, ám nem úgy, ahogy a cimborákat gazdagító milliárdosok kormánya hirdeti. Az ő ajkukon csengett a leghamisabban, mióta az Internacionálét éneklik, hogy: „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” A szegények pártján állni nem tagkönyv kérdése, hanem tisztességé; vagy mint esetemben: szívügy, ezért támogatom őket tollam minden erejével!

Augusztus 7., vasárnap
Ebéd előtt szóltam a feleségemnek, megyünk forrásvízért. Elegem van a klóros löttyből, amely időnként barna színben zubog elő a csapból a kádba vagy a mosdókagylóba, s hiába kapunk néha kitűnő teákat, képtelenség jól elkészíteni őket, ami „létrejön”, a teának csupán a karikatúrája. Nem vagyok kifordult szemű ortodox híve a szertartásos teázásnak, mióta olvastam erről Béjart könyvében. Nagy várakozással érkezett Japánba a híres zen mesterhez, Desimaruhoz, aki látva a táncos ájtatosságát, a vizet közönséges pléhkannában forralta fel, a teát pedig közönséges bögrében tette elé. Hogy ez mégis hiteles ceremónia volt? Igen, mert a mester így döbbentette rá Béjart-t arra, hogy nem a külsőségeken múlik. Verőcei barátunk szólt: a kettes úton induljunk. A Drégelypalánkot jelző táblánál elbizonytalanodtunk, nem láttunk semmit, ami jelezte volna a forrást. Láttuk viszont, hogy az autók villognak, rendőrt jeleznek, és mindenki ünnepélyes tempóra váltott, mintha esküvői menetben hajtana. Mi viszont intés nélkül leálltunk a rendőrök mellett, hátha tudják, merre a Kutyinka-forrás. Tudták, és odataláltunk: a monda szerint olyan pásztor legeltette nyáját azon a helyen, akinek a fia vak volt. Miért, miért nem, megmosta a szemét a forrás vizével, s az attól fogva látott. E csodának adózva a pásztor faragott egy Mária-szobrot, a szobor fölé kápolna épült, ahol Nagyboldogasszony napjának estéjén mise lesz – ezt vittük haza a kannában a forrásvízzel, ami nem kevés: ilyen történetekből is kirajzolható egy Magyarország, amelynek ismertetőjele, hogy határtalan.

Augusztus 10., szerda
Az aluljáróban a Nyugati térnél megszólított egy jó arcú fiú, és engedélyt kért, hogy megkérdezze, mik a nyaralási szokásaink. Hát olyanok nekem nincsenek, barátom, feleltem, s a válasz alapja az, hogy negyedik éve nem nyaraltam, nem utaztam el sehová, a nyarak munkával teltek, hol a házat pofozva, hol könyvet írva, és ez bizony nincs jól, tudom. A kreatív ember alkotó energiáinak java töltekezés nélkül ugyanis elfogy, s egy nap azt érzi, hogy már „erőből” dolgozik. Ez a tény szinte kikiabál a magyar alkotók egy részének munkáiból. Produkcióikból hiányzik az erőt és nyugalmat sugárzó energia, ezért a sok kiabálás és viszály, ezért a szekértáborok és a folyton provokáló pengeváltás, akár írnak, akár festenek, de ugyanez érvényes a tanárra, az asztalosra, a lovasedzőre vagy a kamionsofőrre. A türelmetlenségnek és a sokféle irányú indulatnak két okát látom. Az egyiket zsögödi Nagy Imre erdélyi festő fogalmazta meg jó néhány éve, de ma is érvényes: „Amelyik nép kínlódik, dolgozik, és nincs ideje nagyobb pihenőre és ideje a munkája átgondolására, az nem alkot, nem teremt… Munka éppen, amennyi szükséges. Dalolni, nevetni, táncolni és gondolkodni, így még lehet valami!” A másik ok, hogy itthon nincs módunk találkozni azzal az erőt adó végtelenséggel, amely a leginkább képes közelünkbe hozni a teremtést, ami azért fontos, mert a teremtésnek mint legnagyobb szabású alkotásnak első számú feltétele az erő volt, márpedig ezt az erőt a magas hegyek, a beláthatatlan ázsiai térségek vagy a tenger sugározzák leginkább. Magyarország 1920-ban elvesztette eme végtelenséget idéző természeti értékeit, új határain túlra szorult mindaz, ami pogány vagy keresztény zarándokhelyként feltöltené a lelkeket. Ma Csíksomlyó ilyen hely, s tán ezért pótolja hiányzó energiáit az anyaországban rekedt magyarság egy része Erdélyben. A maradék kilencvenháromezer négyzetkilométeren is vannak erőt adó helyek: amilyen a nomád Ópusztaszer, a Szent Márton-hegy Pannonhalmával vagy a Dunakanyar a két királyi várossal – ám ezeknek nincs kultuszuk. Csupán kirándulóhelyek, s mitikus sugárzásukat csak a mérhetetlenül szomjas, odaadó lélek képes érzékelni. Medgyaszay István építész mintha előre látta volna ezt: a huszadik század elején a Gellért-hegy tetejére megtervezte a nemzeti panteont. Ha elkészül, ma a hegy zarándokhely, nem a főváros szégyene, amely fölé az önkény szimbólumai magasodnak: a Citadella és előtte a „Szabadság-szobor”. Senki nem vizsgálta még, pedig temérdek lélekbúvár és analízismester jár-kel közöttünk, milyen összefüggés lehet egy kultuszhelyeitől megfosztott ország és a nép életereje között. Hogy nem oka-e egyebek mellett a nagy elvándorlásnak, a sok öngyilkosságnak, és nem ez az erőtlenség-e a magyarázat arra, amiért e náció túl sok mindenben hagyatkozik kizárólag vezetőire, akár méltók azok, akár méltatlanok… A kedves ifjú embernek a Nyugati téri aluljáróban talán azt kellett volna mondanom: ne nyaralási szokásaikról kérdezze az embereket, hanem arról, mivel töltik a szabad idejüket. Egy nép életstílusának, mindennapi kultúrájának sokkal fontosabb fokmérője ez, márpedig kultúránknak ez a rétege züllik, romlik, mert – hogy visszaidézzem zsögödi Nagy Imrét –: nincs tánc, ami nevetés helyett van, az inkább röhögés, dalolni pedig mintha végképp elfelejtett volna Kodály után a fajtám. A hivatásos pengetőket hallgatja inkább, ami nem ugyanaz, úgyhogy néhány dolgot szinte elölről kell kezdeni. Hogy átgondoljam, miként, szeptemberben szabadságra megyek.