Én egészen máson lennék meglepve, mint a Magyar Hírlap rovatvezető-publicistája. Én azon lennék nagyon meglepve, ha Szatmári Ildikó és Szatmári Tibor ügyét nem a magyar titkosszolgálatok szellőztették volna meg, feltéve, ha valóban kémek. Feltételezésem szerint ugyanis a magyar titkosszolgálatok még nálam is jobban felháborodhattak azon, hogy lelepleznek és kiutasítanak az országból két román titkos ügynököt, akik – micsoda meglepetés! – a román nemzeti érdekeket szolgálják, szolgálták, szemben a magyar nemzeti érdekekkel, majd ezt követően a két kiutasított letelepedési engedélyt és állampolgárságot kap a magyar kormánytól.
Ilyen a világ egyetlen másik országában sem fordulhatna elő.
Eugéne Ionesco megint tanulhatna valamit az abszurdról.
Csak kezdem unni, hogy Ionesco mester mindig nálunk tanulhatna.
Az ügynek legfőbb és legfájdalmasabb tanulsága ugyanis enynyi: a magyar szocialista internacionalizmus örök és halhatatlan. Miképpen a magyar baloldal határtalan szervilizmusa is.
A helyzet röviden úgy áll, hogy a Szatmári házaspár kém voltát nem cáfolja senki, de nem is erősítik meg. Kivéve persze a román hivatalos szerveket, valamint a Szatmári házaspárt. S e kettő talán nem szorul különösebb magyarázatra. A románok, ha lebuktak, hát hivatásszerűen cáfolnak. Ha az érintettek is lebuktak, naná, hogy cáfolnak. Ami egyedül magyarázatra szorul, az a hazai média túlnyomó többségének viselkedése. Például miképpen fordulhat elő az, hogy kamerát, mikrofont, diktafont dugnak Szatmáriék orra alá, s azt kérdezik tőlük: tessék mondani, kémeknek tetszenek lenni? Vajon mire számít ez a kretén média? Hogy Szatmári Ildikó kezeit tördelve mindent bevall? Hogy Szatmári Tibor szintúgy, de ő azon is kesereg majd, hogy neje ilyen kikapós természetű? Mire számítanak önök, tisztelt kollégák? Miért csinálnak médiasztárt két nemzetárulóból? Ugyanaz a cél vezérli ilyenkor önöket, mint amikor az ügyészségi vádemelés előtt egy héttel – micsoda véletlen! – nyilvánosságra kerül egy felvétel Kulcsár kihallgatásáról, s mivel azon nem Bauer papa módszereivel vallatják a gyanúsítottat, mindjárt az ügyészség ül a vádlottak padjára… Önök tényleg nem szégyellik magukat? Soha? Miképpen fordulhat elő ebben az országban, hogy az egyik vádlott, Kerék Csaba, mint valami joviális szakértő, az ügyészséget mocskolja – természetesen a maguk hathatós segedelmével? Miképpen fordulhat elő ebben az országban, hogy a Magyar Hírlap rovatvezető-publicistája leírja ezeket a mondatokat: „De hosszabb távon nem is az az érdekes, hogy ebben a konkrét esetben mi a valóság, végül is csak a hülye hiheti például azt, hogy a román (meg a szerb, meg a szlovák, az ukrán stb.) titkosszolgálat nem próbál meg Magyarországon kémkedni, pláne, hogy nem igyekszik beépíteni valakit abba a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahol az országukat is érintő ügyeket kezelnek.”
Hát ez nem igaz.
Ilyen nincs.
Ehhez képest A kopasz énekesnő hiperrealista, hovatovább naturalista mű. Nem is Ionesco írta, hanem Zola…
Mert vizsgáljuk meg tüzetesebben a fenti mondatokat. Fenti mondatok legfontosabb üzenete, mondhatni végső értelme, hogy a Magyar Hírlap is tudni véli: Szatmári Tibor és finom szájú neje, Ildikó bizony a románok kémje volt. (A HVG azt is megírta már, hogy a román titkosszolgálat adta össze őket, konspirációs céllal.) Ám a Magyar Hírlap e tudástól nem felháborodik, hanem összecsinálja magát. Mert mi lesz most? Hát hogyan fognak ebből kimászni a román elvtársak? Hogyan fog ebből kimászni Markó Béla, akinek Szatmári Tibor szintúgy régi jó elvtársa, korábban sajtófőnöke, külügyi tanácsadója, majd pedig budapesti megbízottja volt. És hogyan fog ebből kimászni a kormány, amelyik letelepedési engedélyt és állampolgárságot ad két román kémnek? Ezek a kérdések szántogatják a Magyar Hírlap (és a magyar sajtó nagy részének) háborgó lelkét, míg végül rálelnek a megoldásra. Az örök, a régi, a mindig kéznél lévő megoldásra: kenjük el az egész ügyet. Ne a lényegről beszéljünk. Beszéljünk inkább felháborító baromságokat.
Igaz, tisztelt Magyar Hírlap?
Vagy önök tényleg komolyan gondolják, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha egy NATO-ország kémkedik egy másik NATO-ország után?
Önök tényleg komolyan gondolják, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha egy EU-tagállam kémkedik egy másik EU-tagállamban?
Tényleg?
Tényleg ennyire ostobák, vagy csak ennyire cinikusak és szervilisek?
Önök semmi mást nem akarnak ezzel a cikkel, mint bagatellizálni. Kémkednek, kémkedünk? Spongyát reá. És az szégyellje magát, aki nyilvánosságra hozza a dolgot.
Hát nem! Ezerszer is nem! Itt még majd súlyos dolgokat kell megmagyarázni. A kémkedést magát – és azt, hogy miképpen kap két román kém állampolgárságot a magyar kormánytól. Miképpen kap Szatmári Tibor és a román titkosszolgálat által kinézett arája állampolgárságot? Hogyan fordulhat ez elő, amikor a Duna TV szerkesztője évekig tartó megalázó procedúra után is alig kapja meg az állampolgárságot, s amikor amúgy szinte mindenkinek évekig kell erre várnia? Hogyan fordulhat elő, hogy Szatmári Ildikó ma éppen munkát keres fizikusként Magyarországon? Talán már a helye is megvan? Esetleg a Központi Fizikai Kutató Intézetben, netán valamelyik szupertitkos magyar katonai bázison? Hiszen megígérte, hogy többé nem fog információkat átadni a románoknak… Ezek a kérdések nem izgatják önöket, tisztelt kollégák?
És megsúgok önöknek még egy titkot, tisztelt kollégák: a románoknak kár lett volna egy kémet beépíteni a Határon Túli Magyarok Hivatalába (HTMH) azzal a céllal, hogy megtudják, vajon milyen, az országukat is érintő ügyeket kezelnek ott, s vajon miképpen kezelik ott azokat az ügyeket. Tudják önök, tisztelt kollégák, miért lett volna ez felesleges? Mert a HTMH éppen azt teszi a 2002-es kormányváltás óta, ami Bukarestnek jó. Bukarest diktál ott kémek nélkül is. 2002 óta az egész magyar kormánypolitikának egyetlen vezérelve van, s ezt még Szabó Tibor fogalmazta meg mindjárt a kormányváltás után: „az volt a baj az Orbán-kormánnyal, hogy túlszerette a határon túli magyarságot”. Bizony ehhez képest fordult 1280 fokot a magyar nemzetpolitika – s kezdte el túlszeretni Pozsony és Bukarest igényeit, elvárásait, diktátumait. Ehhez nem kellett kém, drága kollégák, Szatmáriék másra kellettek.
De elárulom önöknek azt is: huszadrangú probléma ebben az ügyben, hogy Szatmári Ildikó amúgy mely magyar minisztereknek szerzett örömöt azzal a szép szájával. Ez ugyanolyan huszadrangú kérdés, mint hogy az ügyészség miképpen szedte ki Kulcsárból a vallomást.
Azt csak maguk meg a maguk által kiszolgált politikai oldal hiszi, hogy mindig mindent meg lehet úszni, ha elég sokat, elég hangosan és elég arcátlanul hazudoznak.
Nem úgy van.
A kérdések itt maradnak.
Előbb-utóbb meg kell őket válaszolni.
Addig is: Hajrá, ügyészség! Hajrá, magyar titkosszolgálatok!
origo.hu
Sírás a víz alatt
