Franciaországban nyáron valóban megáll a belpolitikai élet. A tengerparton a hasát süttetve aligha vágyik bárki is arra, hogy megértse a rejtélyes összefüggéseket, vagy felfogjon valamit a botrányokból, szövetségkötésekből, belharcokból. Úgy gondolják, ráérnek a „rentrée”, az augusztus végi nagy visszatérés után. Ha nem történik valamilyen katasztrófa a világban, a hírszerkesztők ugyancsak vakargatják fejüket, hogy a semmitmondó anyagok közül melyikkel kezdjék az esti híradót.
Ám most mintha ez változna. Mintha magyar mintát követnének, ahol a politikai viták kiötlői és gerjesztői, a nagy machinátorok, úgy látszik, nem mennek szabadságra, 12 hónapból 12-ben felpörögve törnek-zúznak. Ki más is lehetne, aki francia földön ezt a már szinte szabályként tiszteletben tartott elvet fölrúgja, hogy megérdemelt szabadsága alatt nem háborgatjuk a népet, mint Nicolas Sarkozy.
Az örökmozgó energiabomba, a jobbközép UMP első embere megint belügyminiszter, és annyira vágyik az államfői posztra, hogy úgy érzi, egyetlen napon sem maradhat ki a belpolitikai újságoldalakról. Természetesen nyáron, a szabadsága idején sem tud leállni.
Engedtessék meg, hogy ismertessük az ötvenesztendős Sarkozy augusztus elején – a felesége nélkül – eltöltött szabadságának egyetlen napját! (A bulvárlapoknak hálás nyári téma, hogy hogyan is áll a korábban elválaszthatatlannak tűnő Sarkozy házaspár helyzete: válnak-e vagy sem, vajon mi lesz a franciák véleménye az esetleges elvált elnökjelöltről?) A Gironde melletti Arcachon térségében „üdült” testőröktől ugyancsak körülvéve a miniszter, aki az egyik napon felkereste a környék belbiztonsági létesítményeit. Természetesen a sajtó valahogy mindig értesül a pártvezető ilyen kiruccanásairól. Először egy környékbeli strand életmentőinek munkájával ismerkedett. Majd fogadta egy felépült kaszinó küldöttségét, amely nem kapott működési engedélyt a korábbi játékfelügyelettől – ennek épp a jelenlegi kormányfő, Dominique de Villepin volt a vezetője belügyminiszterként. Sarkozy ígéretet tett a kaszinó működtetőinek, hogy felülvizsgálja az ügyet.
Ezt követte az arcachoni kapitányság meglátogatása, ahol kitüntette az elismerésre méltó rendőröket. Majd hajóra szállt, és megtekintette a csendőrség radarjait, amelyekkel a tengeri hajózást, a szabályok betartását ellenőrzik, így például a vízi gyorshajtást is, de ezek az eszközök alkalmasak az engedély nélkül érkező bevándorlók felderítésére is. Miután a nap lecsúszott az Atlanti-óceánba, megismerkedett a Cap Ferret-i lánglovagokkal, akik tavaly több száz hektáros tűzzel küzdöttek meg. Azóta a Gironde környéki fenyőerdőkben 23 tűzellenőrző pontot hoztak létre, és két Tracker márkájú vízbombázó repülőgép is szolgálatba állt. Az este folyamán Sarkozy megtekintette az épp Arcachonban fellépő Joe Cocker koncertjét, amelyen az énekes rekedt hangjaira talán röpke percekre elfeledhette, hogy ő Franciaország belügyminisztere.
De miért nem tud Sarkozy megállni, legalább két hetet pihenni? Talán mert a nagy cél, az Élysée-palota meghódításában újabb, kezdetben kissé lebecsült ellenfél jelentkezett Dominique de Villepin személyében. A Chirac államfő által választott „kapitány” a kormányfővé történt kinevezése óta eltelt három hónapban meglepően jól teljesít. A közvélemény-kutatások népszerűségi mutatóiban tör előre: igaz, még messze van a korábbi miniszterelnökök hasonló időszakban mért mutatóitól, de nőtt elismertsége. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy igen válságos helyzetben – az európai alkotmány május végi elutasítása után – nem kért száz nap türelmi időt, szerinte ugyanis a kegyelmi állapot elkényelmesítheti a kormányt, hanem azonnal munkához látott. Rendelkezéseivel a jelek szerint sikerült, ha minimálisan is, csökkenteni a munkanélküliek hárommilliós táborát. Nem éppen piacpárti, de nemzeti kiállásról tett tanúbizonyságot, amikor a francia ipar mindenáron való védelmezéséről beszélt a Danone-ügy kapcsán. (Júliusban olyan hírek kaptak lábra, amelyek szerint a Pepsi meg akarta vásárolni a francia élelmiszer-ipari óriást.)
A bizalom visszaállítása – nem több és nem is kevesebb célt jelölt meg Villepin kormányfővé történt kinevezésekor. Elődje, Raffarin hiába próbálkozott bátor reformokkal, amelyek azonban megosztják a lakosságot, nem tudott a franciák szívéhez közel kerülni. Dominique de Villepinen érződik az újonnan jöttek lelkesültsége és elsöprő határozottsága. Sarkozyvel ellentétben ő nem akar teljes szakítást a chiraci évekkel, hiszen hoszszú esztendőkig kabinetfőnöke volt a „nagy öregnek”. Ha változásokat hajt is végre, azok sokkal megfontoltabbak lesznek, mint Sarkozy tervei. Költői lélek, gyakran versírásra is vetemedik, de kipróbált reálpolitikus – hangoztatják róla hívei. Reálpolitikus? – kérdezhetnek vissza az őt nem kedvelők. Hiszen épp az ő fejéből pattant ki az a gondolat, amelynek alapján 1997-ben Chirac feloszlatta a nemzetgyűlést, és a jobbközép párt katasztrofális vereséget szenvedett az előrehozott választásokon. Ám nemcsak a parlamentet sikerült feloszlatnia, akkoriban közbenjárt Chiracnál, hogy bocsásson meg Sarkozynek, amiért az az előző elnökválasztáson épp Chirac kihívóját, Balladurt támogatta. „Nicolas tehetséges, megvannak a maga jó tulajdonságai, úgy gondolom, hogy botorság lenne lemondanunk ezekről” – szóltak Villepin Chiracot békítő szavai, amelyekkel magának teremtette meg a jövendő ellenfelet.
Az a lehetőség, hogy a kormánypárt esetleg két jelölttel vesz részt a 2007 tavaszán esedékes elnökválasztáson, a jobboldali szavazók rémálmaiban jelenik meg. A Chirac államfőhöz mindig is kötődő, őt hűen szolgáló Villepin ugyanis szintén szívesen látná magát elnöki szerepkörben. Ellentétben Sarkozyvel, aki tékozló fiúként többször megtért Chirachoz csak azért, hogy aztán újból elhagyja, mondják, természetes örököseként Villepinnek kellene Chirac örökébe lépnie. Ám épp ezt megakadályozandó van szüksége Sarkozynek az állandó kampányhangulat fenntartására. „Villepin egyenlő Chirackal. Ezt meg fogják érteni a franciák” – így okoskodik.
A két politikus korábban sem szerette egymást. Mindketten ugyanahhoz a nemzedékhez tartoznak, Villepin egy évvel idősebb Sarkozynél. A kormány beiktatása idején elhangzott számtalan „kedves Nicolas”, „kedves Dominique” megszólítást inkább a francia illem sugallta, mint kapcsolatuk rendeződése. A minisztertanácsi üléseken ma sem lehet mást hallani, mint „önnek igaza van, Nicolas!”, és „teljesen egyetértek önnel, Dominique!”
A tökéletes összhang mögött nyilvánvaló, hogy valamiféle szövetség, talán átmeneti fegyverszünet megköttetett kettejük között. Az, hogy Sarkozy ismét elvállalta a második helyet a kormányban, igencsak elgondolkodtató. Az UMP-elnök posztjára csak úgy kerülhetett, hogy tavaly ősszel lemondott pénzügyminiszteri megbízatásáról. Ehhez Chirac ragaszkodott, mondván, elég a funkciók halmozásából, ami most, úgy látszik, feledésbe merült. Sarkozy valószínűleg továbbra sem érezte elég látványosnak a pártelnöki funkciót, ezért döntött a belügyminiszterség egyidejű elfogadása mellett. Itt aztán naponta csillogtathatja politikai ötleteit. Villepin így vélekedett Sarkozy kormányba történt visszatéréséről: „Ez jó hír neki, Franciaországnak és nekem is.” Az utolsó megállapítás elég talányosra sikeredett.
Sarkozy legfőbb kifogása Villepinnel szemben az, hogy egyetlen választáson sem indult, azaz minden eddig betöltött posztjára csupán kinevezték. „Ahelyett, hogy ilyen múlttal megelégedne egy miniszteri poszttal, már távolabbra tekint” – mondják ugyancsak mérgesen a Sarkozy-hívők a jelenlegi miniszterelnökről. Aztán még egy ügy feszül kettejük között, a Clearstream bank luxemburgi fiókjáé: a tavaly kipattant vesztegetési ügyben egy fregatteladás idején Tajvanról érkeztek pénzek a bank számláira. Állítólag nem egy francia politikus érintett a piszkos üzletben. A megvesztegetettek listáján volt Sarkozy neve is, akiről azonban időközben kiderült, hogy csupán provokáció áldozata volt. Vajon kinek állt érdekében, hogy besározódjon a neve? A vizsgálatok időszakában Villepin volt a belügyminiszter, aki még a cáfolatot sem igyekezett kiadni, amikor Sarkozyről kiderült ártatlansága. Most majd Sarkozy néz utána, ki hogyan kezelte a Clearstream-dossziét.
Amikor Dominique de Villepin két évvel ezelőtt az ENSZ-ben felszólalva „az öreg Európa” nevében veretes beszédben elutasította az amerikaiak Irak elleni háborús készülődését, egész Franciaország büszke volt rá. Három hónap múlva szerény vacsorán látták vendégül Sarkozyt Amerika párizsi nagykövetségén. „Ön Fouchet (Napóleon rendőrfőnöke – A szerk.) óta a leghatásosabb és legnépszerűbb belügyminiszter” – bókoltak neki. „Szeretem az Egyesült Államokat, szeretem az amerikai népet. Önök számíthatnak az odaadásomra, még akkor is, ha nekem lojalitásból támogatnom kell Chirac választását” – a jól értesültek szerint így hangzott a francia politikus válasza. Államfőnek kijáró fogadtatás Amerikában – talán nem kell jóstehetségnek lennünk ahhoz, hogy kitaláljuk, kiért dobog két év múlva, a francia elnökválasztáskor a Fehér Ház szíve.
Ám nem hasonlítható Sarkozy második belügyminisztersége az elsőhöz. Akkor valóban javítani kellett a közbiztonságon, és ebben sok sikert ért el. 2002 májusától 2004 tavaszáig tartó első miniszterségének a számadatai azonban korántsem azt bizonyítják, hogy olyan ragyogóan irányította a biztonságért felelős szerveket. A fanyalgók szerint csupán a vagyon elleni bűncselekmények, ezen belül a gépkocsilopások csökkentek, igaz, ez éppen azok egyike, amely meghatározza a lakosság biztonságérzetét. Például a személy ellen elkövetett bűncselekmények száma nőtt a jelzett időszakban.
És miniszterként megváltozott korábbi viselkedése. Lehet, hogy ebben, mint sokan állítják, szerepet játszik elhidegülése a feleségétől, Céciliától, aki mindig – nemegyszer kabinetfőnökként – ott állt mellette. Most nem, Sarkozy egyedül költözött be a place Beauvau-ba, a belügyi székházba. A francia sajtóban cikkek sorozata vizsgálja, vajon miért nem tud lakatot tenni a szájára a belügyminiszter, aki mostanában igen szerencsétlenül szólal meg a különböző ügyekben. De az is lehet, hogy nagyon is kiszámított ez az odamondogatás: így provokálja az államfőt, minisztertársait. Nekiment az igazságszolgáltatásnak, amikor egy bíró által szabadlábra helyezett visszaeső bűnös újra gyilkolt. „Meg fog fizetni a hibájáért” – szólt a független bírósághoz címzett belügyminiszteri fenyegetés, amely miatt az államelnöknek és kormányfőjének is meg kellett követnie az igazságszolgáltatást. Sarkozy viszont azonnal ígéretet tett a viszszaeső bűnösök szabadlábra helyezésének megreformálására.
Egy párizsi külvárosban arról beszélt, hogy meg kell „tisztítani” a környéket a kábítószerdílerektől. „Az ilyen megfogalmazáson csak azok háborodnak fel, akik életükben be sem tették a lábukat a külvárosokba” – fűzte hozzá, megsértve nem egy politikustársát. „Mindenki érti, hogy miről beszélek!” – vágott vissza később az őt ért bírálatokra. Mintha a pártelnök-belügyminiszter, aki mindig az áldozatok oldalán áll, egyenesen a néphez fordulna felhatalmazásért. Sokan figyelmeztetik, hogy veszélyes játékba kezdett. Arra készül, hogy szeptember elején egy UMP-tanácskozáson előáll a liberális francia gazdasági modellel, amely magában hordhatja a jobbközép gaulle-ista párt irányváltásának lehetőségét is.
Mindig forr körülötte a levegő. Bármilyen rövidnek látszik az idő az UMP elnökjelölő kongresszusáig, amelyet 2007 januárjában tartanak, jó pár vitatható esetről nyilatkozhat még Sarkozy. Ellenfelei minden mondatába belekapaszkodhatnak, ráadásul a média is mindenhova elkíséri. Közben Dominique de Villepin szorgosan gyűjtögeti a közvéleménytől a piros pontokat.
MEK
Iránban kivégezték egy emigráns szervezet két tagját
