A fényképész utókora

Mélyen megrendült unokafivére halálhírének hallatán az angol királynő – röpítette világgá a hírt a globalizált bulvársajtó. A nekrológokból azt is megtudhattuk: a hatvanhat évesen, agyvérzésben elhunyt Patrick Lichfield nem egyszerűen őrgróf volt, de divatfotós mivoltában saját jogon is hírt és rangot szerzett magának. Igaz, a pletykalapok ennél sokkal szívesebben foglalkoztak dohányfüggőségével és alkoholizmusával, akárcsak azzal a csaknem végzetes autóbalesetével, amely során gerinctörést szenvedett. Nem maradt titokban az intim információkra éhes publikum előtt az a lényegesnek ítélt életrajzi adalék sem, hogy a neki három gyermeket szülő felesége azért vált el tőle, mert a fényképész őrgróf megcsalta őt egy dekoratív fotómodellel. Az elhunytról szóló emlékezések mégsem mulasztották el megjegyezni: ő volt Diana hercegnő esküvői fotósa az (előző) évszázad menyegzőjén.
Huszonnégy évvel ezelőtt, azon a forró, izzadságos júliusi napon én egészen mással voltam elfoglalva; noha nem kevésbé euforikus állapotban, mint a brit korona alattvalói: történetesen épp leszereltem Czinege Lajos, a helikopterről vadászó vérmes hadúr seregéből. Az obszcén dalokat harsogó, sörszagban úszó vonatszerelvényekre a máskor oly peckes katonai rendészek ezúttal meg sem kíséreltek felmerészkedni: a szabadságos honvédeket a laktanyába oly előszeretettel, már-már kéjjel visszazsuppoló, nagy műgonddal válogatott légió piperkőc, fehér kesztyűs tagjai nyilván felmérték, hogy talán az életükkel játszanának. A féktelenségbe torkolló szabadságvágy olyan zabolátlan és olyan ijesztő volt a kupékban, hogy a civil utasokból egyszerre váltott ki rokonszenvet és félelmet. A civilek jelentős része már akkor is szívesebben révedezett el egy távoli, fényűző álomesküvőn, ahol a szép szőke arisztokrata leányzó örök hűséget esküszik a csúnyácska, de dúsgazdag trónörökösnek; mint hogy szembesült volna a kellemetlen kipárolgásokkal bíró magyar valósággal.
A mi leszerelésünk azonban óhatatlanul szétfolyt, majd felszívódott a csalfa időben – miközben Lichfield őrgróf művészi kvalitásokat nem mutató, de kétségkívül hiteles fotói az örökkévalóságot ostromolják. Bizonyára lettek volna rátermettebb hivatásos fényképészek is a monumentális szappanopera rögzítésére – ám ők nem voltak őrgrófok, pláne nem unokafivérek. Az örök hűséget fogadók frigye pedig nem sikeredett ugyan sem hűre, sem örökre, ám a kimerevített pillanaton ez mit sem változtat: az udvari fényképésznek mindenképp élete nagy napja volt az a kánikulai ceremónia. Olyannyira, hogy – túl csábító modelleken, szivarokon és flaskákon – mégis az a titulus maradt rajta: ő volt Diana fotósa.
A fényképész utókora – hogy Závada Pál regényének címével éljek – mi magunk, hajdani harsány leszerelők, civil megbotránkozók, lapuló rendészek és képernyő előtt álmodozók vagyunk. A fátum viszont úgy hozta, hogy a fényképész meg a szupermodell Dianának lett az utókora. Születési dátum, szépség és rang itt nem számít; csakis a végkifejlet. Vajon leszünk-e megbékélt utókora e békétlen jelennek, saját hányatott és sokszorosan manipulált életünknek? Lesz-e módunk múlt időbe tenni mai alkalmatlan politikusokat, mint mondjuk a négycsillagos Czinege Lajost? Leszerelhetünk-e a kényszer és az ámítás fekete seregéből; s ha igen, akkor lesz-e avatott fotós (kék vérrel vagy anélkül), aki révedezésre alkalmatlan, sörszagú vonulásunkat megörökítse? Egyáltalán: el fogja nekünk hinni bárki a szerencsésebb jövőből például a rádiózó, szereptévesztő miniszterelnököt? Megadatik, hogy legyünk egyszer a Riporter utókora?