Egy társadalomban a kisvállalkozások szerepe attól függ, hogy létezik-e meghatározó mértékben középosztály, vagy latin-amerikanizált társadalomról van-e szó – állapítja meg Botos Katalin közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. Az európai társadalom tudatosan a középosztály fogalmára épült fel, s Észak-Amerika annyiban hasonlatos hozzá, hogy ott is magas a kisvállalkozások aránya. A kapitalizmus fejlődése során a kisvállalkozásokból jöttek létre koncentrációval a nagyvállalatok, s az ipari társadalom kifejlett szakaszában a nagy volumenű termelés sok embert követelt meg a vállalatoknál. Amikor ez a fejlődés Európában és Észak-Amerikában átlépett a posztindusztriális szakaszba, elsősorban a szolgáltatási szektorban ismét nagyon sok kisvállalkozás jött létre. S ma már, amikor a fejlett világban a GDP több mint 70 százalékát a szolgáltatások produkálják, nem anynyira jellemző a korábbi koncentrált termelés és foglalkoztatás. Hazánkban ráadásul még kevesebb a kisvállalkozások által foglalkoztatottak aránya, mint az unió többi tagállama és további négy fejlett európai ország ugyanezen adatának átlaga, ráadásul a GDP-nek is kisebb arányát produkálják (lásd cikkünk illusztrációját). Magyarországon e vállalkozások tipikusan munkahelypótlóként funkcionálnak, nem a nagyok beszállítói – jellemzi a helyzetet Botos Katalin.
A kisvállalkozások inkább alacsony béreket állapítanak meg, s alacsony profitot termelnek, a jövedelmeket „leköltségelik”. A nagyvállalatokkal ellentétben nem tudnak a termelés racionalizálásával komolyabb költségeket megtakarítani. Tömegtermelésre nem alkalmas a kisvállalkozás, ezért nem hatékony kis parcellán búzát vagy árpát termelni, de például biotermékeket vagy pékségeknek szezámmagot igen. A számítógépekkel kapcsolatos szolgáltatások vagy a könyvelés igen alkalmas profil a kisvállalkozóknak. Új szolgáltatások esetén számukra kedvezőbb árakat állapíthatnak meg a vállalkozók.
Hazánkban lokális igényt elégítenek ki a kisvállalkozások, ám sokukat kiszorítják a multik. Nem véletlen, hogy Franciaországban és Olaszországban a kilencvenes évek második feléig tartotta magát az állami szabályozás ahhoz, hogy a nagykereskedelmi egységeket, hipermarketeket nem engedte a város határán belülre. A közgazdász arra figyelmeztet, hogy nem ad teljes képet, ha csak fogyasztói szemlélettel közelítjük meg a problémát, hiszen a hipermarketek által alkalmazott alacsonyabb áraknak valóban kedvezőek a hatásai, de makrogazdasági szempontból óriási gondot jelent, hogy a nagyok megölik az egyébként több embert foglalkoztató kisvállalkozói szektort. S bírálják a kisvállalkozásokat, hogy trükköznek, s így nem fizetnek elegendő pénzt a költségvetésbe. A közgazdász szerint ha az állam a kemény kéz politikáját alkalmazza velük szemben, akkor nem az lesz a probléma, hogy keveset fizetnek az államkasszába, hanem az, hogy tönkremennek, s ezért tartani fogják a markukat segélyért.
Nyugat-Németországban az ötvenes évektől kezdve a kisvállalkozások lettek a nagy termelőüzemek beszállítói s a lakossági szolgáltatók, miközben a kutatás-fejlesztés és a tanoncképzés bázisaivá váltak. Nálunk ez a rendszerváltás után sem alakulhatott ki, nem véletlen, hogy most komoly problémát jelent a szakemberhiány. Ugyanakkor még az előző rendszer idején létrejött a második gazdaság, s a németek bizonyos értelemben a magyar példát követték az 1990-es újraegyesítés után, amikor a keleti területeken szétesett a gazdaság. Ott is számtalan kis kényszervállalkozás született. Sőt: a legújabb szabályozás szerint párhuzamosan is lehet valaki vállalkozó. Addig ugyanis elképzelhetetlennek tartották, hogy valaki egyszerre lehet alkalmazott egy munkahelyen, s vállalkozó odahaza.
Botos Katalin úgy látja, a kisvállalkozói szektor a társadalom szövete. Ha megszűnne, az társadalmi robbanást, ellumpenesedést váltana ki, s a talajt, egzisztenciát vesztett középosztály szélsőséges politikai mozgalmak szolgálatába állna, mint ahogy ez megtörtént a bolsevizmus és a nácizmus hatalomra kerülése előtt.
Az egyetemi tanár nem a direkt támogatásokban látja a kisvállalkozások problémáinak megoldását, hanem egy struktúra támogatásában, amely a vállalkozás képességét javítja. Erre gyakorlati esetek – például a Raiffeisen-szövetkezet – alapján a szövetkezetekbe tömörülést tartja a legcélszerűbbnek. Az emberek helyben maradhatnának, nem kellene őket nagyvárosokba koncentrálni, s óriási pénzeket áldozni infrastrukturális beruházásokra. A kormány a struktúra meghirdetésével, tanácsadással, kiszolgálással, a kisvállalkozások hálózatokba szervezésével segíthetne.
Csődben messze az átlag felett. Növekvő munkanélküliségi ráta mellett működik a magyar gazdaság, s e tény azt jelzi, hogy a bővülésből éppen a foglalkoztatás zömét adó kis- és középvállalkozások (kkv) képtelenek kivenni a részüket. A kormány várakozása tehát, hogy a gazdasági növekedés automatikusan teremt majd új munkahelyeket, egyelőre nem látszik beigazolódni. A hazai vállalkozók helyzetét beszédesen jellemzik a statisztikák. A körbetartozások aránya olyan magas, mint a kilencvenes évek közepén volt. Az átlagos fizetési határidő – nem kis részben a beszállítóikat rendre 120, olykor 180 napra kifizető multinacionális cégeknek köszönhetően – kereken száz nap körül van, a függő átutalások összege pedig eléri a teljes szektor összbevételének huszonöt százalékát. Amíg csak vállalkozás tartozik vállalkozásnak, nem olyan nagy a baj, csakhogy a körbetartozások láncolatába előbb-utóbb bekerülnek a bankok és az adóhivatal is. Mivel ezek nem nagyon mérlegelik, miért nem tudja valaki befizetni az aktuális kölcsöntörlesztő részletet vagy a negyedévi áfát, a körbetartozások végül csődhullámhoz vezetnek. A Creditform adatai azt mutatják, hogy amíg az EU-hoz frissen csatlakozott kelet-közép-európai államok egészét tekintve tavaly tízezer cégből huszonnyolc ment tönkre, addig nálunk kilencven társaság. Még ennél is nagyobb azoknak a cégeknek az aránya, amelyeknek a nyugati normák alapján már régen csődöt kellett volna jelenteniük, de ehelyett megpróbálják ilyen-olyan módszerekkel még „kihúzni egy ideig.”
(Csákó Attila, Erdősi Csaba, Jámbor Gyula, K. Tóth László)
