Ma már semminek sincs olyan jó íze, mint régen – mondják egyre gyakrabban. A csupán vegyszerekkel fenntartható nagyüzemi élelmiszer-termelés lassan megöli a valamikori jó zamatokat. A hagyományos módszerekkel kiváló minőségű élelmiszert előállító biogazdálkodók mégis értékesítési gondokkal küzdenek, mert a vásárlóknak az az áru kell, amelyik tetszetős és olcsó.
Vezető helyen szerepelnek az utóbbi évek legjobban eladható könyvei között az úgynevezett gasztroregények, amelyek általában arról szólnak, hogy a nagyvárosból egy mediterrán vidékre csöppenő szerző előtt miként nyílik meg az ízek Kánaánja. A többnyire angolszász szerzők éppolyan elbűvölten vásárolnak a ropogós ingben, nyakkendőben árusító hentesnél, aki valóságos művésze az egészségtől és frissességtől rózsaszín húsoknak, mint mi, magyarok tennénk. Számukra is felfedezés, mennyire más íze van a konyhakertből szedett zöldségnek, mint annak, amit a szupermarketekben árulnak lefóliázva. Az igazán finom zöldség, tegyük hozzá, lehetőség szerint őshonos, és az adott klímán érzi magát a legjobban, minden beavatkozás nélkül. Ahhoz viszont, hogy nálunk is olyan vonzó legyen a piac, mint például Toscanában, igényes háziasszonyokra is szükség van, akik ismerik a hagyományos fajtákat, és öntudatosan keresik is őket. Magyarországon az efféle tudatosság még nagyon ritka, ezért a legtöbb gazda bele sem kezd az organikus gazdálkodásba, nemcsak azért, mert nem ért hozzá, hanem mert a vegyszermentes árut a legtöbben még mindig a kukacos almával azonosítják.
– Pedig megéri, csak sokat kell dolgozni – szögezi le Rózsa Péter balmazújvárosi biogazdálkodó, és elmagyarázza, hogy miért nem panaszkodik. Eltartja a földje, sőt szolid léptekkel előre is tud jutni. Ennek az az ára, hogy a feleségével együtt ők kelnek reggel elsőként, hogy mire megérkeznek az asszonyok a sajtkészítő műhelybe, langyos legyen a tej. Az más kérdés, hogy nagyon nehezen kap olyan munkaerőt, aki hosszan kitartana mellette, és nemcsak azért, mert a mai fiatalok számára szokatlan a kemény munka, de azon is háborognak, ha az ágyás mellett gyomlálva kell mindent megtanulniuk.
Akik viszont kitartanak Rózsa Péter mellett, rajongva beszélnek róla. Azt mondják, a jó nevelő derűs következetességgel bánik a rá bízott gyerekekkel. Rózsa Péter a növényeit növesztgeti így. Ha az ember széttekint a huszonöt hektáros birtokon, az a benyomása támad, hogy itt minden úgy nő, ahogy akar, egészen meglepő társulásokban: a brokkoli a salátával, a menta a ruccolával, a spenót a hagymával, köztük néhány tő ricinus meg egy-két kapirgáló tyúk, mert náluk jobb gyomirtó nem létezik. Valójában azonban nagyon is tudatos minden párosítás, bizonyos növények egymás társaságában érzik jól magukat, másrészt pedig nagyon fontos, hogy a kártevőknek mindig legyen valami rágcsálnivalójuk, ugyanis csak így tartható fenn az a biológiai egyensúly, amely a kártevő, a természetes ellensége és a termesztett növény hármasán nyugszik. A biogazdálkodó nem vegyszerekkel avatkozik be, csupán olyan körülményeket teremt, hogy a növény legyen a nevető harmadik, vagyis ő fejlődjön a legjobban.
A magyar gasztronómusok szerint ma az országban Rózsa Péter az egyike azoknak, akik a legjobb minőségű zöldséget, tejet, tojást és húst termelik teljesen organikus körülmények között. Több mint ezer család jár ki hozzá rendszeresen vásárolni, s a budai biopiacon az övé talán a legforgalmasabb stand. Az áruja kétségtelenül többe kerül, mint a nagy áruházláncok dömpingáron kínált zöldsége, viszont nagyságrendekkel jobb. Törzsvásárlóinak nagy része tudatos értelmiségi, de csupán a toszkán étterem tartozik a rendszeres megrendelői közé, az ottani séfek ugyanis hozzá vannak szokva a kifogástalan zamatokhoz. Az éttermek általában arra hivatkoznak, hogy nekik nem éri meg Balmazújvárosról hozatni a galambbegysalátát, mert a vendégnek ugyanolyan jó az, amit a vendéglősöket kiszolgáló nagy áruházláncnál vesznek nagybani áron.
Igaz, Rózsa Pétert valamennyi nagy multinacionális cég megkereste azzal, hogy forgalmazná a termékeit – ivóleveket, befőtteket, zöldségkrémeket –, ő azonban nem volt hajlandó megalázó feltételek mellett szerződni, így a bioboltokon kívül csak egyetlen élelmiszerüzlet-hálózatban vásárolhatók meg a termékei. Ez egyáltalán nem bántja, hiszen amúgy sincs berendezkedve tömegtermelésre.
– Halljuk, mire kíváncsi? – néz rám Rózsa Péter fürkésző tekintettel. Kalapot, báránybekecset és gumicsizmát visel, éppen az új istálló alapját betonozzák, muszáj neki is a munkásokkal dolgoznia. Amikor hozzákezdett a gazdálkodáshoz, szó sem volt állatokról, de egy organikus gazdaság nem lehet meg nélkülük, hiszen nem volna trágya. Közben meg is szerette őket, igazán megérdemelnek egy kényelmesebb helyet. Meg aztán, teszi hozzá, azt szeretné, hogy ha egyszer majd a fia veszi át a gazdaságot, minden rendben legyen, a dolgok olajozottan működjenek, neki már ne kelljen reggel ötkor kelnie…
Rózsa Péter mezőgazdasági iskolát végzett, lassan huszonöt éve egyéni gazdálkodó. Ahol most járunk, valamikor a téesz elhanyagolt földje volt, a nyolcvanas évek elején dinnyét és káposztát termesztett rajta. Akkor kezdett elgondolkodni azon, hogy lehetne ezt másképpen is csinálni, mint ahogyan a téeszekben szokás, amikor a hódmezővásárhelyi mezőgazdasági kutatóból elhozta az első raj fürkészdarazsat, amely természetes pusztítója a fóliasátrak leggyakoribb kártevőinek. Ma már mestere a kényes biológiai egyensúly fenntartásának, azonban még neki is van tanulnivalója, ezt némi mosolygással ismeri el, amikor megtekintjük a hathektárnyi fóliában a tövig rágott uborkaszárakat. Jövőre jobban át kell ezt gondolni! – nevetünk.
– Aki hathetente permetez, és mindent megtesz a kártevők ellen, annak sem tökéletes minden terméke – magyarázza. – Az egyiket azért nem veszik át, mert megütődött, a másik nem elég nagy, nem elég piros, ha nem szedik le a megadott napon, pocsékba megy az egész. Az én példaképem az a székely tiszteletes, akinek az évszázados almafája átnyúlik a régi erődtemplom falán, egy hónapig is érik rajta a gyümölcs, aki arra jár, szakít belőle, de a tiszteletes családjának is jut bőven. Ami lehull, megy a malacoknak, a többit megfőzik pálinkának. Nekünk is így kellene gondolkodnunk – mereng el.
Leguggolunk, megkaparja a földet, a ragacsos rögök között kapaszkodnak a paprika hajszálvékony gyökerei. A nagyon finom gyökérvégeket leperzseli a műtrágya, és az emberi szervezetre igen káros nitrát szabadon áramolhat be a növénybe. Mi pedig megesszük. Ennél már csak az rémisztőbb, hogy a növényvédőszer-gyárak ma már szinte kivétel nélkül a világ nagy gyógyszercégeinek a tulajdonában vannak. Csak nem véletlenül?
Rózsa Péter szeret kísérletezni, és egészen másfajta védelemben hisz. Azt mondja, ahogyan a szervezetbe kerülő nagyon kis mennyiségű homeopátiás szerek hatnak, még ha nem is tudjuk, hogyan, az állati burokban érlelt növények is kovászává válnak a komposztnak, elég egy csipet, és valamely – ma még nem ismert – oknál fogva hatékonyabb lesz az egész. A pitypang virágja állati hashártyába varrva, a kamilla az állat vékonybelébe töltve tölti a telet, hogy tavasszal a komposzt kovásza legyen, a cickafark pedig a szarvasbika húgyhólyagjában várja a természet megújulását. Jót tesz a komposztnak a padlizsán és a paprika szára is. Rózsa Péter szerint a magnak sem mindegy, hogyan kerül a földbe, a paprika magja például azt szereti, ha a termésben hagyva szárad össze. Rózsa más téren is kitűnik társai közül: ő termesztette először Magyarországon a ma már mindenütt kapható kápiapaprikát, a mag nélküli dinnyét, a különlegesen édes sárgadinnyét, az édes hagymát, a mag nélküli padlizsánt. Meggyőződése, hogy a télire eltett natúr padlizsánkrém ízét javítja, ha nincs benne mag, a lecsóban és a paprikakrémben viszont benne hagyják a magot, ettől sokkal karakteresebb lesz az aromája. Azok a balmazújvárosi asszonyok, akik nyáron kézzel darabolják a lecsófőző üstbe kerülő zöldségeket, eleinte nem nagyon bíztak benne, hogy szalicil nélkül is eláll a hőkezelt konzerv, de lassanként sikerülhetett meggyőzni őket, mert egyre többen vásárolnak belőle.
A huszonöt hektáros birtok nagyon szerencsésen helyezkedik el, természetes határok veszik körül: víz, erdő, gyep. Így aztán a szárnyasok gyakorlatilag szabadon kószálhatnak, megtalálható közöttük hét ősi magyar fajta az erdélyi kopasz nyakútól kezdve a különféle kendermagos változatokig. Boldogan kapirgálnak a komposztnak szánt szemétdombon, sétálgatnak a mangalicák között, és nagy élvezettel szedegetik a meztelen csigát a fóliasátorban. Mind kicsattanóan egészséges.
– Látja ott azt az embert lapáttal a kezében? Neki köszönhetem, hogy egyetlen beteg állatot sem lát. Ő az állatorvosom. Mit gondol, hol tanulta?
– Régi öregektől?
– Mit gondol, mi az eredeti szakmája?
– Állatgondozó?
– Egy csudát! Hentes. Amelyik állat beteg, azt azonnal levágja. Olvastam arról, hogy a méregdrága, előkelő arab lovakat azonnal lelövik, ha megsérülnek. Úgy gondolkodnak, hogy ha megbotlott, akkor vagy nem elég ügyes, vagy elbambult, szóval biztos, hogy nem tökéletes. Nem tenyésztik tovább. Én ezzel egyetértek. Ha az ember továbbra is támogatja a selejt termelését, két út áll előtte: vagy elköltözik erről a bolygóról, vagy elpusztul. Én a harmadik utat választom: megpróbálom megőrizni a világot a maga tökéletességében. Persze, ha gondolja, nevezheti ezt fenntartható fejlődésnek is, lényegében mindegy.
Mikor búcsúzkodunk, benyúl a kocsiba, és kiveszi a kezemből a lecsupaszított szőlőkocsányt: „A komposztba! Nem pazarolunk!”
origo.hu
Tigris ikerpár született a Budapesti Állatkertben – videó
