(bolondok vagyunk-e…)

Én nem tudom, hogy az emberek miért szeretnek egymásba belekötni. Furcsa, de a politika is erre a humán alaptulajdonságra épül, mivel fő ismérve, hogy a küzdő felek nem saját erényeiket gyakorolják, hanem a másik hibáját keresik. Ez ott tulajdonképpen természetes, különösen az ellenzék részéről, hiszen a demokrácia egyik alapeleme a kormány kritikája, amelynek gyakorlói a hatalomból időlegesen kiszorult pártok és a sajtó. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, a sajtó és általában a sajtómunkások, akik szűk hazánkban nem hajlandók teljesíteni feladatukat. Így aztán a büszke és igazságos Gyurcsány bátran szidhatja az ellenzéket, dicsőítheti magát, és sértődött képpel hallgathatja az ellenzéki szónokok szavait, mélységes elégedettséggel nézheti az ellenzéki médiumok tényfeltárásait – hallva a falra hányt borsó kopogását.
A másik közösségi terep, ahol az emberek készségesen egymás torkának esnek, a közlekedés. Autózni persze bizonyos idegfeszültséggel jár, a volán mögött ülőket stresszek sora éri, így agresszivitásuk csak szokványos példázata az emberi természet ismérveinek.
Az idősebb hölgyek és urak általában kevésbé támadó kedvűek, mint a fiatalok. Ennek magyarázata nyilván fizikumuk gyengesége. Persze, ha nem fenyeget a közvetlen összeütközés veszélye, akkor az idős éppoly agresszívnak bizonyul, mint a fiatal, sőt valószínűsíthető, hogy könnyebben gyúl haragra, ha legtöbbször beéri dohogással is. Néhány nappal ezelőtt – hajlott vagy hajlóban lévő koromtól feljogosítva érezvén magam – arról elmélkedtem egy írásomban, hogy mi, nyugdíjaskorúak, választói ténykedésünk során bízvást figyelembe vehetnénk a fiatalok egyértelmű vélekedését és elutasítását a burzsoá-exkommunista MSZP-s kormányzattal kapcsolatban.
Sejtettem, hogy a dolgok ilyetén megközelítése számos idős embernek nem lesz ínyére, ám az eszembe sem jutott, hogy esetleg személyem kisugárzásában is lehet valami, ami idősebb kortársaimat irritálja. Sőt a tudatomban az sem volt jelen, hogy az üzletek – főként a nagy forgalmú csemegeboltok – is a humán agresszió kedvenc színterei. Mirelit zöldbabot vásároltam, s kezemben a műanyag kosárral igyekeztem a pénztár felé két árupolc között, amikor az út elzárult előttem. Jobbról egy vénséges vén anyóka bámulta fél méterről az édességeket, megigézve a Tibi csokoládétól, balról pedig egy áruval rakott targonca közeledett.
„Bocsánat” – mondtam az idős hölgynek, gondolván, hogy ha tíz centit hátralép, én elsurranhatok mellette. De nem hátralépett, hanem előre, neki a polcnak, szinte hozzásimult. Közben ősz fürtjeit meghazudtolva ezt sziszegte felém: „Utálok kijönni a lakásomból, annyi bolond szaladgál itt.” Először azt hittem, általánosságban beszél. De a szemembe nézett, és így szólt: „Igen, maga.” „Mármint én? – kérdeztem. – Én bolond volnék? Miből gondolja?” „Félre akart lökni az útjából.”
Mozdulatlanul álltam, miközben elment mellettünk a targonca. „Csak azt mondtam, bocsánat.” „De előttem akart elmenni.” „Ám nem mentem. Még most is itt állok.” „Bolond – mondta, és lemondóan legyintett. – Tudtam, ha kilépek a lakásomból, azonnal elmebetegek vesznek körül.”
Volt vagy kilencvenéves. De erős léleknek látszott. „Nem lehetséges…?” – kérdeztem. „Mi?” – vágott közbe. „Hogy önben is van egy csöpp hiba.” „Nem én másztam bele az édességpultba. Sok a bolond.” „Elismerem” – feleltem.
Megvetően végigmért, és levett a polcról egy Balaton szeletet. Egy csöpp ingerültség futott át rajtam, aztán indokolatlan derű fogott el. „Köszönöm” – mondtam. „Mit köszön? – felelte. – Maga tényleg bolond.”
Hogy miért érzem úgy, hogy ez az eset pontosan tükrözi a magyar társadalmi lét minőségét, én nem tudom…