Célkeresztben az MNB elnöke

Járai Zsigmond üldözött, a 168 Óra üldözöttje. A mások emberi méltóságára egyébiránt oly kényesen ügyelő balliberális hetilap azért fogott a Magyar Nemzeti Bank elnökének vesszőfuttatásába, mert karakán módon ki merte mondani az igazat. Ki merte mondani azt, amit a regnáló szocialista–liberális kormány az egész világ előtt kétségbeesetten igyekszik elpalástolni, történetesen azt, hogy a magyar gazdaság nagy bajban van. A Heves Megyei Iparkamara ülésén, ahogy a hetilap szatirikusan megfogalmazza: „az ikerdeficitről, a gazdasági káoszról, a világ legsebezhetőbb gazdaságáról, a befektetői bizalom megingásáról, az elszabaduló inflációról, a nyugdíjak és a bérek elértéktelenedéséről tárta fel hátborzongató látomásait.”
Járai Zsigmond nem tett mást, mint a rendelkezésére álló adatok alapján őszintén felvázolta hazánk gazdasági helyzetét, amivel egyébként az Európai Unió is pontosan tisztában van. Az Európai Bizottság legutóbb közreadott jelentése szerint „az uniós várakozás szerint hazánk a legrosszabbul teljesítő tagállam lesz az államháztartási hiány tekintetében”. (Na de mit akar tőlünk Európa? Gy. F.) De ugyanezt írta le néhány nappal korábban az Európai Beruházási és Fejlesztési Bank, és ugyanezen az állásponton van a világ valamennyi hitelt érdemlő pénzügyi elemzőintézete. Járai bűne, hogy lerántotta a leplet a kormányzat amatőr kommunikációs bűvésztrükkjéről, és ezzel megsértette azt az elvet, amire a lap bárdolatlanul figyelmezteti: „A Magyar Nemzeti Bank feladata a kormány gazdaságpolitikájának támogatása.” A lap vélekedése szerint vezessen akár a magyar gazdaság totális ellehetetlenüléséhez, az ország teljes tönkretételéhez, az MNB elnökének teljes mértékben ki kell állnia a kormány gazdaságpolitikája mellett. Eszerint az MNB elnökének, akinek amúgy beosztása szerint van némi ismerete a valós pénzügyi helyzetről, nincs joga arra, hogy a szakadék szélén megálljt kiáltson.
Járai Zsigmond azzal, hogy nem állt be a regnáló kormány hazugságát a magyar agyakba bevésni szándékozó, ezért azt papagáj módra ismételgetők sorába, ehelyett inkább megmaradt ott, ahol eddig is járt, a szakmaiság igaz útján, persona non grata lett, mi több, üldözött. Politikai elhajlással vádolják csak azért, mert ugyanazt mondja, amit az ellenzék, vagyis az igazat. Ettől nyomban a Fidesz szekértolójává vált.
A balliberális sajtó pedig ahelyett, hogy Gyurcsány Ferenc és gazdasági minisztere hazug szájára csapna, inkább ebhűséggel teljesíti a miniszterelnök baráti kérését, hogy lennének szívesek ott és olyan eszközzel támadni az ellenzék politikusait és pozíciókban lévő személyiségeit, ahol és amivel csak lehet. Így „üssük, amíg meleg” alapon a szocialista–liberális sajtó a fent említett megnyilatkozása után fogást keresett Járain, s egy egyébként teljesen ártatlan, és igen jó szándékú sajtóközlemény jóvoltából találni is vélt. Olyannyira, hogy a fent említett balliberális hetilap két egymást követő számában is hosszadalmasan foglalkozik e témával. A látszatra ártatlannak tetsző sajtóközleményben a Magyar Nemzeti Bank az 1956-os forradalom jövőre esedékes fél évszázados évfordulója alkalmából bocsánatot kér azon egykori munkatársaitól és azok hozzátartozóitól, akik 1945 és 1960 között üldözést szenvedtek el.
A balliberális sajtó, mint a bölcsek kövének mindenkori birtokosa, nyomban kioktatja az MNB elnökét: „Az ötvenhatosok rehabilitálása állami feladat. Ez már sokszor megtörtént. A Fidesz arra törekszik, hogy pártos céljaira használja ’56-ot.” Vagyis a lap elvitatja az MNB elnökének jogát arra, hogy az intézmény egykori alkalmazottjaitól, és azok leszármazottjaitól bocsánatot kérjen. Azoktól, akik 1945-ben Ausztriába menekítették a pénzintézet aranykészletét, majd a Spital am Phyrn apátsági templom kriptájában elrejtették, és a Magyar Nemzeti Bankot közel két esztendőn át a templomhoz tartozó kolostorban működtették. Valamint azoktól, akik az ’56-os forradalmat követően hátrányos megkülönböztetést szenvedtek munkaviszonyukban.
A balliberális hetilap idézi Petschnig Mária Zita közgazdászt, aki emlékeztet rá: „Az 1989. novemberi négyigenes népszavazás egyik döntése szerint nem szabad a politikát beengedni a munkahelyekre. A jegybank a népakarattal fordult szembe.” De lejjebb kibújik a szög a zsákból, hiszen egy másik szakértő szerint „…a bank döntése akkor volna igazán méltányos, ha a holokauszt áldozatait is kárpótolnák”. Valóban, ebben az esetben semmi sem állná gátját a munkahelyi politikának, és szó sem esne a népakaratról. Járainak ugyanis – a lap szerint – gondolnia kellett volna az intézet azon zsidó munkatársaira is, akik a háborús bűnéért kivégzett Imrédy Béla MNB-elnöksége idején szenvedtek üldöztetést. És ami még ennél is sokkal fontosabb, a jegybanknak gondoskodnia kellett volna arról, hogy „a zsidó származású állampolgárok, illetve túlélők” jóvátételt kapjanak azokért az értékeikért, amiket a második világháborúban raboltak el az intézményből. Azt a tényt a hetilap nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, hogy közleményében az MNB nem említ jóvátételt, csupán bocsánatkérést, mely a megjelölt időszakban az intézmény minden üldözöttjére és hozzátartozójára vonatkozik, származástól és vallástól függetlenül.
A balliberális hetilap szakértőként megszólaltatja azt a Fekete Jánost is, akinek köszönhetően mára megtanultuk, mit jelent az ikerdeficit kifejezés. Ő volt az, aki rájött arra, elfogadhatóbbá, élhetőbbé tehetik a Kádár-diktatúrát, ha a megtermelt javak által biztosított életszínvonalat kölcsönökkel kissé megemelik. Az általa felvett hiteleket kezdte el maga előtt görgetni az ország. Az általa szándékosan előidézett adósság az, amihez a mindenkori szocialista–liberális kormány, felelőtlen ígérgetésének teljesítése érdekében, hozzátette a maga életszínvonal-emelést célzó hitelfelvételét, és ez az a teher, amely mára az országot agyonnyomja. E remek pénzügyi szakember szerint „néhány esetben előfordulhatott, hogy ’56 után politikai okok miatt bocsátottak el valakit az intézménytől, de tömeges megtorlás nem volt”. Ennek ellentmondani látszik, hogy a közlemény közzététele óta több mint kéttucatnyi károsult jelentkezett, amit a hetilap is elismer. Az MNB elnökének befeketítésére törekvő erőltetett szándékával a lap azt érte el, hogy az olvasó akaratlanul is feltételezi, az írások szerzője és a lap szerkesztősége nem az üldözöttekkel, hanem az üldözőkkel ért egyet. De mi okunk is lenne feltételezni, hogy a szocializmus egykori újságírókegyeltjeinek gondolkodásmódja az utóbbi években megváltozott?
A balliberális hetilap második cikke teljesen kifordított, abszurd nézetből, Járai életútját lépésről lépésre követve, minden erővel azt igyekszik bizonyítani, hogy az MNB jelenlegi elnöke az elmúlt rendszer dédelgetettje volt. A kísérlet azonban visszájára fordul, a szerző minden kényszeredett akarata ellenére egy karakán jellemű, szakmailag nagyra becsült személy portréját vázolja elénk. Végezetül a lap pénzügyekben járatos gazdasági szakírója felteszi a kérdést: „Készül-e már új fémszázas a pénzverdékben a Fidesz-elnök képmásával, amit majd a nép közé szórnak?” Újabb lépést téve ezzel a nemzeti kiegyezés felé.

A szerző újságíró