Mattia ungherese. Magyar Mátyás – a Cinecittában mindenki így hívta. De Sica is, akinek a Csoda Milánóban forgatásakor trükkoperatőrként segédkezett. De így szólította Fellini is. Honfitársainak idehaza s a nagyvilágban csak Matyi maradt. Triznya Matyi, a kedves cimbora, a híres-neves római Triznya-kocsma életre hívója s névadója, aki boldog-szomorú emigrációjában úgyszólván minden szabad idejét a festészetnek szentelte.
Triznya Mátyás 1948-ban menekült el a szülőhazájából. Nem volt más választása, csak az emigráció. Művészetét a hosszú távollét során Rómától Heidelbergig befogadta a tájképfestészetet kedvelő világ. Idehaza azonban a nyolcvanas évekig azt sem igen tudták az emberek – a képzőművészet szerelmesei közül is legfeljebb egy-kettő –, hogy Triznya Mátyás a világon van. A Magyar Nemzeti Galériának, a Szépművészeti Múzeumnak, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának, valamint a Triznya-képeket gyűjtő magánszemélyeknek köszönhetően ezen az őszön a római magyar festő, Mattia ungherese végleg hazatért. Száznál is több képét felvonultató emlékkiállítása a Szentendrei Képtárban látható november 20-ig, az életművét bemutató kiadvány viszont, amelyet szerkesztői (Klemmné Németh Zsuzsa és Simon László) a Triznya-tárlat katalógusának szántak, itt marad velünk akkor is, amikor a gyűjteményes kiállítás anyaga visszaköltözik eredeti helyére, németországi, itáliai s hazai gyűjteményekbe. Itt marad, és őrzi az itáliai magyar festő emlékét.
Az emlékőrzésben két személyes hangvételű írás is segédkezik: az egyiket Triznya Mátyás hitvese, Szőnyi Zsuzsa írta, a másikat a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeumnak az a munkatársa, aki 1987-ben a Triznya-kiállítást Zebegényben tető alá hozta: Köpöczi Rózsa. A talentumnál, a megfejthetetlen tehetségnél időznek a legtovább mind a ketten. Ki-ki a saját látószögéből világítja meg azt a képtelenséget – azt a csodát? –, hogy miként lett festő abból az emberből, akit szinte minden akadályozott abban, hogy képzőművész legyen. Fölmenői, a híres pesti kereskedőcsalád tagjai cégük továbbvitele érdekében közgazdásznak szánták a fiút, Triznya Mátyás azonban – nagy titokban – a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott be. A főiskolán az európai hírű grafikus, Varga Nándor Lajos személyében kitűnő mesterre talált. Szőnyi István is óriási hatással volt rá. Gyönyörű tanulóévek vártak volna rá, ha közbe nem avatkozik a világháború. A nagy festő lányával, Szőnyi Zsuzsával azon a napon kötöttek házasságot, amikor a német csapatok elfoglalták Magyarországot. Az ifjú pár Zebegénybe menekült, Szőnyi István instrukciói, valamint a varázslatos akvarellista, Elekfy Jenő példája alapján a képzőművészeti tanulmányokat ott is lehetett folytatni. Persze ameddig a szovjet megszállók „engedélyezték”. A száműzetés keserű évei alatt, amikor a megélhetés, a megtelepedés gondja lett mindennél fontosabb, Triznya Mátyás a Szőnyi-akadémia „levelező hallgatójaként” fejezte be stúdiumait. A perspektíváról, a portrérajzolásról, a felhőfestésről írt leveleket vitt a posta Zebegényből Rómába, Rómából Zebegénybe.
A távoktatásnak, amelyben a mester és a tanítvány egyformán örömét lelte, szemléletes végbizonyítványa lett az az egyéni kiállítás, amelyet Triznya Mátyás akvarelljeiből 1955-ben rendeztek Rómában. Ritka eset: a magyar festőt viszonylag hamar elfogadta, díjakkal is jutalmazta Itália. Talán az a rendületlen rajongás is megfogta a helybélieket, amellyel az antik Rómát meg az újabb korit Triznya Mátyás „leképezte”. Szinte nem is létezett számára más téma, csak a Forum Romanum kövei, a Palatinus, az Aventinus, Caracalla termái, Ostia Antica ókori maradványai. Ahogyan „tört oszlopok tövén / a múlandóság meditál”… A pusztulás merengő, filozofikus ábrázolásához a mediterrán éghajlatú vidékeken nem igazán használatos festészeti technikát alkalmazott Triznya Mátyás: a képeinek utánozhatatlan frissességet és fényhatást adó vízfestést. Az akvarellhez is éppen olyan következetesen ragaszkodott, mint a témáihoz, talán mert az akvarelltechnikát a pillanat, az azonnaliság műfajának tartotta. S Triznya Mátyást az Örök Városban, a Római Birodalom romjain nem érdekelte más, csak a pillanat. „Képeimet európai pillanatoknak szántam” – mondta egyszer már idehaza, pályája csúcsán, az utolsó nagy költözködés előtt pár esztendővel. És csakugyan azok, képzőművészeti pillanatfelvételek Európáról az európaiaknak. Talán azért is tűnnek olyan ismerősnek Triznya Mátyás lapjai, ha nem járt is az ember Ostia Anticában.
(Triznya Mátyás, 1922–1991. PMMI-kiadvány, 2005. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Lencsevégre kapták a miniszterelnököt az olasz éjszakában
