Részben már elérték céljukat a Párizs külvárosaiban, majd egész Franciaországban lázadást szító bevándorlóivadékok, hiszen az egész világ rájuk figyel. Ez pedig számottevő változás, mivel a közvélemény mindeddig éppúgy nem törődött a teljesen zárt életet élő külvárosi lakók gondjaival, mint ahogy például a legtöbb bevándorló őshazájának számító Afrikáéval sem. Miközben azonban itt még mindig nincs gyógyír a mélyen gyökerező bajokra, Európa más szegleteiből szintén sorra érkeznek a fenyegető jelek.
Dániában – ahol ma már tisztán muzulmán iskolák is működnek – a kultúrák egymáshoz való közelítését úgy próbálták elérni, hogy a Koránt feltették az ajánlott gimnáziumi olvasmányok listájára, azt azonban megtiltották, hogy a szent könyvet bárki kritikusan elemezze. Ezzel még nem is lenne baj, csakhogy a jelek szerint a pozitív diszkrimináció a tabuk felállításával helyenként ki is merül.
A képletes falak ledöntésére azonban az utóbbi időben egyre többen tettek kísérletet, felemás sikerrel. Hollandia hagyományosan befogadó ország volt, erre kötelezte a történelme is, hiszen az itt élők már az 1600-as években menedékjogot nyújtottak az üldözötteknek. Mára mindez oda vezetett, hogy a betelepültek aránya megközelíti a tíz százalékot, akárcsak a hatmillió bevándorlónak otthont adó Franciaországban. Állítólag kétszáz nemzetiség él az előbbi országban, a legtöbben a volt gyarmatokról, a Holland Antillákról, Suriname-ből származnak, de az utóbbi évtizedekben rohamosan nőtt a muzulmán országokból érkezettek száma is.
Theo van Gogh meggyilkolása valóságos pofon volt Hollandia számára. A rendező halála egyben az egymástól igen távol álló kultúrák közötti harc jelképe is, hiszen Van Gogh a szabadság és a korlátoktól mentes véleménynyilvánítás híveként vált ismertté, gyilkosa szemében azonban ez a gondolkodásmód elfogadhatatlan volt. A késelő erkölcsileg leromlott Európát vizionált, benne egy bűnös nézeteket valló, ezért eltüntetendő emberrel. Tettének persze semmi köze az iszlám igazi tanításaihoz, a gyilkosság azonban mégis a muzulmánok ellen hangolta a közvéleményt.
Árulkodó adat, hogy Hollandiába a legutóbbi időkig évente mintegy negyvenötezer bevándorló érkezett, ma azonban a törvényi szigorítások miatt tízezer kérelmet tárgyalnak a hatóságok, ráadásul ezek többségét is elutasítják. Igaz, az új szabályozás sokak szerint túllőtt a célon, hiszen a letelepedni kívánónak például munkahellyel kell rendelkeznie, holott állást csak az kaphat, aki már rendelkezik a letelepedéshez szükséges papírokkal. Jól látható tehát a félelmek, a korábbi túlságosan engedékeny törvények és a jóléti állam gyengülésének kedvezőtlen hatása.
Ezzel összecseng, hogy Dániában szintén kevesebb mint negyedére, évi mintegy 3500-ra csökkent a letelepedési engedélyhez jutók száma. A gazdagsága okán emlegetett Svédországban valóságos muzulmán negyedek létesültek, amelyek szegény és zárt közösségeiben a nyugati életfelfogásnak, törvénykezésnek a nyomait sem lehet felfedezni. E helyzet kezelése érdekében Stockholm kemény lépésekre, például ideiglenes menekültstopra kényszerülhet.
A bevándorlásellenesség legemblematikusabb figurája kétségkívül a holland Pim Fortuyn volt, aki úgy lépett fel a multikulturalizmus okozta értékválsággal és veszéllyel szemben, hogy közben meg tudta őrizni az emberi jogok élharcosának a képét is. Liberalizmusába bőven belefért, hogy úgy vélekedjen, ne Európának kelljen a mozlim bevándorlókhoz alkalmazkodnia, hanem utóbbiaknak választott új hazájukhoz. Egy megbomlott elméjű állatvédő azonban „a kirekesztettek védelmére” hivatkozva három évvel ezelőtt valósággal kivégezte. A két gyilkosság tulajdonképpen szintúgy a párizsi zavargások előjelének tekinthető, mint a madridi és londoni terrortámadás, a birminghami „belvillongások” vagy a marokkói spanyol Ceuta és Melilla ostroma.
Ezért is meglepő a hatóságok és a politika egész Európára jellemző felkészületlensége. A kontinens döntéshozói az október 27-én kirobbant franciaországi zavargás láttán várhatóan tovább szigorítják a rendelkezéseket, ezúttal azonban már nemcsak azokra kell gondolniuk, akik – mivel illegális bevándorlók – viszonylag egyszerű eljárással hazatoloncolhatók, hanem azokra is, akik az adott országban születtek, tehát éppolyan jogokkal rendelkező állampolgárok, mint a tősgyökeres franciák, britek, németek vagy éppen hollandok, helyzetüknél fogva pedig gyakorlatilag nincs vesztenivalójuk.
Magyarországon is egyre nagyobb gond a lakosság, a munkaképes állampolgárok rohamos fogyása, főként, mivel divat lett a „függetlenség”, vagy ahogy mostanság mondani szokták, a szingliség. A statisztikai hivatal felmérése szerint a 25 év alatti nők tíz százaléka, a hasonló korú férfiak 15–20 százaléka már egyáltalán nem akar gyermeket vállalni. Tíz évvel ezelőtt még csupán a magyar nők egy százaléka szerette volna gyermek nélkül leélni az életét, korábban pedig nem is volt mérhető ilyen adat. A szakértők ezt a Nyugaton régebb óta ismert jelenséget a globalizáció egyik tünetének tartják, ami hosszú távon a mai Európa megroppanásához, a kontinensen élő „őslakosság” tragédiájához vezet.
Európai zöldkártya? A magasan képzett külföldieknek a jövőben olyan, az Egyesült Államokban és Kanadában már bevált zöldkártyát ajánlanának fel, amelynek révén bárhol az EU-ban munkát vállalhatnának. A Franco Frattini bel- és igazságügyi biztos nevéhez köthető javaslat szerint a munkavállalási engedélyt mind a 25 tagállamnak el kellene ismernie, így az egyik tagállam által kibocsátott „zöldkártya” az EU egész területén érvényes lenne. A BruxInfo szerint a másik alternatíva az, hogy az engedély az első öt évben csak egy országra lenne érvényes. A Daily Telegraph azt írta, az unióban is egyre inkább tudatában vannak annak, hogy ezen a téren milyen égető szükség van az egységes elv alkalmazására.
