Kezükben balta

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése egyebek mellett arra a kérdésre keresi a választ, hogy felmenthető-e az erkölcsi felelősség alól az, aki – mert úgy érzi: a rossz társadalmi berendezkedés miatt érdemtelenül kevesebbet juttatott neki a sors (pénzből, hatalomból, hírnévből stb.) – kezébe baltát vesz, fejbe csapja az öregasszonyt, elszedi a pénzét, így igazítva ki, amit a társadalom „elrontott”. Helyreállt-e az erkölcsi rend, morálisan megérthető-e Raszkolnyikov?
A kérdésre, hogy kinek a kezében van a balta, azóta sem találjuk a választ.
Vannak, akik úgy vélik: a társadalom a felelős, mert nem ad elegendő életesélyt minden tagjának, sőt egyeseket vagy bizonyos társadalmi csoportokat kifejezetten hátrányos helyzetbe hoz. Ez a felfogás sejlik ki az elhíresült „megélhetési bűnözés” kifejezés mögül is, amely már eleve – ha nem is büntetőjogi, de morális – felmentést ad bizonyos bűnök elkövetőinek. S valóban: mindannyian ismerhetünk személyeket, családokat, akik úgy vélik: nincs már más út előttük, szorongatott helyzetükre egyetlen megoldás, ha bűnözők lesznek. Egy fiatalember a budapesti VII. kerületből így érvel: „Gyerekkorom óta vonzódom a fegyverekhez, az önvédelmi sportokhoz. Leérettségiztem, rendőr nem akartam lenni, azokat mifelénk mindenki utálja. Biztonsági őr szerettem volna lenni, ezért elvégeztem az összes ilyen jellegű tanfolyamot, szakképzett biztonsági őr, testőr vagyok fegyvervizsgával, küzdősportokban edzem magam. Mégsem vesznek fel sehova, mert cigány vagyok. Amikor látok egy álláshirdetést, telefonon bejelentkezem, mindig azt mondják: jöjjön nyugodtan, van állás. Amint meglátnak, persze rögtön bezárulnak a kapuk. Volt olyan is, aki nyíltan megmondta: »barna embereket« nem akar maga körül látni. Két éve nincs munkám, kisgyerekem van. Mondja meg, mit tegyek? Raboljak, hogy megélhessen a családom? Erre kényszerítenek lassan.”
Az első felfogással szemben mások úgy látják, mindig az egyén kezében van a döntés, s bár a körülmények mutathatnak a bűn irányába kiutat, azt soha nem kényszeríti ki semmi. Mindig van más út, így a felelősséget senki nem háríthatja el magától. Az idézett fiatalembernek eszébe sem jut, hogy ha a megélhetésről van szó, akkor minden lehetséges munkát meg kell ragadni, akár segédmunkásnak is el kell menni.
Az utóbbi hetekben egyre több híradást kapunk olyan esetekről, amikor cigány fiatalok bántalmaznak többnyire magányos „magyar” embereket, gyerekektől kezdve idősebbekig. Néha egyszerű rablási szándék áll a dolog mögött, olykor azonban teljesen érthetetlen az agresszió. Ma már szinte mindenki ismeri a budapesti Nyugati téri esetet, amelyben ugyan sok a bizonytalansági tényező, ám mégis valamiféle cigány–magyar konfliktusra utal. A napokban egy újságíró-kollégát vertek félholtra puszta szórakozásból roma fiúk, egy idősebb asszonyt a villamoson bántalmazott három cigány fiatal, szintén ok nélkül, máshol gyerekek pénzét, mobilját szedik el. (Most persze megkérdezhetik: honnan tudják az áldozatok, hogy cigányok voltak a verekedők? Csakhogy maguk a roma politikusok szokták – más esetekben – mondani: a cigányság természettől fogva „regisztrált”, megkülönböztethető „rasszjegyekkel” rendelkezik, így az áldozatok nagy valószínűséggel helyesen azonosíthatják bántalmazóikat cigányként.) Azt persze nem tudjuk, valóban növekszik-e a cigányok által elkövetett erőszakos bűncselekmények száma, mert statisztikát nem vezet, nem vezethet a rendőrség az elkövetők származásáról. Az azonban biztos, hogy a társadalmi közérzet úgy érzékeli: valami elindult, ami elé gátat kellene valahogyan emelni. Lehetséges, hogy nincs több ilyen eset, mint korábban, csak a társadalom – talán a franciaországi zavargások miatt – most érzékenyebben reagál, s újra felveti a korábban már a közbeszéd süllyesztőjébe vetett „cigány bűnözés” problémáját.
Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke, a miniszterelnök tanácsadó testületének tagja fél ezektől az elharapódzott erőszakos eseményektől, mert „lehet, hogy ezek a súlyos, drámai fejlemények már az előző két évtized faji politikája elleni spontán lázadás megnyilvánulásai vagy legalábbis ennek »előfutárai«”. „És nemcsak a Nyugati téri, hanem a párizsi eseményekhez is közük lehet” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek. Az ismert polgárjogi „harcos” úgy véli: két évtizede tart az a folyamat, amikor is a magyar politikai nemzet szisztematikusan kizárja soraiból az eddig a társadalomba jól-rosszul, de integrált cigány-magyarokat – szociális-faji szelekció és kirekesztési mechanizmusok révén –, és szembeállítja önmagával. „Ezt nevezem belső Trianonnak. Nem tanul ez az ország a történelméből” – mondta lapunknak.
Ahogyan a politikusok, az egyszerű cigány emberek is eltérően értelmezik a történteket.
B. A. roma származású újságíró úgy tapasztalja: egyre nagyobb az elkeseredettség, különösen a vidéken élő romák között. – Sokan vannak, akik már hosszú évek óta nem tudnak dolgozni, segélyekből meg uzsorakölcsönökből élnek. Nem látnak maguk előtt semmilyen lehetőséget, hogy ez a közeljövőben megváltozna. Ugyanakkor felnőtt mellettük egy olyan generáció, amelyik nem tapasztalta meg, hogy a szülők reggel munkába mennek, dolgoznak. Azt látja, hogy apja, anyja egész nap otthon van, nem dolgozik, s ez nagyon rossz hatással van a fiatalokra. Nem tanulják meg, hogy megélni csak tisztességes munkából lehet, persze hiába is tanulnák, munkát ők sem kapnak, ha felnőnek. A cigányság nagy része frusztrált, s ez természetesen agresszióban is megnyilvánul, meg abban, hogy sokan a magyarokat hibáztatják rossz sorsukért. Dilemmák elé állította a szociológusokat, hogy a múlt év februárjában Szlovákiában kitörő roma éhséglázadás átterjedhet-e Magyarországra, főként a nagymértékben elszegényedett zempléni és szabolcsi településeken élők között. Egy Borsod megyei kistelepülésen, Sajóhídvégen pár évvel ezelőtt már volt rá példa, hogy az éhező cigányok a helyi téesz krumpliraktárát fosztották ki egy éjszaka.
G. É. bolti eladó, szintén cigány, legszívesebben letagadná származását, de persze nem lehet: – Sokszor kérdezem magamtól: miért születtem cigánynak – fakad ki. – Gyakran kell szégyenkeznem a „fajtám” miatt. Bejönnek a boltba, s már én is azt figyelem, lopnak-e. Sokan közülük büdösek, szemtelenek, s ha rájuk szólunk, még nekik áll feljebb, fenyegetőznek, hogy megvernek bennünket. Ilyenkor szégyellem magam a származásom miatt. A kollégáim már olykor azt mondják, rasszista vagyok, pedig nem igaz, mert persze nem mindegyik cigány ilyen, sőt a nem cigányok közt is előfordul elég sokszor hasonló dolog. Csak az a baj, hogy engem is meg a normális cigányokat is ezek miatt ítélnek meg az emberek.
Egy tizenéves fiú a „nyóckerből” viszont kifejezett büszkeséggel mondja: – A parasztok köcsögök (paraszt: nem cigány, „magyar”), lenéznek minket, pedig mi különbek vagyunk, akárkit leverünk. A magyarok nem engednek be a diszkókba, ránk se mernek nézni az utcán. Mifelénk még a rendőrök se mernek gyalog járni, legfeljebb a kocsival tesznek egy-egy kört, mert tudják, ők is kaphatnak tőlünk… Persze hogy lopunk, rabolunk, ez az élet. Én még az utcán sem térek ki a „buzi” magyarok elől, de próbáljanak nekem jönni vagy ferdén nézni rám…
„A kisebbségek integrációs nehézségeinek, normasértő magatartásainak magyarázatára több elmélet is született, azonban önmagában egyik sem ad kielégítő magyarázatot a cigánysággal kapcsolatban felmerült kérdésekre” – írja A roma kisebbség szociológiai problémái című tanulmányában Póczik Szilveszter, a történettudomány kandidátusa, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa. A magyarázatok az alacsony társadalmi származással összefüggő, kultúrgenetikusan öröklődő viselkedésformák változatlan fennmaradását, a társadalom hiányos integrációs kapacitását, a társadalom részéről érezhető tudatos kirekesztést, apartheidet, diszkriminációt, egyes kisebbségi csoportok örökletes és strukturális társadalmi hátrányait hozzák fel magyarázó okokként. Póczik szerint a cigánysághoz hasonló helyzetben levő kisebbségi csoportok „a gyorsuló modernizáció és mobilizáció folyamán a kétfajta civilizáció között elterülő mezsgyére csúszva saját etnikai kultúrájukat, társadalomszervezetüket elveszítik, de új helyzetükhöz való hiányos alkalmazkodásuk következtében időlegesen sem képesek azonosulni a többséggel, stabil társadalmi státust és orientációs mintákat találni, ami súlyos identitás- és magatartászavarok forrásává válhat”.
A hetek óta tartó franciaországi zavargások ráirányították a közvélemény figyelmét a nyugat-európai bevándorlók helyzetére, az ottani integrációs modell csődjére. Magyarországon a bevándorlás egyelőre nem jelent komoly gondot, ám itt vannak nekünk a cigányok, akik ugyan évszázadok óta köztünk élnek, de helyzetük cseppet sem jobb, mint a franciaországi bevándorlóké. Az együtt töltött évszázadok alatt kevéssé sikerült kialakítani a normális együttélés viszonyait, sőt a rendszerváltozás óta egyre inkább csupán egymás mellett s nem együtt élünk velük. Néhány riasztó adat: míg az átlagos munkanélküliség hét százalék körül van Magyarországon, addig a cigányság körében több helyen eléri a hatvan százalékot, de olyan település is akad, ahol százszázalékos. A társadalom legalsó tizedében, tehát a legszegényebbek között is harminc-negyven százalékos aránnyal képviseltetik magukat, ez azt jelenti, hogy minden második-harmadik roma szegénységben él. Egy cigány embernek tíz évvel kevesebb jut az életből, mint nem roma társának, pedig ebben a tekintetben hazánkban a többségi társadalom sem áll jól, különösen a férfiak átlagéletkora alacsony. Letagadhatatlanul létezik velük szemben az előítéletesség, a diszkrimináció a munkahelyeken, az egészségügyben, az oktatásban. Egy 1997-es törvény szerint (Magyar Bálint nevéhez fűződik) teljesen törvényesen különítették el a cigány gyerekeket az iskolákban, szegregált roma osztályokat hozva létre. Most igyekszenek – szinte ugyanazok – integrált oktatást erőltetni az intézményekre, ám nem túl sok sikerrel, viszont sok pénzt elköltve. Még ma is ötszáznál több cigány telep létezik az országban, ahol középkori állapotok közepette élnek tízezrek, ráadásul már egész gettószerű térségek alakultak ki – különösen Zemplénben –, ahol egy-egy településen többségbe kerültek a romák, abszolút kilátástalan helyzetben. Nincs munkahely, megszűnnek az iskolák – vagy ha még vannak, szinte kizárólag roma gyerekek járnak oda, a tehetősebb falubeliek, ha még nem költöztek el, máshová viszik a gyerekeiket. Megszűntek a posták, lassan a boltok is bezárnak, alig van közlekedés, nincs ott már semmi, csak szegénység és nyomor. A nagyobb városokban s főképp Budapesten szintén elgettósodott városrészek jöttek létre, ahol teljes természetességgel húzzák meg magukat a bűnözők is. Az utánpótlás helyben van, sok gyereknek követhetőbb és „beláthatóbb” életpálya a bűnözés, mint a munkanélküli apa, aki egész nap az ágyban fekszik, ha tud, akkor részegen. Terjed a kábítószer, az alkohol, a lányok között már egész fiatalon a prostitúció. A kerületek egy része persze igyekszik megszabadulni ezektől az emberektől, hol törvényesen, hol törvénytelenül, leginkább azt szeretnék, ha el- vagy visszaköltöznének valami vidéki faluba, ahonnan egyébként sokan jöttek valami jobb élet reményében.
Mindeközben a politikai pártok igyekeznek egy-két „díszcigánnyal” megmutatni, mennyire elkötelezettek a romaügy iránt. (A parlamentben mindössze négy cigány származású képviselő van, három a Fidesz, egy pedig az MSZP soraiban. Ez a képviselők egy százalékát sem teszi ki, miközben a teljes népességben legalább hat-nyolc százalékot ér el a cigányság aránya.) A Medgyessy–Gyurcsány-kormány látványos roma programokat hirdetett meg, nagy csinnadrattával a roma integráció évtizedének nevezve a 2005-től 2015-ig tartó éveket (más kelet-európai országokkal és a Világbankkal meg Soros Györggyel közösen), kimutatva, hogy évente tizenakárhány-milliárdot költ külön romákra. Ám mindebből a cigány emberek semmit nem éreznek. (Ezt maga a romaügyekért is felelős miniszter, Göncz Kinga is elismerte egy tavalyi tanácskozáson.) Sorsuk valahogy mégsem akar jobbra fordulni.
Az egyébként is ezerfelé szabdalt „cigány társadalom” a XXI. század elejére végletesen kettészakadni látszik. Egy részük – a szerencse meg saját szorgalma, kitartása, tehetsége révén – integrálódik (gyakran asszimilálódik) a társadalomba. Ezt segíti például a kormányokon átívelő romaösztöndíj-program is, amelynek eredményeképpen egyre többen szereznek érettségit, s aztán járnak egyetemre, főiskolára. A látványos javulás persze nagyon relatív, a felsőoktatásban tanulók között a romák aránya ezrelékekben mérhető, miközben alig változik azoknak a száma is, akik maximum a nyolc általánost végzik el. A cigányság egy másik része véglegesen leszakadóban van. Ez persze a többségi társadalom legalsó rétegére is igaz, ám a cigányság esetében mindezt tetézik az etnikai konfliktusok, a kölcsönös sértettség, a többség-kisebbség egymással szembeni, valós vagy valótlan vádjai, s ezek kevercse akár robbanással is fenyegetheti az országot.
Párizs lángjai mindig messzire világítottak. Talán itt az ideje, hogy újragondoljuk mindannyian – cigányok és nem cigányok –, mit rontottunk el, mit kell tennünk, hogyan kellene elölről kezdeni az együttélést. A magyar társadalom számára a cigányság kérdése az egyik legfontosabb nemzeti kérdés, a jövőben még inkább, mint valaha. Jövőnk csak együtt képzelhető el, de hogy az milyen lesz, mindannyiunk közös felelőssége. A problémákkal – az erőszakkal, a bűnözéssel is – őszintén szembe kellene nézni. A cigányság vezetőinek is meg persze nekünk, nem romáknak is.
A balta, amelyik az öregasszony fejébe hasít, mindig egy ember kezében van. Ám a nyelét talán közösen faragjuk.