Köznapló

November 4., péntek
Mintha versenyben volnának az európai tévéstábok, hogy bemutassák a Keletet – már ahogy ők elképzelik. A közös francia–német 3sat csatorna emberei Kína után az iszlám világába ereszkedtek le. A leereszkedés a hangnemre vonatkozik, ezúttal is mániákusan ismételgették: nincs más vágya az arabnak, mint úgy élni, ahogy a nyugatiak. Hogy igazolást is találjanak a tételre, a nők fejkendője körül csaptak hisztériát.
Mutattak egy tizenhét éves marokkói lányt, bár az iszlám országokban nehéz kamera elé citálni egy nőt. Ott a férfiak sem adják oda könnyen az arcukat, úgy tartják, visszaélhetnek vele. A szpíker elmondta a lányról, hogy rossz sora van: családja nem engedi egyedül sem nyilvános vendéglőbe, sem diszkóba. Csakhogy ő szembefordult az elnyomó iszlám hagyományokkal: és dafke se veszi fel azt a fránya kendőt.
Ezenkívül mit láthatott az ember a kedves ugribugri lányból? Először dús, hosszú haját, másodszor a képességet, amellyel örült fiatal életének. Egész lényéből áradt a természetesség: arca, szeme, kezének egy-egy mozdulata arról beszélt, milyen gyönyörű az ég kékje, a víz ezüstje vagy a pálma zöldje. Nevetett, amikor ránézett a kecskére, nevetett, amikor a riporternek válaszolt – mikor örüljön az ember a világ ezer csodájának, ha nem tizenhét éves korában? Ebből kellett következnie annak, amit szinte belénk akart égetni a nyugati stáb, hogy a lány tele van bánattal, amiért nem élhet úgy, mint a nyugati tizenhét évesek…
Szót sem érdemelne a harmatgyönge riport, ha nem üti meg a fülemet egy fölmérés eredménye. Megkérdeztek Kaposváron 850 felső tagozatos és gimnazista diákot, mondják el, hogy állnak az italozással, a dohányzással, a drogokkal. Elmondták… A tizenhárom évesek 12 százaléka ivott már és iszik is alkoholt, ugyanez az arány a tizennégy éveseknél 27 százalék… A gimnazista lányok fele rendszeresen dohányzik – ők hozzák majd világra a következő nemzedéket… Gyanítom, csak részben.
Hallani ugyanis, hogy háborognak a szingli nők: törvény akadályozza, hogy mesterséges úton anyák legyenek. Példaként kamera elé cibálták a békétlenek egyikét: harminchét éves volt, láthatóan utálta a többi nőt, aki csak úgy, ágyban, egy férfival, micsoda dolog az…
Fülünkbe zakatol a boldogtalanságipar. Egyik művezetője, Rácz Károly, alias Terry Black, a transzvesztita művészet apostola, e pillanatban a legismertebb magyar „anya” – fogjuk mindezt szépen csokorba, majd kérdezzük meg fennhangon: ez volna az a csodás világ, amelybe vágyniuk kéne az iszlám országok lányainak és asszonyainak? Várom a nyugati tévéstábok bátor szerkesztőinek bátor válaszát…
Hogy teljesebb legyen a kép, elmondok még valamit: Németországban és Ausztriában vannak nők – öntudatos szinglik –, akik elfojthatatlan testi vágyaikat egy-egy „bérolasszal” elégíttetik ki. Az erre szakosodott taljánok méretes lakókocsikkal járják a német nyelvterületet, és aszerint inkasszálnak a végén, hogy egyszerű volt-e a szolgáltatás, vagy volt benne némi extra…
Úgyhogy hagyjuk az álságoskodást: Európa beteg, minden része fáj, ám legtöbb fájdalmának oka a gőg, a pénz és a rothadó közerkölcsök. Azt is sejteni már, hogy a franciaországi változásokat az égő autófáklyákkal leginkább két dolog lobbantotta fel: a fejkendő viselésének iskolai tilalma és az, hogy Monsieur Sarkozy szemét népségnek mondta az afrikaiakat. Márpedig ez a hangnem azokra az időkre emlékezteti őket, amikor a franciák mint gyarmatosítók kutyaként bántak velük. Azt mondani, ollálá, hol van az már, pimaszság. Egyszer mindenért fizetni kell. Néha kamatostul.

November 7., hétfő
Szépségszalon a Belvárosban. Másfél órával azelőtt vágattam a hajamat, meg aztán az ilyen műintézet úgyis csak nőkre vár, akik minden pénzt megadnak, hogy magasabb szépségosztályba kerüljenek, ami jól is van, hisz ezért fordulunk utánuk, ettől álmodunk gyönyörűket, legyenek csak szépek – mentem tovább.
Ötven métert sem haladtam, látom fenn a cégtáblán, hogy boszorkánybolt elé értem. Lángvörös felirat kínálja a kellékeket, a szuterénbe lépcső vezet, lenn boszorkánybarlang lehet, kéngőzös, izgalmat ígérő… Persze, az nem úgy van, hogy lenyomjuk a kilincset, s nyomakszunk is befelé. A boszorkáknál csöngetni kell, mint egy drága perzsaszőnyeg-kereskedés ajtaján. Pár pillanatig haboztam, de eszembe jutott, legközelebb csak másfél év múlva járok arra, s ki tudja, mit mulasztok el? Csöngettem hát.
Búgó hang, nyomom a kilincset, kéngőz helyett cigarettafüst, pásztázó tekintetek – rögtön láttam, hogy nem engem vártak. A lépcsőtől balra a légtérben faragott boszorkány lifegett, lenn egy íróasztal mögött nagy szakállú férfiember szívta cigarettáját szenvedélyesen: a bizalmatlanság szobra. A szobor tudott szólni, és arról érdeklődött, mit óhajtok. Nehéz kérdés, feszes helyzet…
Hogy cseppet oldjam, egy kis parlandót beletéve előadtam: jól ismerek egy hivatásos boszorkányt, nem akárki a szakmában, könyvet is írt, nekem dedikálta, a végére hagytam csattanónak a hölgy nevét, hogy a szakállas kezéből kiessen a cigaretta – nem esett, gyanakvása semmit nem enyhült. Végignéztem magamon: nem úgy festek, mint egy APEH-ellenőr, nem tekingettem körbe, mint aki a széf helyét keresi, mi több, szakmámtól kissé idegen szerénységgel érdeklődtem mindenről – mi lehet a baj? Megtudtam. A benyílóból lágyan csípőzve előringott valaki, egy fiatal nő mérges ölebet csitítgatott a kanapén, odabenn a jósdában szintén két hölgy – megvan! A boszorkányság asszonydolog, férfiként mit keresek ott?
Hogy akkor a szakállas? Ő nyilván valami kerub, aki azért van ott, hogy rendet tartson a nők között, kezelje a pénzt, a pecsétet, a kulcsokat, és viszi a dolgok üzleti részét is. Ezt abból gondolom, hogy szólt, mikor kifelé igyekeztem: jósoltatni azért lehet… Ragadozókörmű némber állt mellette, sötét szemével azonnal rám vágott. Gyorsan motyogtam valami köszönésfélét, és kihátráltam az utcára.
A következő sarkon csepp híján elé léptem egy autónak. Nő vezette. Láttam a körmét: ő volt az.

November 8., kedd
Jól végződött a Puskás-relikviák ügye, itthon maradtak a győztes cipők, a majdnem győztes világbajnoki érem, és minden egyéb, hátradőlhetünk. Hogy még sincs egészen így, a hegymagasságú sittrakás döbbentett rá a stadion mellett az Istvánmező úton. Július óta nincs sportmúzeum, eldózerolták, igaz, akkora volt, mint egy tyúkól – a számtan kedvelőinek megsúgom: 185 négyzetméterre szorították be a magyar sport összes dicsőségét Hajós Alfrédtól Egerszegi Krisztináig. Ez nemcsak szégyen, szegénységi bizonyítvány is. Egy sikerágazat emlékeinek máshol palotát rendeztek volna be, ahová özönlenek a látogatók a világ minden tájáról. A sport nemzetközi szakma, és ha tetszik, ha nem, vonzása nagyobb, mint a Bánk báné vagy a gyönyörű Majálisé.
Olyan nehéz felismerni ezt? Netán a pénzt sajnálják hozzá? Uraim, ott a Parlament kupolája alatt, nem érzik, micsoda luxus ez? Szegény Szabó Lajosnak, aki múzeum híján a semmit igazgatja immár, ma azt mondták a sporthivatalban, hogy tíz éven belül megépül az új. És addig? Addig semmi sem idézi fel Gerevich, Iharos, Papp Laci vagy Darnyi diadalait? Addig nem vihetjük oda fiainkat arcmásuk és a róluk készült filmek elé, hátha átjárja a lelküket a büszkeség, és ők is bajnokok akarnak lenni? Gyanítom, sok égés lesz itt a következő évek versenyein…

November 9., szerda
Le fogjuk mondani a kedvelt női magazint. Az ok: közölte az MSZP egész oldalas hirdetését, olcsó élcelődést arról, hogy az ellenzék vezetője szélkakas. Bárkiről tesz közzé ilyesmit, ugyanúgy lemondjuk: nem politikai hetilapra fizettünk elő. Ez a dolog egyik része. A másik, hogy van a kéményünkön itt Maroson egy kakas. Vasból való, s a ház építői, virtigli kommunisták, lehegesztették, nyilván nem szerették, ha mozog, és együtt él a természettel. A regula szerint: aki kommunista, netán sikeréhes ifjú kommunista, tartsa az irányt, ha belepusztul is a világ. A mi kakasunk a kémény tetején mindig egy irányba mutat, ergo semmi haszna. Eljött az ideje, hogy leszereljük…
Minderről egy csodás jelenség jutott eszembe: Simone Weil. Életében egyetlen sora nem jelent meg, holott utóbb olyanok hajtottak előtte fejet, mint Paul Valéry, Julien Green, T. S. Eliot, Pilinszky János, Gombrowicz, Czeslaw Milosz vagy Camus. Az orvoscsaládból származó francia zsidó lány remek iskolákba járt, s mert kíváncsi volt, tanulmányozta Marxot, de nem lett marxista; időnként Humanitét olvasott, ám kommunista sem lett.
1937-ben Assisiben járt, és attól fogva gondolkodását a kereszténység határozta meg, holott a keresztséget sose vette fel. Na és hogy el ne felejtsem: bátyja, a világhírű matematikus Indiában mozlim egyetemen adott elő – a Köztársaság tériek szemében nyilván ilyen egy szélkakas család… Simone Weil előbb gimnáziumban tanított, de ismerni akarta a társadalmi igazságtalanságok mértékét, s hiába volt beteg, elment gyári munkásnak, majd részt vett a spanyol polgárháborúban. Utolsó erejével tiltakozó művet írt a közeledő világháború ellen, 1943-ban, harmincnégy évesen halt meg tüdővészben.
Életének stációit azért vettem sorra, hogy megértsék – amit a magazin szerkesztői nem fognak érteni –, milyen mélyen átélt Simone Weilnek e mondata: A szabadság legmagasabb foka, hogy változtathatok a véleményemen.