Virágkorukat élték a szabad szakszervezetek 1990-ben, taglétszámuk az egymilliót is meghaladta, a munkástanácsok százezernél több főt számláltak. Az utóbbi időben viszont egyre jobban nő a munkanélküliség, a munkástanácsok létszáma meg csökken. Van-e összefüggés a kettő között?
– Vegyük a tényeket. A nyilvántartott aktív korú lakosságnak – 3,5 millió – körülbelül 57 százaléka dolgozik, 7,2 százaléka munkanélküli. Egyes becslések szerint egymillióan vállalnak feketemunkát, vagy egyáltalán nem dolgoznak, segélyekből, kéregetésből élnek. Ez a lakosság nem regisztrált része. Az Európai Unió statisztikai hivatala ezt úgy minősíti, hogy Magyarországon viszonylag azért olyan alacsony a nyilvántartott munkanélküli, mert alacsony a foglalkoztatottak száma. Ami a munkástanácsok taglétszámát illeti, az kapcsolatban áll a gazdasági helyzetünkkel. Németországban, ahol a szakszervezeti mozgalom a legerősebb Európában, a gazdasági recesszió miatt szintén nőtt a munkanélküliség, ugyanakkor háromszázezerrel csökkent a szakszervezeti tagok száma. Tehát egy jól menő országban a szakszervezeteknek is nagyobb esélyük van arra, hogy növeljék tagjaik számát.
– Nem azzal magyarázható a hazai munkástanácsok taglétszámának csökkenése, hogy a szakszervezet kevésbé harcos, nem viszi az utcára az embereket?
– Az embereknek a még meglévő munkahelyük megtartása fontosabb, mint a jogaikért való küzdelem. Akiknek pedig nincs állásuk, azok nehezebben szervezhetők, mert szétszóródtak. Aztán Magyarországon a szakszervezeti aktivitás, a belépési szándék összekeveredik a kádári idők szokásával, más szóval az egyéni informális alkuk rendszerével, amelyre a rendszerváltás előtt a munkásérdek érvényesítése épült. Ennek az ellenkezője nem alakult ki az elmúlt másfél évtizedben, azaz a dolgozók nem jöttek rá, hogy ha összefognak, szolidárisak egymással, és tömegesen lépnének fel érdekeik érvényesítéséért, akkor több eredményt érhetnének el. Tehát félnek az emberek, a munkahelyükön nem mernek szólni, még a meglévő jogaikkal sem mernek élni. Az érdekérvényesítés önkéntes dolog, ezt nem lehet kötelezővé tenni. Ha a szakszervezet a jogtalanságok miatt mégis fellép az érdekükben, akkor a munkavállalók jelentős része kiszolgáltatottságában, a meglévő kis biztonsága érdekében legtöbbször visszavonulót fúj. Ez a jelenség világszerte tapasztalható, és összefügg a globalizációval, hiszen lassan nem az egyes kormányok felelnek a szociális jóléti rendszerért, mert a gazdasági döntéseket nem egy adott régióban, egy adott országban hozzák meg, hanem nagy gazdasági társaságok, multinacionális cégek központjaiban.
– Ismét számok: amikor megalakult a MOSZ, több mint százezren lettek a tagjai. Egyes adatok szerint ma a tízezret sem igen éri ez a létszám.
– Ez nem igaz, ezt a baloldali propaganda, a kormánypárti lapok sulykolják a köztudatba. Igazolni tudjuk hitelt érdemlően, hogy ennek többszöröse a létszámunk, a fizető tagságé meghaladja a harmincezret.
– Térjünk vissza a múltba! A munkástanács szervezését 1989-ben kezdte a herendi porcelángyárban. Milyen indíttatásból látott neki a munkának, kik támogatták?
– Azok támogattak, akik elégedetlenek voltak a gyárban fennálló viszonyokkal. Azt megelőzően jártam Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, ahol a gyárat képviselve mesterfestőként porcelánfestő-bemutatót tartottam. Amikor egy-egy termékünk iránt érdeklődtek, nem azt kérdezték, hogy ki a gyár igazgatója, hanem hogy kik azok az emberek, akiknek ilyen csodálatos kézügyességük van, és milyen elismerésben részesülnek. Aztán hazajöttem, és láttam, hogy szinte megalázottan ül a munkásember a festőasztalnál, és fantasztikus darabok kerülnek ki a keze alól, amelyeket sokszoros profittal, haszonnal adnak el. A dicsőségben viszont azok fürödtek, akik eladták ezeket a porcelánokat. Ha a munkás béremelést kért, általában megtorlás volt a válasz, nem kapott jutalomszabadságot, vagy kimaradt a soron következő béremelésből. Évtizedekig dolgoztam a gyárban, és ezt tapasztaltam. Régi szakik mesélték, hogy 1956-ban, a forradalom idején és még a leverése után is volt néhány hónap, amikor a munkástanácsok felállása miatt emelt fővel járhattak az emberek. Az 1989-es politikai változások idején párhuzamot láttunk 1956-tal, és úgy éreztük, hogy nekünk is tennünk kell valamit. Az alkalom nem váratott sokáig magára. Abban az időben értékelték le a forintot, és az exportra termelő herendi porcelángyár árfolyamnyereségre tett szert, amelynek hasznát a főnökök maguk között osztották el, semmit sem adtak belőle a festőknek, a korongosoknak. Saját maguknak egy átlagos dolgozó egész évi keresetét fizették ki prémiumok formájában. Ez általános elégedetlenséget váltott ki a több mint kétezer fős gyárban.
– Ekkor lépett színre ön?
– Igen. A külföldi és a múltbeli tapasztalatokat felhasználva körlevelet juttattam el a dolgozókhoz, amelyben leírtam, hogy ezt az igazságtalanságot nem tűrhetjük tovább, a kommunizmus megnyomorította az embereket, több beleszólást követelünk a gyár ügyeibe, jogainkat csak magunk vívhatjuk ki. A gyár szakszervezeti titkára is kapott tőlem levelet, amelyben lemondásra szólítottam fel, s amennyiben ezt nem teszi meg, mi lépünk ki a szakszervezetből. Két nap alatt mintegy hatszázan írták alá a levelet, és a dolgozók sorban adták vissza a tagkönyveiket. A szakszervezet erre felbomlott, ekkor szerveztük meg a gyár munkástanácsát ötvenhat szellemiségét figyelembe véve. Szerencsénkre a Magyar Demokrata Fórumnak már volt irodája Veszprémben, amelyet Horváth Balázs ügyvéd vezetett, és őt kértük meg, hogy segítsen megszövegezni egy új érdekképviselet alapszabályát. Felvettük a munkástanács nevet, amelynek legfőbb célja lett a munkavállalói érdekképviselet.
– Gondolom, a szervezés nem volt egyszerű, hiszen akkor még egyeduralmat gyakorolt a SZOT.
– Elkezdtek fenyegetni. Vezetői értekezletet hívtak össze a porcelángyárban, ahová meghívtak engem is, és felelősségre vontak a körlevelem miatt. Az elszántságom azonban meglepte őket, és valószínűleg az érveim is hatottak, mert ezek után egyre többen léptek át a munkástanácsba. A gyár párttitkára és szakszervezeti titkára ennek ellenére feljelentett a Legfőbb Ügyészségen, hogy nyilvánítsák törvénytelennek a kezdeményezésünket. A Legfőbb Ügyészség azonban a kedvező politikai légkörben elutasította a kérést, és kimondta, hogy törvény adta jogunk van ilyen egyesület működtetésére. Elsőként az országban mi alakítottunk munkástanácsot. „Forradalmunkat” exportáltuk, alapszabályunkat odaadtuk több újonnan alakult szakszervezetnek.
– Hogyan lett az MDF országgyűlési képviselője?
– A pártba nem léptem be, de az említett akció olyan országos ismertséget adott nekem, hogy a Szabad Európa Rádiótól kezdve a helyi lapokon át sokan foglalkoztak ténykedésemmel, mert valóban alulról szerveződő szakszervezeti mozgalmat indítottam el a rendszerváltás idején. Ez az ismertség hozta azt, hogy az MDF helyi szervezete a megyei lista élére jelölt. Kis hezitálás után elvállaltam a jelöltséget, mivel az MDF programpontjai sokban megegyeztek a munkástanácsok követeléseivel. Végül is a különböző indíttatású munkástanácsok – több mint 80 – 1990. július 14-én megalakította a sportcsarnokban a Munkástanácsok Országos Szövetségét, amelynek először szóvivője lettem. Akkor fogalmaztuk meg, hogy nem csupán a megszokott szakszervezeti célokért küzdünk, hanem az alkalmazotti tulajdonlás megteremtéséért, a dolgozók valódi részvételi és önrendelkezési jogáért is. A hatalmi harcok több mint fél évig tartottak a volt szociáldemokraták és a régi ötvenhatos munkástanácsiak között, amíg annyira letisztult a helyzet, hogy 1991. január 12-én a munkástanácsok országos kongresszusán felkértek, vállaljam el az országos szövetség elnöki tisztét.
– A parlamentben új szakszervezeti törvényjavaslatot nyújtott be, amely a szakszervezeti vagyon megosztásáról is szólt. Ekkor már átalakult a volt pártállami szervezet a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségévé.
– Valóban, mert a politikai rendszerváltás idején a SZOT-ból MSZOSZ lett, Gáspár Sándor helyett Nagy Sándor lett a szervezet elnöke. Az óriási vagyont természetesen megtartotta. Csak ha a központi vagyon értékét számoljuk 1989–90 körül – megyei székházak, budapesti székházak –, és eltekintünk az ágazatok vagyonától, ez akkori számítások szerint ötvenmilliárd forintot ért. Emellett az ágazati ingatlanok a háromszorosát érték az említett összegnek. Ehhez tartozott még a Nemzeti Üdülési Alapítványnál lévő üdülővagyon, amely akkor huszonötmilliárd forint könyv szerinti értéket jelentett. Ennek tudatában a rendszerváltoztató szakszervezetekkel közösen nyújtottam be törvényjavaslatomat a parlamentben, hogy állítsanak fel egy ideiglenes szervezetet, amely felügyeli a szakszervezeti vagyont, megőrzi és újra felosztja a többi, újonnan alakult szakszervezet figyelembevételével. Ennek szellemében született meg 1993-ban a vagyonmegosztást garantáló 13. számú törvény, amely szerint a legnagyobb vagyont és a legtöbb pénzt továbbra is az MSZOSZ kapta, a többi – a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája, Munkástanácsok Országos Szövetsége, Autonóm Szakszervezetek, Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, Szakszervezetek Együttműködési Fóruma – pedig létszámától függően részesedett a vagyonból. Az ingóságot és a pénzvagyont már előzőleg eltüntették a SZOT-osok, nekünk már csak ingatlanok jutottak. Ez volt az egyik rendszerváltoztatónak nevezhető törvény.
– Mi volt a másik?
– A SZOT, illetve az MSZOSZ kezelésében voltak a Nemzeti Üdülési Alapítványnál lévő vagyontárgyak, és csak az mehetett üdülni, aki az előd-, majd utódszakszervezet tagja volt. Ez a vagyon száz százalékban állami tulajdon volt. A mi törvényjavaslatunk arról szólt, hogy szűnjék meg az MSZOSZ kizárólagossága, és az állam a szakszervezetekkel együtt hozzon létre egy alapítványt, amellyel ellátjuk a szociális üdültetési funkciót. Sajnos ez a vagyontömeg időközben eltűnt.
– Hová?
– Az alapítvány bevitte a vagyont egy Hunguest nevű részvénytársaságba, ebből kisebb kft.-k alakultak, amelyet aztán a Leisztinger-féle vagyonbirodalom felszívott, így ma már a szocialistákhoz közel álló nagyvállalkozó a vagyon kilencven százalékával rendelkezik.
– A dolgozóknak nem maradt semmi?
– A vagyonból nem maradt semmi, de vannak üdülőjegyek.
– Mikor történt mindez?
– A két szocialista–szabad demokrata parlamenti ciklus idején. Legutoljára a maradékból egy kilencmilliárdos vagyontest került Leisztinger Tamásék birtokába: a még működő nagy szakszervezeti szállodák Soprontól a Balaton déli partján található szállodákig. A harmadik rendszerváltoztató szakszervezeti törvényt is én nyújtottam be a munkavállalói résztulajdonosi programról.
– Elevenítsük fel, miről szólt ez!
– Az állami tulajdonból szakszervezeti, munkástanácsi közreműködéssel kedvezményes állami hiteleket, E-hitelt biztosított a munkavállalóknak, és a megszerzett vagyontárgyak, például gyárak részvényeit megvásárolhatták a dolgozók. Aztán a megvásárolt részvények árát a dolgozó a működő, termelő vállalat profitjából törleszthette. Az Antall-kormány ideje alatt ezt a törvényt is elfogadta parlament. De említhetném az új munka törvénykönyvének megalkotását, az üzemi tanács mint jogintézmény létrehozását, a privatizáció folyamatait ellenőrző kisebb kormányhatározatok kezdeményezését. Ezek az apró törvényhozói lépések a szakszervezeti mozgalom szervezése mellett mind hozzátartoztak a munkánkhoz.
– Mennyire volt hatékony a munkástanácsok érdekvédelme?
– Még az Antall-kormány idején a Nemzetközi Munkaügyi Szervezethez fordultunk azzal a felvetéssel, hogy Magyarországon hiába léteznek papíron a munkavállalók jogai, ha a gyakorlatban nem lehet érvényesíteni azokat a szervezkedés szabadságának akadályoztatása miatt. Bár a parlamentben az MDF, a kormánypárti képviselők padsoraiban foglaltam helyet, mégis kritizáltam a kormány munkáspolitikáját. Azóta a helyzet rosszabbodott. Azt látjuk, hogy a dolgozók kiszolgáltatottsága napról napra nő.
– Végül is tizenöt év távlatából milyennek ítéli meg a magyar munkavállalók helyzetét?
– A jelenlegi politikai kurzus azt hirdette meg, hogy növeli a foglalkoztatást, és csökkenti a munkanélküliséget. Viszont ezzel ellentétes tendenciák uralkodnak. A munkanélküliek száma megközelíti a négyszázezret, s az ígéretekkel szemben nem lett több munkahely. A rendszerváltás azt hozta a munkavállalók számára, hogy a fizetések húsz százalékkal leértékelődtek 1989-hez képest. A mostani bérek éppen hogy elérik az 1987-es szintet.
– Közben az Európai Unió tagjai lettünk, és megígérték a bérek felzárkóztatását.
– Gyurcsány Ferenc miniszterelnök meghirdette a bérfelzárkóztatás programját, miközben az EU alapvető szociális dokumentumát, azaz a tisztességes bérhez való jogot még nem ratifikálta Magyarország. Ez lenne az első lépés. Arról is kellene beszélni, hogy nem az Európai Unióhoz, hanem a magyar gazdaság teljesítőképességéhez kellene felzárkóztatni a hazai béreket. Mert hiába kapunk ötven–hatvan százalékos értékeket a magyar gazdaságról, ha a bérek csak egyharmadát teszik ki az EU-s átlagnak. Szétnyílt az olló, a gazdasági teljesítmény és a reálkeresetek folyamatosan távolodnak egymástól.
– Visszaállt a régi rend? Mert a szakszervezetek – és itt főleg a szocialistákkal választási szövetségben működő MSZOSZ-ra gondolok – hallgatnak az egyre súlyosabb gazdasági helyzetben.
– A legnagyobb hazai szakszervezet, az MSZOSZ aktivitása a konzervatív, polgári kormányok idején megnő. Az MSZP–SZDSZ kormányzása idején a szakszervezetek visszahúzódnak, de ezzel párhuzamosan a támogatottságuk és erkölcsi súlyuk csökken. Az eltartott és aktív dolgozók aránya romlik, egy dolgozóra egyre több eltartott jut, növekednek a munkabérekre rakódó közterhek. Magyarországon nincs munkahelyteremtő program, és ebből az ördögi körből aligha lehet kijutni ilyen gazdaságpolitikával. Egy nemzetközi felmérés kimutatta, hogy Magyarországon az átlag munkaadóknak semmiféle törvényt nem kell betartaniuk, a legtöbb munkahelyen teljes a kiszolgáltatottság, nem adják ki a szabadságot, nem adják ki a pihenőidőt. A kollektív jogok érvényesítése a nullával egyenlő a kis- és középvállalkozások világában, ahol a szakszervezetek nincsenek jelen. Ha ez így megy tovább, akkor az európai szociális modell csak vágyálom marad a munkavállalók számára.
origo.hu
Tigris ikerpár született a Budapesti Állatkertben – videó
