A Budapesti Hírlap írta 1905. november 18-án: „Holnap délelőtt nyitják meg nagy ünnepséggel a Szent István-templomot. A tanács jogügyi osztálya, amely az ünnepet rendezi, csütörtök óta nem dolgozik mást, mint a holnapi ünnepre adja ki a belépőjegyeket. Ezren és ezren ostromolták az ügyosztályt jegyért, s olyan nagy volt a tolongás, hogy a városi szolgák már alig tudták a rendet fönntartani. Tegnapelőtt és tegnap valamennyi jegyet kiadtak, s ma reggel az ügyosztály ajtaján nagy plakát hirdette, hogy minden jegy elfogyott. De azért még százan és százan próbáltak szerencsét ajánlólevelekkel és nagy protekcióval. Egy úrinő ötven koronát akart adni a jegyért, s mikor nem kapott, többet ígért, de természetesen eredmény nélkül. Jegy nélkül holnap délelőtt senkit sem eresztenek be a templomba.”
A Népszava 1905. november 21-i számában a következőket olvashattuk: „Tehát készen van a Bazilika. Az esti újság azt vezércikkezi róla, hogy azért csináltuk, mert az Úristennek tartoztunk vele. Ugyan kérem, az Úristen sohse rója azt a fokos nyelére, hogy melyik város hány templommal tartozik neki. Az Úristen, ha egyszer követel valamit, az a valami bizonyosan nem építkezési műremek, nem Bazilika. Legalább úgy tanítják, hogy egy tiszta lélek, egy ártatlan szív szentebb, drágább, kedvesebb portéka az Úristen előtt minden csillogó-billogó földi kincsnél. Egy bűnbánó remete odvas-penészes barlangja Istennek tetszőbb portéka lehet, mint a tobzódó, művészi remekekkel hivalkodó templom, ahol operaénekesnők trilláznak és virtuózok dicsértetik önmagukat.”
A fenntartott ülőhelyek elhelyezési terve a jegy hátoldalán látható. S ha elhelyezkedünk a templom XXIII. sorában, talán azt is meghalljuk, amit a százéves jegy mesél.
– Több évtizedes fáradozás eredménye a nagy mű – kezdte. – 1805-ben a Lipótváros még rendezetlen, gyéren lakott külvárosa volt Pestnek. Ahol ma (1905-ben – a szerk.) a nagy bankok, iparvállalatok palotái s az új országház állanak, ott beépítetlen telkek, mocsaras, vizenyős területek közt, ütött-kopott házikókban a világtól elmaradt nyárspolgárok laktak. Annyian azonban mégis voltak, hogy érezték egy templom hiányát. 1817-ben, a lipótvárosiak kérelmére, építettek is egy ideiglenes kis templomot. A falusias külsejű, idomtalan, manzárdos födelű épület puszta létével figyelmeztetett, hogy mielőbb el kell távolítani onnan, s a helyébe a fejlődő városhoz méltó templomot kell emelni. A tervek elkészítésével egy Schwarz József nevű rajztanárt bíztak meg, aki 1822-ben be is nyújtotta két elképzelését, de tovább nem jutottak.
1851-ben jött Hild, és 1867-ben felépült a kupola, de az építész ugyanebben az évben meghalt. 1868. január 21-én éjjel erős vihar rázkódtatta meg az építményt, másnap pedig bedőltek a falak. Ybl Miklós hiába figyelmeztetett, hogy a kupola pillérei nem elég erősek… Egyszeriben romhalmazzá vált az, amire addig már 600 ezer koronát költöttek.
Az építkezés elhúzódásának oka az állandó pénzhiány volt. Az újabb lendület 1873-ban következett be. Bazilika-sorsjátékot is engedélyeztek, csak hogy pénzt szerezzenek. 1889-re elkészült az épület külseje. Ybl 1891-ben meghalt, munkáját Kauser József építész folytatta. Neki a belső kiképzés jutott.
A Népszava 1905. november 21-i kiadásában az állt: „Isten hozta, kedves Bazilika! Nagyon sok ember van, aki a budapesti legnagyobb templom tegnapi megnyitása alkalmával így üdvözölte a derék Lipótváros monumentális építkezésének legújabb remekét, amelynek elkészültére jó fél századon át várakozott. De mennyire várakozott! Hiszen a színházi, orfeumi kuplék a Bazilika-templom felépüléséhez kötötték az ígéretek, a kívánságok teljesülését. A kupléénekes úr egy időben belerekedt ebbe a nótába: Várjon addig hát, míg felépítik a Bazilikát.” A jegy úgy folytatta, mintha az 1905-ös ünnepségről tudósítana:
– A lipótvárosi Szent István-templomot, Magyarország legszebb plébániatemplomát ma adják át végleg rendeltetésének egy ünnepi, pontifikációs misével, amelyet a gyöngélkedő hercegprímás helyett Várossy Gyula dr. kalocsai érsek mond. (A meghívón még az szerepelt, hogy Vaszary Kolos bíbornok-hercegprímás, esztergomi érsek tartja a szentmisét!
– Meglepetésszámba ment az is, hogy őfelsége, az osztrák császár és magyar király, I. Ferenc József nem jelent meg az ünnepségen. Ez már hosszabb magyarázatra szorulna, ha nem tudnánk, hogy 1906. december 8-án, a zárókő elhelyezésének ceremóniáján aztán mégis itt volt, és tisztelgett neki az egész Wekerle-kormány. Ferenc József 1905-ös távolmaradásának okát különben sokan abban látták, hogy elnehezült a viszonya Vaszary Kolos prímással, aki 1912-ben le is mondott megbízatásáról. – a szerk.) A hercegprímás adja az áldást. A templomba csak belépőjeggyel lehet bejutni. A környék, a templom külseje, kupolája virág-, szőnyeg- és zászlódíszben pompázik. A rendőrség nagy négyszöget alkot a templom körül, amelyben álló és ülő közönség foglal helyet. Mi ülünk. Mellettem a szép emlékű Lotz Károly özvegye foglal helyet, Kornélia lányával. Az első sorokban a templomot építő és díszítő művészek, iparosok hada. Kívül, a Váci körúti oldalon (1879-től 1914-ig, majd 1919-től 1926-ig nevezték annak, ma Bajcsy-Zsilinszky út – a szerk.) vagy húsz mézeskalácsosbódé körül tolong a nép, némi irigységgel tekintvén a belépőjegyes urakra és hölgyekre, akik kényelmesen jutottak a helyükhöz. A nagy számban és változatos toalettekben megjelent hölgyek között alig-alig hogy feltűnik egy-egy pompás díszmagyar öltözetű úr, főtiszt vagy főpap.”
A Budapesti Hírlap november 18-án ítéletet is mondott: „A vallástalanság férge rágja át ezt a modern kort. Társadalmának nincsen szilárd pontja; vannak, akik egy kevés jobblétért a hazát is odaadják… A kor erkölcse ingatag, s nincsen más menedékünk, mint a tiszta, keresztény erkölcs, ha nem akarunk az egyetemes víz- és tűzözönben alámerülni…
Az új templom nem csak ennek a hajléka lesz; erőt és megtisztulást fognak keresni benne a templom mellett és előtt elrohanó emberek ezrei, akikre némi nyugalom és megnyugvás, úgyszólván csak az Isten házában vár, s akiknek lelkébe a kupoláról, az előcsarnokból, a szentélyről, a falakról a haza szentjei fogják hirdetni a hazafiságot.”
A jegy nem szűnt meg tovább vallani:
Népszava, november 21.: „A vallási kultusz éppen úgy konkurál, mint a rőfös- vagy a rövidkereskedők. A szegedi zsidók rettenetesen büszkék arra, hogy nincs az országban olyan templom, mint az övéké. Ennyi és annyi millióba került. Ha nem volna olyan templomuk, mire lennének büszkék?
Bécsnek, Párizsnak Rómának, Berlinnek, Londonnak van Bazilikája, a katolikusok ott tudnak bazilikázni, hát miért ne bazilikázzunk mi is?! Ezt a nemes versenyt nevezik aztán az Isten dicséretének. Az-e vajon?”
Budapesti Hírlap, november 21.: „A mise alatt zúgott végig először a hatalmas orgona a görögkereszt alakú, s friss pompájában ragyogó templomon, s mintha a zúgása nagyobb méreteket követelne ettől a templomtól.
(…) A főméltóságok és a meghívott közönség eltávozása után a Szent István-templomba szabad bemenetele volt mindenkinek; tódult is bele a nagyközönség. A mentőknek a nagymise alatt akadt dolguk, mert tizenegy elájult úrinőnek nyújtottak segítséget.”
Elindulok a százéves jeggyel a Szent István-bazilikába, s a XXIII. sor mellett megtorpanok. Arra gondolok: az ünnep minden mélységet átjár, és minden magasságot.
origo.hu
Azt hitte, nem látják: videón, ahogy tiltott tárgyat akarnak bejuttatni a balassagyarmati börtönbe
