Tabu

K U L T Ú R S O K K

Új szennyeződést mutattak ki a napokban London folyójában, a Temzében: kokaint. Nem arról van szó, hogy egy lefülelt kábítószercsempész-banda az elhagyott dokkok között berendezett búvóhelyéről egész szállítmányát a folyóba döntötte volna, mert nyakán voltak a rendőrség rohamosztagosai. Csupán arról, hogy Londonban annyi kokaint használnak az ott lakók, hogy az emberi testből kiürülő kábítószer – a vizeleten, a csatornákon és a tisztítóműveken keresztül – már olyan mennyiségben kerül a folyóba, hogy jelenléte tisztán kimutatható.
A Sunday Telegraph vasárnap közzétett híradása szerint a folyóban talált mennyiségből arra lehet következtetni, hogy napi két kilogramm kokaint fogyasztanak el a városban. Ez nem kis mennyiség, tekintve, hogy nyolcvanezer adagot lehet belőle kiparcellázni a bárok, exkluzív klubok, luxusapartmanok és szállodaszobák asztalain – amely helyszíneket korábban ehhez a kábítószerhez kötötte a nagyérdemű.
Ez a nyolcvanezres szám nemcsak azért meglepő, mert a hatóságok korábban maximum a harmadát gondolták reálisnak, hanem azért is, mert a kokaint nem tartották eleddig olyan kábítószernek, amelyet tömegesen használnának a város polgárai. A kokain, sugallta a média, mindig a sztárvilág, a törvényen kívüliek, kisebb részben a bohém művészvilág kábítószere volt – már csak magas ára okán is –, és talán a legtöbb olyan kulturális közhely, amelyet a kábítószerezés még a tiltás előtti időkből alakított ki a közgondolkozásban, manapság ehhez a droghoz tapad. Valamihez, ami tilos.
Tabu.
Milyen hatásos is, amikor Kate Mossról, a kokainfogyasztáson ért szupermodellről a brit Daily Mirror riportja azt írja: hitelkártyájával rendezgeti magának sorba a szippantásra váró poradagot, amelyet a drogfutár egy CD-tok kemény műanyag fedelére erősítve szállított a dívának.
De éppilyen borzongatóan izgalmas volt, amikor Sherlock Holmes, a sztárnyomozó feltűrte ingujját, és heroint lőtt magának. Neki persze – és talán Mossnak is – megbocsátható, hiszen az egyik valószínűtlenül okos, a másik valószínűtlenül szép, mi meg kényelmesen dőlhetünk hátra abban a tudatban, hogy semmi sem változott száz esztendő alatt.
A napi nyolcvanezer adag a gazdagok, okosak és szépek kábítószeréből viszont arról mesél, hogy nagyon is sok minden változott. Eddig a tiltást kulturálisan megtámogatta a droghasználat tabuvá emelése és démonizálása. A kábítószer-használat félvilági jellege és morális rombolása az egyik legjobban eladható témává vált a sajtóban, ahol az olvasó ezen keresztül is megkaphatta napi szörnyülködésadagját: nemcsak a hírek, hanem Starsky és Hutch, Kojak, Derrick és Linda is szállította a borzongató, nem e világi kábítószerdílereket a fotelek elé.
Ez a napi nyolcvanezer adag kokain azonban azt sejteti, hogy a szélesebb körben használt kábítószerek esetében – mint a diszkódrognak nevezett speed, a különféle más szintetikus kábítószerek, hogy a marihuánát már ne is említsük – a felhasználás valóban tömeges lehet. Azt az anyagot pedig, amelyet így vagy úgy ennyi ember próbált már, nehéz lesz ebben a kulturális tiltózónában tartani. Mert miért is lenne megbotránkoztató valami egy társadalomban, ha tudni lehet, hogy a sarki fűszeres és a szomszéd szobafestő is él vele?
A kérdés nem az, hogy szükséges-e a tiltás, hiszen nem látni olyan alternatívát, amely a jelenlegi kulturális közegben kezelhetné a droghasználatot. (Bizonyára vannak érettebb nemzetek, amelyeknek körében a kevésbé szigorú szabályozás is helyes irányba terelheti e szubsztanciák alkalmazását. A magyar kereskedelmi tévéknek a világon példátlanul kártékony műsorfolyamát nézve megállapíthatjuk: a mienk még nem ilyen.)
A kérdés legfőképpen az, hogy létezhet-e tiltás kulturális tabuk meghatározása nélkül? Létezhet-e olyan törvénykezés, amelyet nem támogatnak meg a kódexen kívüli szokásrendszerek, társadalmi elvárások és tiltások?
Ha nem létezhet, nagy bajban vagyunk. Mert ez a napi nyolcvanezer kokainadag arról mesél, hogy a tiltó törvények mögül fénysebességgel tűnik el a „hátország”, amely a szükségesnek mondott jogszabályokat betarthatóvá teszi. És Kojak, Starsky meg Linda egykori buzgalmán, ha éppen újra műsorra tűzi valamelyik tévé a nosztalgia jegyében ezeket a sorozatokat, egy egész ország röhög.