A másfél órás históriai múltidézést október 23-án, éji órán mutatta be a Duna Televízió. A film a Magyar Történelmi Filmalapítvány jóvoltából, Dunatáj-produkcióként születhetett meg, úgyszólván az utolsó utáni órában: Szakáts Albert, a Szabad Ózd felelős szerkesztője – akit ezért a tevékenységéért Kádárék életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, amelyből két részletben le is töltött tizenhárom évet – néhány héttel a tavalyi forgatás megkezdése előtt elhunyt; emlékezései más forrásokból kerültek a filmbe.
A rendező, Dékány István – noha 1956 csupán a Kölcsey-gimnázium tizenhat éves diákjaként találta – maga is megszenvedte a forradalmi szerepvállalást. Nemzetőr volt az Erzsébetvárosban; két héttel az érettségi előtt elítélték. Noha egy hiányos önéletrajz jóvoltából felvették a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemre, 1962-ben, amikor kiderült az „adminisztrációs hiba”, az ország összes egyeteméről és főiskolájáról kizárták. Segédmunkás, kocsikísérő, anyagbeszerző, majd munkásszállási népművelő volt, s csak két évtizedes kálvária után szerezhetett főiskolai, majd egyetemi diplomát.
Ledől az obeliszk
A vigaszágat számára az amatőr filmezés jelentette: előbb a Gulyás fivérekkel a Cinema ’64 Stúdió megalapítója, majd 1966-ban alapító tagja a Magyar Amatőrfilm-szövetségnek, amelynek a nyolcvanas években függetlenített ügyvezető főtitkára is. Az ő nevéhez fűződik az ország első videoklubjának létrehozása, no meg képzőművészeti tárgyú alkotások mellett számos olyan dokumentumfilm és sorozat rendezése is, amely a történelmi félmúlttal való illúziótlan szembenézést szorgalmazza. Forgatott filmet a szovjet birodalom tündökléséről és bukásáról csakúgy, mint a Regnum Marianumról és a tiszalöki munkatábor történetéről. Viszszatérően foglalkoztatja a forradalom témája (Az én ’56-om vagy a Sztálin-szobor ledöntéséről szóló A bálvány), de feldolgozta a Német Vöröskereszt által 1956 novemberében Óbudára küldött százágyas mozgó tábori kórház szovjet kiutasítását is.
Dékány megközelítésében a hosszúra nyúlt ózdi forradalom feldolgozásában több olyan vezérfonal is kínálkozott, amelyre felfűzhetőek a szerteágazó történések. Figyelemre méltó például, hogy az ózdi diákok – a fiatal gimnáziumi tanár, Takács József vezényletével – a budapesti diákmegmozdulásokhoz hasonlóan az események gerjesztői, „értik az idők szavát”. Ledöntik a gyűlölt szovjet emlékművet is, amely mindenkit az idegen megszállásra emlékeztetett. A másik történetszál, amelyet a kádári propaganda fehér könyvei később „az ózdi véres hétfőként” igyekeztek bevésni a történetírásba, annak a lincshangulatnak a kialakulása volt, amely ÁVH-sok nyilvános akasztásához, kínzásához, megalázásához vezetett, s maguk az emlékezők is idegennek tekintik a forradalom – ózdi viszonylatban máskülönben szinte pacifista – szellemiségétől. A harmadik, leghálásabb szervezőelv a „főszereplő”, Szakáts Albert jellemfejlődésének módszeres végigkísérése volt: miként lett a helyi írócsoport verselgető üdvöskéjéből országos formátumú, szabadelvű főszerkesztő még azokban a gyászos napokban is, amikor számos pályatársa már hűségnyilatkozatokat fogalmazott az új diktatórikus hatalomhoz.
A film tanúsága szerint 1956. október 23-án az ózdi Olvasóban ezres nézőszámot vonzott az Újvidéki Rádió tánczenekarának és Lola Novakovicsnak a hangversenye, ám a második előadás már rövidebbre sikerült, mert kilenc óra tájt jött a telefon, hogy Budapesten a rádiónál a tömegbe lőttek. A pesti történések híre olaj volt a tűzre, az ÁVH ugyanis a kohászvárosra is rátelepedett: számos ózdit szabotázs gyanújával sokszor hónapokra elhurcoltak minden alap nélkül, a vezető mérnököket pedig rendszeresen éjjelente zaklatták és hallgatták ki. Ennek is köszönhető volt, hogy az ózdiak egyenlőségjelet tettek az ÁVH és a Gestapo közé. Október 25-én délután az ózdi gimnazisták a pesti ifjúság mellett tüntettek; hozzájuk csatlakoztak aztán a felnőttek. Az első vörös csillagot az egyik tűzoltóság udvarán lévő kis árboc tetejéről szerelték le. Szakáts Albert ekkor már nyilvánosan szót emelt a szovjetizált címer ellen, többek között a helyi rendőrkapitányságon is. Az egyre dagadó létszámú menet nem ütközött ellenállásba: a főpostához igyekeztek, hogy ott a diákság követeléseit tartalmazó táviratot feladják. A tömeg föltuszkolta Szakátsot a patika lépcsőjére, hogy mondja el a Nemzeti dalt. Így kezdődött.
Miután a gyári laboratórium tetejéről is leverték a gyűlölt csillagot, a szovjet obeliszk ledöntésére indultak a Szabadság tér felé. Dömperrel és kötéllel rántották le, síndarabokkal verték szét teljes egyetértésben. 19 óra öt perckor a diákok felrohantak a ledöntött szoborra, és elénekelték a Himnuszt.
A munkástanács megalakulásához vezető folyamat az október 24-ről 25-re virradó éjszakás műszakban kezdődött. A gyárrészlegek az addig rájuk kényszerített szakszervezeti bizalmik helyett spontán módon maguk választották meg küldötteiket. Szakáts Albert emlékezése szerint Ózdon szó sem volt arról, hogy a szocialista társadalmi rendet bárki is meg akarná dönteni – csupán olyanná kell alakítani, ami az emberek többsége számára elfogadható. Az ózdiak önérzetét mélyen sértette, hogy olyan dolgokat, amelyeket itt jobban tudtak, mint a Szovjetunióban, el kellett dobni, mert követni kellett a szovjet példát. A reprivatizáció még ötletszinten sem merült fel. Október 26-án a munkástanács meghirdette a sztrájkot, s egészen a szovjet megszállásig nem is vették fel a munkát, noha mindenki bejárt a munkahelyére a műszakbeosztás szerint.
Dékány István filmje a krónikás szívósságával, ám az emlékezések ellentmondásait ki nem gyomlálva kíséri figyelemmel a tömeggyűlés és a forradalmi lapalapítás (a Szabad Ózd megszületésének és alakváltozatainak) történetét. E memoárok szerint a népharag (amely a lábbal való felakasztástól a vasvillával való átszúrásig a legbrutálisabb motívumokban nyilvánult meg) személyes bosszúállásoknak is teret adott: a munkástanács pedig erőtlen volt, hogy megakadályozza a lincselést. Az egyik emlékező túlnyomásos edényhez hasonlítja a hangulatot: a népítéletet az váltotta ki, hogy az egyik lefogott ÁVH-snál kézifegyvert találtak.
Hóhér mikrofonnal
A forradalom ment a maga útján, miként a lapszervezés is. A történelem fintora, hogy a munkástanács kiadásában a Szabad Ózd első száma végül 1956. november 3-án, a forradalom eltiprásának előestéjén jelent meg. (Amint saját családom példáján is illusztrálhatom, ezt a lapszámot az ózdiak a legfélelmetesebb „konszolidáció” időszakában is féltett ereklyeként őrizték. Kellőképpen radikális volt, de kellőképpen mérsékelt is ahhoz, hogy nekünk, az 1956 után született nemzedéknek szemléltessék: ilyesmi volna a szabad sajtó.) November 5-én az ózdi és a borsodnádasdi munkástanácsok közös nyilatkozatot hoztak, hogy kitartanak korábbi követeléseik mellett, s hozzáfűzték: újabb követelésként elengedhetetlennek tartják Nagy Imre kormányának kiszabadítását és hivatalba való visszaállítását. Nem voltak naivak: azt várták, hogy válaszként Ózdot is megszállják másnap a szovjet csapatok, hiszen Eger és Salgótarján már orosz okkupáció alatt volt. Nemcsak a szabad Ózd, hanem a Szabad Ózd címet viselő újság is unikummá vált. A további számokról még az ötvenhatos sajtótörténeti összefoglalás sem tudhat: ez véget ér november negyedikén.
A szovjetek végül november 11-én délelőtt érkeztek meg Ózdra, úgy két-háromszázan. Tankok, páncélos járművek. Parancsnokuk tárgyalt a munkástanács vezetőivel, meggyőződött róla, hogy a városban rend és nyugalom van, s néhány óra múlva el is hagyták a települést. A Szabad Ózd második száma így november 14-én megjelenhetett, s hogy késve, annak az volt az oka, hogy az ózdi nyomda nem tudott elegendő papírról gondoskodni. A vezércikk visszautasítja Kádár beszédét, amely lefasisztázta a forradalmat; az egyik cikk pedig azt kifogásolja, hogy a Kádár-fennhatóság alatt álló Szabad Nép impresszum nélkül jelenik meg. A Szabad Ózd munkatársai úgy határoznak, hogy továbbra is a nevükkel vállalják a felelősséget minden sorért, amelyet megírtak…
És lett harmadik szám is: november 17-én. Párját ritkító eset, hogy tizenhárom nappal a kádári hatalomátvétel után ebben az országban olyan cikk jelent meg, amely még mindig nyíltan, nyomtatott formában viszszautasítja a Kádár-kormányt, és továbbra is követeli Nagy Imrét a kormány élére. November 20-án aztán megjöttek újból a szovjet páncélosok. Az orosz katonai városparancsnok követelte a fegyverek átadását, éjszakai kijárási és gyülekezési tilalmat rendelt el – viszont a sajtót némi megszorítással békén hagyta. A következő szám viszont már nem Szabad Ózd, hanem Ózd és Vidéke címmel jelent meg: a szerkesztők ezzel is jelezni kívánták, hogy immár Ózd sem szabad.
Sehovcov, az orosz városparancsnok leült tárgyalni november 19-én a munkástanáccsal a gyári kaszinóban, és nem akarta elhinni, hogy nincs náluk fegyver. A megszálló szovjet katonatisztek magánbeszélgetések során ráadásul rokonszenvüket nyilvánították a forradalmárokkal, de egyúttal figyelmeztették is őket: szigorú tűzparanccsal érkeztek a városba, minden szovjetellenes, sőt Kádár-ellenes propagandát, fegyveres akciót, tüntetést, sztrájkot, demonstrációt tűzzel-vassal meg kell torolniuk. A munkástanács önként korlátozta jogkörét, de legitimitását még mindig senki nem vonta kétségbe. A szervezetben azonban vezetési válság alakult ki, mert az emberek úgy vélték: a sztrájk nem hatékony eszköz, mivel ennek hatására sem mentek ki az oroszok.
Az Ózd és Vidéke az ötödik számban már arról ad hírt, hogy hazaérkeztek az ózdi munkástanács letartóztatott tagjai. A lap vezércikke a „hónapforduló” miatt Október 23-a címmel jelent meg. „Tegnap volt egy hónapja. Egy eszeveszett, saját hatalmába belerészegedett és hatalmához az utolsó percen túl is görcsösen ragaszkodó hóhér a mikrofon elé állt, és átszakította a tűz és a vér gátjait.” A befejezés pedig így szólt: „Követeléseink, amelyeknek teljesítéséért Budapest ifjúsága békés tüntetésen az utcákra vonult, amelyekért az elnyomás ellen fegyvert fogott, ma is érvényesek. Ezekből a követelésekből a magyar nép nem enged. Ezeket a követeléseket vér pecsételte meg, s a magyar munkásság, a magyar ifjúság nem lesz árulója a néphatalomra épült szocialista Magyarországért hullatott vérnek.”
A sajtó tehát derekasan tartotta magát, de alig kezdte újra a termelést a vasgyár, letartóztatták az ózdi nemzetőrség parancsnokát és helyettesét. Ennek hírére a gyár ismét alapjáratra került, lényegében visszaállt a sztrájk. December elsején a lap fejlécébe már bekerült az MSZMP neve, Sehovcov őrnagy pedig értekezletet hívott össze a városparancsnokság épületébe. Megköszönte a megjelenteknek az Ózdon tapasztalt együttműködési készséget, s bejelentette, hogy alakulata igen rövid időn belül elhagyja a várost. Külön megkérte Szakáts Albert felelős szerkesztőt, hogy ezt a lehető legrövidebb időn belül írja meg az újságban. Az új lapszám pár óra alatt össze is állt, s az orosz kivonulás hírére ismét Szabad Ózd címmel jelent meg!
Sehovcov parancsa
Másnap reggel azonban Sehovcov a szerkesztőségben várta Szakátsot, aki ekkor már a fasiszta és ellenforradalmár jelzőket érdemelte ki a városparancsnoktól. Szakáts így emlékezett: „Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megkérdezte Sehovcov, hogy hány példányban jelent meg a tegnapi újság. Mondtam, hogy ötezerben. Annyi papír volt, ötezer példányban. Holnap reggel nyolc órára (tehát huszonnégy órát kaptam) az ötezer példány legyen ott az íróasztalon, mert ha nem – és akkor a pisztolyához nyúlt, és a dolog egyértelművé vált, hogy akkor mi lesz. Hát mit volt mit tenni, mentem a nyomdába és megkérdeztem: gyerekek, ha istent ismertek, annyi papírt az ég alól is hajtsatok föl! Szedés még egyben van? Egyben van. Indították a gépet. Újranyomtunk ötezer példányt. Másnap reggel nyolckor az ötezer példány, ahogy a Sehovcov úr kívánta, ott volt az íróasztalon. Hát ha neked ez kell! De Sehovcov úr nem jelentkezett, az életben többet nem láttam. Úgy hírlett, mindenki így tudta, hogy éjjel érte jött a szovjet katonai rendőrség, letépték a rangjelzését, kopaszra nyírták és elvitték…”
Aztán jött a konszolidáció, a megtorlás, a koncepciós elemektől sem mentes bírósági hercehurca, az ellenforradalmárként való megbélyegzés. Szakáts Albert 1963-ban szabadult, de aztán hét évre visszavitték. A Szabad Ózd dicsőséges történetén azonban a kicsinyes kádári iparkodás nem tudott foltot ejteni. Bosszantó ellenpélda volt arra, hogy a forradalom nem ért véget november negyedike hajnalán. Köszönet a filmeseknek, hogy e sajtóbravúrt, e nemzeti büszkeségre is okot adó hétköznapi hősiességet segítettek megtartani kollektív emlékezetünkben!
origo.hu
Tigris ikerpár született a Budapesti Állatkertben – videó
