Apám mindig azt mondta, a férfiak nem puszilkodnak, és az ember valamiért tartja magát ezekhez az intelmekhez. Ha Andrással találkoztunk, megpusziltuk egymást. Nem tudom, miért. Mert csak így lehetett kifejezni azt a végtelen kedvességet és szeretetet, ami őbenne megvolt. Nem lehetett rosszkedvűnek lenni a társaságában. Mert mindig nevetett. Ha más nem, legalább a szeme. Aztán megszokja az ember. Hogy ilyen is van. Hogy valaki mindig vidám – és akkor odahordja az ember a nyavalyáit is. Visszaél a kifogyhatatlan vidámsággal. Hát most nincs többé. A buddhisták szerint a halott negyvenkilenc napig hallja, amit mondanak neki. Ha hallasz, András, csak annyit még: nem értem. A poharadat megtöltjük. Villányival, Tiffánék pincéjéből. Az volt a kedvenced. És ugyanúgy szeretlek. Most is. Isten Veled! Jókedvűek lesznek mostantól az angyalok…
origo.hu
Megérkezett a konvoj az ország karácsonyfájáért – videó
