Pünkösd a gyimesi patakákon

Állni Jávárdi-pataka vipera járta zúgói fölött, kocogtatni az öreg fakápolnák ajtajait, lépkedni a Tatrosra rakott pallókon, enni a puliszkát az öregekkel hajnaltájt, benyitni patak menti iskolák tantermeibe, hazadöcögni esténként a szekérrel, harapva a fenyőillatot s a sajtot, amit útközben kínálnak, és pünkösd szombatján pirkadat előtt a csángókkal együtt felkerekedni, hogy délre gyalog Somlyón lehessünk – ilyen a búcsú, ha az ember a Gyimesekben kezdi.

Mire kigurul a Corona a Maros kacskaringós völgyéből, épp felkel a nap. A Corona expressz délután négykor indul Pestről, átszeli az Alföldet, a határon megvárja az alkonyt, aztán a vak éjszakában gurul tovább, vadregényes tájakon. A fekvőhelyes kocsit meg-megvillantják a tovasuhanó állomások – a melankolikus zakatolásból csak a pukkanó dugó ráz fel: jó bor és jó barát nélkül az ember ne vonatozzon az éjszakában…
Hajnalban már Csíkszeredában vagyunk. A „Csau-rendszer” bélyegét magán viselő városból korán reggel és délután indulnak tovább vonatok, a Karakó viaduktjáról egyszerre látszik az egész Hargita, lent a Csíki-medence aprófalvai vesznek a ködbe, a mozdony azután a hágóra tör, innen a legszebb talán a Gyimes. A Tatros völgyét negyedóra alatt átszelő, az ezeréves határig zarándokoló buszos turisták nem sejtik, a Kárpát-medence legszebb zugait hagyják ki: a Tatrosba szaladó patakák mentén több száz kilométernyi völgyrendszer bújik meg. Eleinte házsorokkal, később kalibákkal, végül a szigorú fenyvesekkel.
A már közel tíz éve megismert sötétkapaki asztalosnál, Bigyó Andriska bácsinál, vagy a hidegség-szádai Főcze Géza bácsinál szoktunk megszállni, most mégis kipróbáljuk a hidegségi Csángó Panziót. A panzió mögött rögtönzött sípálya, kerti kemence, az udvaron díszburkolat, odabent minden kényelem: Nyugat-Európa beszivárgott a Keleti-Kárpátokba is. Rosszkor érkezünk. A panzió teljes személyzete az étkezőben sistergő tévé előtt ül, a Bűvölet című szappanoperát adja a Duna, a már kikért pisztrángunk meg odasül a konyhában. Másnap Jávárdi-pataka. A völgy felső végében vízesés. Svájc elbújhatna – szokták mondani, akik már látták az északi patakák forrásvidékeit. Hazafelé havasi iskolákba is belesünk: az „egy-négyet” apró gerendaházakban végzik a patakákon lakó csángó gyerekek.
Pünkösd előtti pénteken aztán az egész Gyimes lázban ég, s csángó viseletét teregeti a tiszta szoba ágyaira. Hajnali négykor csengetytyűk ébresztik a Tatros-parti házak lakóit. Becsatlakozunk a zarándokok közé, Csíksomlyó úgyis „csak” harmincöt kilométer a hágón át. S még ha fel is vízhólyagosodik a városi jöttment talpa, megéri. Ráadásul amolyan vezeklés is. Mert ismerjük el: divat lett a wassi nosztalgia nyomait fürkészni, divat lett a szállásadók megalázkodásával példálózni, divat lett „turistálkodva” a búcsúk szentségét tönkretenni Erdélyben, ahol a vendéglátás, a „szíveslátás” még mindig olcsó portéka.
Gyimes nevel. Ha alázattal fordulunk hozzá, megszabadulhatunk az anyaország pökhendiségétől.