Ripacs a köztévében

Megnéztem Gyurcsányt a tévében. A hat percet. Nagy a kísértés, persze, hogy most akkor a hat percről essék szó. Arról, hogy ez miképpen lehetséges. Hogy miként kérhet – s főleg kaphat – ez a ripacs hat percet egyetlen füttyentésre a közszolgálati televízió elnökétől? Hogy akkor kap-e majd az ellenzék is? Hogy vajon miért nem kapott annak idején Antall? Hogy vajon mennyi köze van a ripacsnak a Blikk főszerkesztőváltásához? S egyáltalán: hatalom és média hogyan is áll itt, a félperiférián? Nagy a kísértés, de ellenállok neki. Ha erről lenne most szó, elsikkadna a lényeg. A lényeg pedig: a ripacs. És egy kérdés, amit feltett. Az a kérdés a lényeg, Magyarország… Így szólt, így tette fel ennek az újra zsákutcás magyar történelemnek a jelenkori Toldi Györgye: „Hogyan lehetséges az, hogy hat évvel kevesebbet élünk, mint szinte bármelyik európai polgártársunk?”
Ez a kérdés a veleje mindennek. Toldi György azért tette fel, hogy megválaszolhassa. Azért élünk kevesebbet, mert rossz az egészségügy. És most ők majd rendbe teszik.
Nem. Nem ezért élünk kevesebbet hat évvel, mint szinte bármelyik európai polgártársunk. Hanem azért, mert önök, tisztelt kormány, tönkretettek bennünket. Szívós, kitartó, a múltat végképp eltörlő, társadalomátalakító, küldetéses ötven esztendő alatt. Mert elvették a paraszttól mindenét, lesöpörték a padlását, beleverték a téeszbe. És most azt vágja a paraszt képébe Gyurcsány, hogy legyen versenyképes, és vegye tudomásul, nem traktort kell venni, hanem tanulni kell. Legyen versenyképes? Ilyen ötven év után azokkal a dán, francia parasztokkal szemben, akiknél generációk tucatjai óta jogfolytonosság van, akiknek nem vették el mindenét, s akik most nyolcvan százalékkal több állami dotációt kapnak, mint a mi földműveseink – és azt mindig időben meg is kapják? Egyetlen ilyen aljas és cinikus és gyalázatos hazugság nem hat, de tíz évet vesz el az életünkből.
Miért élünk kevesebbet? Mert 1956-ban lelki nyomorúságba taszítottak egy nemzetet. Mert piedesztálra emelték a hazugságot. Mert az aljas, a hazaáruló, a hazug, a nyomorult vitte valamire, aki meg akár csak gondolni mert az igazságra, az rághatta szégyenében ökleit. Azért, mert a tanárok sem mondhattak igazat. Azért, mert senki nem mondhatott igazat, és mindenki tudta, hazugságon alapszik minden. Azért, mert kizsigerelték ezt a társadalmat. Mert ostoba, értelmetlen beruházásokra költötték a pénzt. Azért, mert elüldözték az értelmiség legjavát. Azért, mert iszunk, mert dohányzunk, mert falvaink lelkét meggyilkolták, a középosztályt lezüllesztették, mert a munkásságot proletarizálták, mert az értelmiséget cinkossá tették. Az MSZMP KB, a KISZ KB, az összes függetlenített párttitkár, a téeszcsék bunkó vezetői, a munkásőrség, az úttörőszövetség, a besúgóhálózat – ezek egyenként elvettek hat évet az életünkből.
De a legtöbbet az vette el, hogy önök mind itt maradtak. Maga, Toldi György. Maga vesz el az életünkből hat évet, a puszta létezésével és a kamerába elmondott farizeus, hazug, ripacs beszédével. A végtelen cinizmusával. Az elviselhetetlen pózolásaival. A médiájával. Nézhetnénk persze legott komédiának magát, Toldi György, és mulattathatna az a rossz, népszínműízű ripacskodás, ahogy áll és hadonászik a karjaival a kamera előtt, riadtan pislogva néha oldalra, hogy vajon mennyi még a hat perc… Nézhetnénk – de hát ez nem lehetséges. Mert évek mennek el az életünkből, maga miatt. „Átok és hazugság minden ige szádban! / Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban…” Ezért nem lehet. Figyeljen csak, ripacs: „Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette, / azzal álla boszszút, hogy csak föl sem vette; (…) de midőn egy dárda válla csontját érte, / iszonyatosképp megharagutt érte…”
Itt remeg a vállunk csontjában, ripacs. A zsigereinkben. A gyomrunkban. Az összes idegszálunkban. Már keressük a malomkövet, ripacs.