Mozart és Bernstein

Ez az év Mozarté, szerencsére. (Talán Bartóké is eljön, gondolom, tizennégy év múlva: hátha szerencsésebb kultúrkörnyezet ünnepli a nagy magyar mestert – s csak kezét szorítja meg jelképesen, nem az ünnepsorozat büdzséjét.)
A kiadók poros cilinderekből versengve húzzák elő archív Mozart-kincseiket: most Leonard Bernstein bajor hangversenyfelvétele kerül piacra, megint. A ’90-es rögzítés célja volt, hogy a következő évi, 200. halálévforduló sztárkiadványainak egyike legyen. Akkor, VHS-en azzá is vált – fekete keretben, mert a waldsasseni felvételek után hat hónappal Lennie már halott.
A tények utólagos tudtával hajlamosak vagyunk ezt-azt képzelegni. A bevezető – anno egy tolakodó falusi tanítónak, csak szalvétára lejegyzett! – Ave verum corpust például soha ekkora formátumúnak nem hallottam. Mintha a bachi h-moll mise tétele szólna romantikus olvasatban; persze, nem harmóniáit, de Bernstein lassúdad és még onnan is kilengő tempóit, a gazdag apparátus permanens gömbölyűségét s a himnikus imádságosságot tekintve. A halál legyezné e zűrösen bohém, a Fogadalmi Bazilika enteriőrjében bordó díszzsebkendőt tűrködő maestrót?
A Mozart-mise is átható szakralitásban telik, legfeljebb az Et in carnatus est néhol etűdszerűn nyaktörő szólamának abszolválása után enged meg földi, dicsérő mosolyt szopránja felé a karmester. Pálcája alatt nem a ma divatos, üveges-egyenes korhűség szól, inkább már-már buján meleg vonóstónus; rövid, táncos nyolcadok helyett vibrált, nehéz brokáthoz hasonlatos frázissor kering a barokk templomhajóban.
Gyakran mutatják szólistáit: az üde arccal, látszólag minden fizikai erőfeszítés nélkül éneklő Auger és Von Stade kisasszonyok, valamint Frank Lopardo és Cornelius Hauptmann csillognak ugyan, mégis inkább Bernsteint tanulmányoznánk szívesen. Hogy ő is ért valamicskét a komponáláshoz, arról kevésbé a West Side Story, inkább Candide-operája tanúskodik – s most is úgy játszat Mozartot, mintha e jóleső főhajtás elsősorban neki, a zeneszerzőutódnak esne jól.
Megható gesztus: korunk népszerű művésze szelíden rajong a „néhai kollégáért”: nem autentikus urtext-laborral, csak saját egyénisége által idézi meg. És képzelgés, persze, ez is, de oly jó volna hinni, hogy a halál előszobája ily mozartian elíziumi…
(Mozart: C-moll mise – Bernstein; Deutsche Grammophon DVD, 2006)