Meglepően kevés táj akad a Kárpát-medencében – és más medencékben is –, ahol a turisztikailag közkedvelt helyek többnyire azonosak a térség szakrális pontjaival. Vagy ha tamáskodóbban akarunk fogalmazni, azokkal a pontokkal, amelyeknél az embert megérinti, mi több, letaglózza a hely úgynevezett szelleme. Vas megye, de leginkább a régi Vas vármegye ilyen táj: Velem Vid-hegyéről, Velemér vagy Őriszentpéter ódon templomából, Ják katedrálisából, a határon túlra került sasfészkek bástyafalaiból még a vasárnapi tornacipők sem képesek kirugdosni, letaposni azt a valamit, ami szakadatlanul odahúzza a kiránduló csoportokat, csakúgy, mint a szenvedélybeteg gyűjtőket.
Ám e vasi terek legkülönösebb tulajdonsága nem a népszerű és a metafizikus összhangja. Akár el is tekinthetünk a művészettörténetileg oly csábító jáki istenházától, képzeletben leradírozhatjuk a föld színéről a németújvári (güssingi) erősséget, megfeledkezhetünk a Vas-hegy modern szőlőlugasairól, mert a fundamentumok, a sziklába vájt kazamaták, a kelta halomsírok alól, a dombok szívéből valami rendületlenül sugároz – korszakalkotó emberi mesterkedésektől függetlenül.
Ám Pornó szigete mindennek cáfolata.
Nincs nap és évszak, amely ne szédített volna a Szombathelytől 15 kilométerre található pornóapáti, egyszersmind az ország határában fekvő szomorú romvilághoz. Jártam ott embermagas gazban, narancssárga októberi ködben, az emlékműveket szerkezetig letisztító januári fagyban, a kicsorbult műkő szobrokat atomjaira bontó alkonyatban – a bénító tudattal, hogy fogalmam sincs, miért kell újra és újra odazarándokolnom. Nincs semmi lenyűgöző, megrázó még kevésbé a pornói Ómajor rogyadozó gazdatiszti épületeiben: évekkel ezelőtt valamelyes tető fedte a szárnyakat, ma már az sem óvja meg a szétmállástól a hajdan szép, boltíves szobákat, az összedőléstől a finom kovácsoltvas elemeket őrző nagy tűzhelyet, a berogyástól a gazdasági épületeket. Ocsmány falfirkák, szeméthalmok borítják Lajos bajor főherceg egykori uradalmának gazdatiszti otthonát, a bejáratnál omlásveszélyre figyelmeztető felirat fogadja a vakmerőbb látogatókat. Olyan az egész rom, mintha ormótlan folyami gőzhajó futott volna zátonyra a Pinka hordalékában. A semmibe meredő kettős kéményt hatalmas vaginaábrával díszítették játékos kedvű fiatalok, akik olykor tábortüzeket is gyújtanak az épületek belsejében – bevégezvén azt, amit a természet rendszerint csak komótosan intéz.
Bár a turisták messze elkerülik Pornóapáti csúfos romjait, a helynek olyan erős a szakrális lüktetése, hogy ha valaki egymagában botladozik a falak között, azt hamar csendes őrületbe kergeti. A XIX. század elején emelt gazdatiszti háznak, a néhány évtizede készült szobroknak különösebb történeti vagy esztétikai értékük nincsen. Első pillantásra legalábbis. Ellentétben mindazzal, ami „másodlagosan” beépült a megrevesedett falakba: a pornói apátok szeme fénye, emberkerülő cisztercita barátok menedéke, egymás tulajdonára ácsingózó nagyurak birtoka, török martalócok prédája, püspökök vára, aztán reménytelenül pusztuló, végül újabb épületekben felszívódó, mára csupán cirádás töredékekben, feliratos kőlapban fennmaradó – középkori klastrom. Hogy a Pinka mellé telepedő keltákat vagy a virágzó római villagazdaságokat most meg se említsük.
Csakhogy a legerőszakosabb emberi beavatkozások sem tudják elnémítani a láthatatlanná vált apátsági templom meg a rendház monoton lüktetését. Nemrégiben még poros dűlőút vitt ki az elhanyagolt tájba; amikor a napokban ismét az Ómajornál jártam, megrökönyödve láttam az osztrák határig kiépített betonutat az egyelőre csak a kecskebékákat meg a vaddisznókat koordináló KRESZ-táblákkal a mocsár szélén, a földúlt apátsági birtokra dömperek hordták a földet: készül a reménybeli kishatárátkelő (az osztrák oldal őszinte bánatára). Mély csatornaárkokat vájtak abba a talajba a munkagépek, amelyből öt évvel ezelőtt, Vas megyei régészek gyors szondázásának köszönhetően, apátsági falmaradványok, XII–XIV. századi sírok kerültek elő – a felszíntől 15 centiméterre.
Pedig mélyebbre is süllyedhetünk: őskori kerámiacserepek, római padlótöredékek ágyán, az elveszett templom alatt nyugodhatnak az apátság alapító atyái, Jaák nembéli Mike és Csépán, az építkezéseket megkezdő atya és betetőző fia. És ott lappanghat a pornói mocsári sziget mélyén e nemzetség legelső magyarországi szállásterülete is, azon lovagoké, akiknek a szomszédos világhírű jáki szentélyt meg Savaria ördögköveinek kegyes újraértelmezését is köszönhetjük. A Koppány-ölő Wasserburgi Vencellin lovag sarjai 1219-ben alapították meg a pornói bencés apátságot – egy Istennek tetsző idea körbefalazása helyett leginkább a viszálykodás, a harácsolás és a romladozás újabb szép magyar történetét indítva el akaratukon kívül.
Folytatjuk
origo.hu
Magyar Péter ismét elszaladt a kérdések elől - videó
