(mi a legnagyobb hazugság…)

Én nem tudom, milyen érzés az, amikor az ember arcába csapódik egy gumilövedék. Azt sem tudom, milyen érzés belelőni egy embertömegbe, ahol öregek, asszonyok és gyermekek is állnak. Nem tudom, milyen érzés vért fakasztani az eleven húsból. Azt pedig végképp nem tudom, milyen érzés szívre tett kézzel énekelni a Himnuszt, miközben utasításomra és védelmemre rendőrök ezrei űzik Budapest utcáin azokat, akik hazugságaimat és szemtelenségemet megelégelték.
Sok mindent nem tudok, főleg azt nem, hogyan jutott az ország idáig, miért kötötte saját kezét-lábát gúzsba, amikor hosszú évek után a zsarnokságtól megszabadult. Mert hiába minden szó és beszéd: ezt az ijesztő és nevetséges diktátorimitációt a magyar nép s főként a főváros népe ültette önnön nyakára szerencsétlen választási döntésével, a szent és sérthetetlen demokrácia nevében.
Hogy megint becsapták, hazugságokkal megtévesztették ezt a szerencsétlen népet? Mily mulatságos feltevés. Hiszen ez az extrém figura esztendőkön át produkálta magát a nyilvánosság előtt, aligha okozhatott bárkinek gondot felismerni őt. A többiekből pedig, akik a nagy szent parlamentáris demokrácia nevében körüldöngik ezt a szánalmasan rettentő figurát, már réges-rég kiderült, mifélék. A nép szánt szándékkal és konokul önmagát tévesztette meg.
Emlékezetben, ötvenéves emlékezetünkben – már azok, akik akkor is éltünk – túl vagyunk azon a napon, amikor a szovjet tankok másodszor hatoltak be Budapestre, és vérbe fojtották a forradalmat. Én, aki akkor, tizennyolc éves koromban minden meglepődés nélkül riadtam fel a tankágyúk dörgésére a Ménesi úti Eötvös-kollégiumban, most, ötven év után úgy érzem, kötelességünk leszámolni egy illúzióval, amely 1956-ot szívesen tekinti a nemzeti egység és teljes egyetértés szimbólumának. Erre az egységre most a Nagy Hazug is sokszor hivatkozik, mintegy megindokolva, mi a különbség a mai „tömegoszlatás” és az ötvenhatos sortüzek között. A nemzet egységével szemben talán magányosan álltak szemben az oroszok? Tettesként és bűntársként, mintha nem lett volna ott velük a magyar ÁVH, a kommunista párt, nem sorakozott volna készen Kádár és ármádiája az árulásra, mintha 1956 novemberében nem állt volna fel egy csapásra a magyar karhatalom és az úgynevezett munkásőrség. Ez ám az egység, amire most is szükségünk volna.
Akkor hősök randalíroztak az utcán, és a randalírozók közé nem a szovjet tankok lőttek a Kossuth téren és Mosonmagyaróvárott. Ez ám a nemzeti egység! Mindhiába. A rendőröknek kötelességük egyrészt engedelmeskedni a parancsnak, másrészt kötelező a lojalitásuk a mindenkori kormányzat iránt. Akkor is, ha a kormányt egy nyeglén félelmetes figura irányítja, aki szívére tett kézzel hajlong, és gyönyörködik a tűzijátékban, miközben ismét vér folyik a pesti utcán. „Kire lövetsz?” – kérdeztük egykor.
Mi a különbség?
A gumi nem ólom – egyelőre.
Miféle ember ez? Ember? Droid? Ki küldte közénk?
Miféle rend ez?
S ki az a kétszázhat, aki képtelen belátni, hogy egyetlen megoldás van: leszállni a parlamentáris többség magas lováról, és teret adni az igazságnak.
Mert hogy volt-e nagyobb hazugság valaha is, mint 1956 ötvenedik évfordulójának állami „megünneplése”, én nem tudom…