Vissza Camp Davidbe

Időt és fáradságot nem kímélve Jimmy Carter volt amerikai elnök évtizedeken át küzdött a közel-keleti béke megteremtése, elsősorban az izraeli–palesztin konfliktus megszüntetés érdekében. Ő hozta tető alá a Camp David-i egyezményt, amely 1979-ben békét teremtett Izrael és Egyiptom között. Az már történelem, hogy az egyezménynek nyilván legfőbb követelését, a megszálló csapatok kivonulását a palesztin területekről Izrael éppen úgy nem tartotta be, mint ahogyan az erre vonatkozó ENSZ-határozatokat sem.
Az Egyesült Államok 1977 és 1981 közötti demokrata párti elnöke érezhető belső indíttatásból is hivatali periódusa központi kérdésévé tette az emberi jogokat. Azaz az emberi jogok és a demokrácia terjesztése nála nem jelentett egyértelműen politikai számítást és a kettős mérce használatát. Hanem az igazság kimondását és egy nemes cél elérésének globális kísérletét.
Carter törekvésében éppen olyan őszinte volt, mint amilyen őszinte múlt novemberben Palesztina – apartheid helyett békét címmel megjelent és már a piacra kerülését megelőző hetekben is a támadások kereszttüzébe került könyve. A volt elnököt megrázóan igaztalan támadások és vádak érték, beleértve a szokásos „antiszemitizmusét” is.
Leghevesebb bírálói szerint a volt elnök megérdemli az antiszemita jelzőt, mert Izrael sem saját földjén, sem a megszállt palesztin területeken (amelyeknek már nem kis részét szintén kisajátította) nem gyakorolja a nemzetközi jog szerint is emberellenes, faji elkülönítés rendszerét. Ezzel ellentétes a véleménye Sulamit Aloni volt izraeli oktatási miniszternek, aki az International Herald Tribune című globális amerikai napilap január 8-i számában kel Carter védelmére, és kijelenti, az Izrael által gyakorolt apartheid nemhogy nem igaz, hanem közhely és mindennapi gyakorlat, vagyis Izrael faji alapú szegregációt gyakorol. Példaként írja, hogy a csak a zsidók által használható, a palesztinoktól ellopott területeken végigfutó autóutakon azonnal elkobozzák az arra ráhajtó palesztin-arab autósok kocsiját. Amikor Aloni egy ilyen eset tanúja volt, megkérdezte az ott szolgálatot teljesítő katonát, honnan tudta volna a „jogsértő”, hogy bűnt követ el, hiszen tábla sincs kinn a tiltásról. A katona közölte: még az kellene, hogy egy ilyen tiltó táblát tegyenek ki, mert azt egy „antiszemita külföldi” lefényképezheti.
Valóban, Carter e szemszögből nézve tényleg külföldi antiszemita, ugyanis fényképezte a valóságot.
Roppant sikerrel: könyve pillanatok alatt bestseller lett abban az Amerikában, ahol a könyvpiacot – ellentétben a fősodratú médiával – szinte megmagyarázhatatlan csodaként még mindig nem mérgezte meg a politikai korrektség, és ez a „sajtó” teljesen szabad. Carter e tekintetben sem habozik kimondani: az Egyesült Államok médiájában leginkább csak az Izrael-barát hangok jelenhetnek meg.
Hogy Magyarországon mennyire szabad a könyvpiac helyzete, azt nyilván e könyv hazai megjelenése vagy annak elmaradása is megvilágítja.
A bizonyításig sem érdektelen a kötet tartalmának ismertetése. Leghelyesebb nyilván szó szerinti idézetekkel illusztrálni, amit kezdjünk a Camp David-i megállapodásról írtakkal: „Emlékezni kell arra, hogy a Camp David-i megállapodás – amelyet az emiatt Nobel-békedíjjal kitüntetett Szadat és Begin írt alá, valamint mindkét kormány hivatalosan törvénybe iktatott – megerősíti az ENSZ 242. és 338. számú határozatát, amelyek megtiltják az erőszakos területszerzést, és felhívják Izraelt, hogy vonuljon vissza a megszállt területekről. A megállapodás »teljes autonómiát« rögzít a megszállt területek lakosainak, az izraeli katonai és polgári erők visszavonását Ciszjordániából és a Gázai övezetből, valamint a palesztin nép külön politikai entitásként való elismerését, mint amelynek joga van meghatároznia saját jövőjét, ami jelentős előrelépést jelent a palesztin állam létesítése felé.”
Carter egyébként saját magának is hibaként rója fel, hogy az egyezményben nem határozták meg egyértelműen, mit jelent Begin azon szóbeli ígérete, hogy a soron következő béketárgyalások idején befagyasztják az új telepek létesítését, ami egyértelműen arra utal, hogy – pestiesen szólva – az izraeli miniszterelnök „átverte” Cartert és az egyiptomi tárgyalókat, az illegális zsidó telepek építése tovább folytatódott: „Menahem Beginnek az Egyiptommal kötött békemegállapodás jelentős volt… míg a Ciszjordániát és a palesztinokat illető ünnepélyes ígéreteket kijátszották vagy szándékosan megszegték. A kétoldalú megállapodás révén Izrael kiemelte Egyiptom katonailag fontos erejét a Közel-Kelet katonai képletéből, és ennek révén ismét szabadságot kapott arra, hogy polgárainak buzgó és elszánt kisebbsége kisajátítsa a megszállt területeket, betelepüljön e területekre, és megerősítse a megszállt területeket.”
Az erről szóló fejezetet Carter ezekkel a súlyos szavakkal zárja: „Mindannyian tudjuk, hogy Izraelnek kijár az átfogó és tartós béke. Ezt az álmot meg lehetett volna valósítani, ha Izrael betartja a Camp David-i megállapodásokat, és nem akarja gyarmatosítani Ciszjordániát, miközben az arabok elfogadták volna Izrael létezését törvényes határok között.”
A volt elnök a következő fejezetben megemlíti, hogy az 1948-as háború idején mintegy 420 palesztin falut pusztítottak el azon a területen, amely később Izrael államé lett, és mintegy 720 ezer palesztin lakos menekült el, illetve űzték el őket. Még mindig a máig vitatott alapkérdésekről beszélve Carter leszögezi, hogy Izraelt 1949-ben azzal vették fel az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, hogy a palesztin menekülteket visszaengedi hazájukba, és teljes mértékben kárpótolja őket elvesztett tulajdonukért.
Carter a reagani évekre visszatérve ismét megerősíti korábban már kifejtett álláspontját az ENSZ 242. számú határozatáról, amelyről az elnök korában így beszélt: „Megközelítésünket egyértelműen arra az elvre alapozzuk, hogy az arab–izraeli konfliktust tárgyalásokkal kell megoldani, amelynek része a területadás a békéért. Ezen cserét rögzíti az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. határozata, amely ugyanakkor a Camp David-i megállapodások szerves része. Az ENSZ 242. számú határozata teljes mértékben érvényes marad az amerikai közel-keleti béke-erőfeszítés alapköveként. Az Egyesült Államok álláspontja az, hogy a békéért cserében a 242. határozat visszavonulást taglaló szakasza valamennyi frontra vonatkozik, beleértve Ciszjordániát és Gázát.”
Jimmy Carter elnöki ciklusát követően is rendszeresen ellátogatott a Közel-Keletre. Elsősorban azért, mint írja, hogy többet tudjon meg a palesztin népről és életkörülményeiről. Az ezen útjairól írt tapasztalatai között szerepel az az eset is, amikor azt követően, hogy egy prominens palesztin család egyik fia bírálta az izraeli megszállást, apja narancsszállító teherautóját az Izraelt Jordániával összekötő Allenby hídnál öt napon át várakoztatták, ami elég volt ahhoz, hogy a narancsszállítmány megrohadjon. Az apa megmutatta Carternek a megromlott szállítmányt, amelyet a család állati eledelként próbált értékesíteni. Szintén személyes tapasztalatai között említi – hasonló rosszallással –, hogy az izraeli legfelsőbb bíróság a jóváhagyás pecsétjét ütötte a palesztinok házai illegális lerombolásának politikájára és gyakorlatára. A Cartert útjára gyakran elkísérő feleségének, Rosalynnek pedig egy gázai kórházban az orvosok megmutattak több olyan, vadonatúj mentőautót, amelyeket Európából kaptak, de nem szerelhettek fel rájuk rendszámtáblát, mert a kocsik alváza az izraeli hatóságok szerint tizenkét hüvelyknyivel hosszabb volt a megengedettnél. Carter az ügyben megpróbált közbenjárni az izraeli hatóságoknál, de kérését azzal utasították el, hogy a mentőautók üzembe állításával jelentősen megnőne a csempészett áruk forgalma.
A volt elnök arról is ír, hogy a palesztinokat alapvető emberi jogaiktól fosztják meg. „Népként az izraeli hatóságok terroristának bélyegzik meg, és az elégedetlenség legcsekélyebb mértékű kifejezése is a katonai hatóságok jelentős büntetését vonja maga után.” A palesztinokat tárgyalás nélkül tartják fogva hosszú időn át, egyeseket megkínoznak, többeket kivégeznek közülük, a tárgyaláson pedig a bírák gyakran egyben a vádlóik is. Saját ügyvédjeik nem védhetik őket az izraeli bíróságokon, a fellebbezési eljárás költséges, hosszadalmas és általában eredménytelen. Ugyanakkor 12–14 éves gyerekeket ítélnek börtönre, fittyet hányva a nemzetközi egyezményekre. Mindemellett a palesztinok gazdasági helyzete folyamatosan romlik, nem utolsósorban a területükre épített, Carter által börtönnek nevezett elválasztó fal eredményeként. Gázában az alultápláltság pedig már ugyanolyan méreteket öltött, mint Afrikában a Szaharától délre fekvő országokban.
Minderről, írja Carter, az amerikai nagyközönségnek fogalma sincs, mert a média csak a jeruzsálemi hangokat erősíti fel, míg Európában a média erősen kritikus az izraeli politikával szemben, és az európai média e kritikus állásfoglalása befolyásolja is a közvéleményt. Nem csoda, hogy az amerikaikat meglepte és feldühítette az a 2003 októberében publikált felmérés, amelynek eredménye azt mutatta, hogy tizenöt európai országban a megkérdezett 7500 személy Izraelt tekintette a világbékét leginkább fenyegető országnak Észak-Korea, Irán és Afganisztán előtt.
Carter könyve összefoglalójának utolsó soraiban azután levonja azt a következtetést, amelyet ma már nemcsak a muzulmán világban, hanem Európában és Amerikában is egyre inkább a magukévá tesznek a kritikusan gondolkodók, nevezetesen: „Az Egyesült Államok elfecséreli nemzetközi presztízsét és jóakaratát, valamint erősíti a globális Amerika-ellenes terrorizmust azzal, hogy nem hivatalosan szemet huny a palesztin területek elkobozása és gyarmatosítása fölött, sőt elősegíti azt.” Carter ezzel a mondattal zárja könyvét: „Tragédia lesz az izraelieknek, a palesztinoknak és a világnak, ha a békét visszautasítják, és az elnyomás, az apartheid és a folytatódó erőszak rendszerének fennmaradását továbbra sem állítják meg.”
Tegyük hozzá: a rosszindulat szinte irracionális mélysége kell ahhoz, hogy egy ilyen, a békéért évtizedeken át küzdő és ezért Nobel-békedíjjal jutalmazott ember aggodalmát egy lobbiérdek mentén szerveződött csoport zsákmány- és hatalomszerző céljainak támogatása érdekében félremagyarázzák.