Hét oroszlán

Régi szokás szerint Drágffy János országbíró vitte a király mögött az ország Szűz Mária képével díszített zászlóját, és ott esett el Mohács mezején 1526. augusztus 29-én. Ugyancsak ősi szokás szerint az ütközet előtt leszerelték sarkantyúit, annak biztosítására, hogy ne is gondoljon menekülésre. A zászlót győzelemre viszi, vagy ott veszti életét, de megfutnia nem szabad.
Zászló nélkül hadat fogadni vagy harcba indulni lehetetlenség volt. Zászlót emelni és a zsoldot megkiáltatni a hadfogadás jele. A zászló alá állást egyenlőnek tartották a vitézek sorába való szegődéssel. A zászlók kibontása és megeresztése a harcba indulást jelentette. A zászló letevését a vitézi élet befejezésének tartották. Elvesztése a magyar hadi nép szemében a legnagyobb szégyen és vereség volt, s ha ilyen eset előfordult, „az egész sereget renden megkiáltották”. Viszont a legszebb vitézi tettnek az ellenség zászlójának megszerzését tekintették. A lobogó volt a sereg látható szelleme, harcra buzdítója. Bátorságot öntött a szívekbe, előrevitte a megtorpanókat. Az jelölte meg a vezér helyét, adta meg a menetirányt, s világos képet nyújtva a különböző harci alakulatok elhelyezkedéséről, elősegítette az egyazon csapathoz tartozók gyors gyülekezését.
Zászlótartónak csak nagyon megbízható embert tettek meg. Bátor szívűnek, hadban sokat forgott embernek kellett lennie. Ostromnál, ütközetben ő járt legelöl, példát mutatva bátorságban és vitézségben. Minden tiszt és altiszt között a zászlótartónak kellett a legsúlyosabb esküt tennie: meg kellett fogadnia, hogy ha jobb kezét átlövik vagy megvágják, a zászlót bal kezében tartja. Ha bal keze is tehetetlenné válnék, a zászlót szájába veszi, s tehetsége szerint lengeti. Ha ereje fogytán lesz, a zászlóba csavarja magát, s utolsó lélegzetéig védelmezi. Megesküdött arra is, hogy „a zászló mellett becsületesen élni és halni akar, meddig ereje és esze lészen”.
A honfoglalás korában minden magyar seregnek saját zászlaja volt. Szent Istváné a német mintáknak megfelelően vörös színű, Szent Lászlóról pedig azt írják a kortárs feljegyzések, hogy a kunok elleni ütközetben „az vérszínű zászlót maga megragadta”. Az ő koráig vezethető vissza az a hagyomány is, hogy nagy veszély idején országszerte véres kardot vagy vörös színű zászlót hordoztak körül. Egy Nikétasz nevű történetíró számol be a magyarok és a görögök Zimony mellett vívott csatájáról (1168). A magyar seregek zászlóját négy ökör húzta nagy szekéren, az úgynevezett „zászlós kocsin”.
Magyar neve először az 1095. évi pannonhalmi oklevélben „zaslou” formában jelenik meg. A besztercei szószedetben (a XV. század első negyede) a zászlótartó neve: „zaslo vizelew” (zászlóviselő). Dalmáciában Kálmán király velencei őrséget hagyott magyar kapitány és zászló alatt – jelenti Kézai Simon. Rogerius váradi kanonok arról értesít Siralmas énekében, hogy Bertalan pécsi püspök a tatárok elől menekülve László somogyi ispán felvonuló seregével találkozott, s magyar zászlóiról ismerte fel.
A középkori jogfelfogás szerint a „rex” és a „regnum” fogalma még egybeolvadt, vagyis az állam hatalma egy volt a király hatalmával, így a király jelvénye egyben az állam jelvénye. A legelső Árpád-házi jelvény a III. Béla által 1190 táján első ízben használt „magyar ezüst kettős kereszt”, amelyet historikusaink sokáig Szent István apostoli keresztjének tartottak. A főként érméken alapuló kutatások (Hóman Bálint) szerint az apostoli kereszt mindig egyes kereszt volt. A kettős kereszt magyar nagyhatalmi jelvény III. Béla és IV. Béla királyaink idejében, és mint ilyet használta Nagy Lajos és Mátyás király is. Imre király korában (1202) a keresztes címert a vágásos címerpajzs váltotta fel. A két címert az Anjoukig váltakozva használták a magyar királyok heraldikájában. Így történhetett ez a zászló esetében is: II. András király címerének megfelelően a vörös-fehér sávos, utódai III. András királyig a vörös szövetű és ezüst kettős keresztes zászlót használhatták. Úgy, ahogyan a Képes krónika illuminátora festette meg a mogyoródi csata képén.
Árpád-házi királyaink alatt a sávok száma váltakozó, mivel a királyok ezt egyénileg állapították meg, de általában a hét sáv az uralkodó. Az ő idejükben a sávokat oroszlánok, illetve leopárdok díszítették. A néphit a hét oroszlánt a hét honfoglaló vezér jelképének látta. Utódaik összessége alkotja a magyar nemzetet, amelynek zászlaján a hét sáv így ősi szimbólum. Arany János írja a Stanzák „Mátyás dalünnepe” eposzi kísérletből című versében a király zászlajáról szólva: „Ott a négy ezüst csík szép vörös mezőben, / Látszik, hogy piros vér megöntözte bőven, / De a hét oroszlány nincsen immár közte / (Hét magyar vezérünk) mint egykor-időben.” A zászlózsákmány az Anjouk idejében is nagy dicsőséget jelentett. A nápolyi hadjáratokban István erdélyi vajda több ellenséges hadvezér zászlaját zsákmányolta. Győzelmeiért Nagy Lajos király 1350. október 30-án Csáktornya várát adományozta neki. A király 1378-ban a Velencével kötendő béke feltételei közé azt is felvette, hogy a Szent Márk téren tűzzék ki a magyar zászlót minden ünnepély alkalmával. Zsigmond és a Hunyadiak idejét mintegy második lovagkornak tekinthetjük, ekkor élte fénykorát a heraldikai jelvények használata. A Mátyás pénzein és érmein szerepelő címereken négy piros és négy fehér sáv látható.
Bonfini megemlékezik ugyan Hunyadi János zászlóiról is, de csak Mátyás lobogóit írja le. Tudósítása szerint a bécsújhelyi seregszemlén „minden csapatnak megvolt a maga zászlaja, melyen a keresztény hitnek (kettős kereszt), a Corvin-háznak (holló), a legyőzhetetlen magyar nemzetnek (sávok), továbbá Dalmáciának, a cseh királyságnak és Ausztriának a jelvényei látszottak”.
A vörös-fehér, ez a régi magyar nemzeti szín a tornakönyvek magyar királyainak tornaöltözetén is megjelenik. A magyar huszárok és naszádosok lobogóin (a kopják végén lévő zászlócskákon) és a kopják nyelén a XVII. század elejéig ezeket a színeket láthatjuk. Rátóti Gyulaffy László, a XVI. század legjelesebb vitéze halálos párbajt vívott a hegyesdi török pasával. Lóhátról küzdöttek meg egymással. Gyulaffy, ez a rettenthetetlen huszár úgy találta megdöfni a pasát, hogy a kopjája piros-fehér lobogóstul keresztülment a páncélon, s a török hátán jött ki. Szekercével kellett kiütni a kopját a halott testéből. Szerémi elbeszélése nyomán maradt ránk a naszádosok megrendítő története, akiknél jobbak „a török császárnak nem voltak a Duna folyón”. II. Lajos király nem tudott fizetni nekik, „de magának sem volt pénze”. A király szégyenszemre elküldte valamennyiüket a szentzsigmondi préposthoz. Mire kijelentették, hogy többé nem szolgálhatnak: „Ez már Magyarország vége, Isten veled!” Korábban zászlót tűztek a budai vár kapujához és otthagyták. Most két másik királyi lobogót hoztak fel a hajókról, s erősen a kúthoz kötötték őket, de mindjárt a földre estek. A naszádosok csak annyit kiáltottak: „Isten veled, Magyarország!” Többé nem voltak hadra foghatók.
Piros-fehér-zöld zászlóábrázolást 1557-ből ismerünk: egy tornaképen a magyar szereplő dobzászlóján, takaróján és tolldíszén látható. A magyar király 1611-ben a királyi huszárok és hajdúk részére 60 darab piros-fehér-zöld selyemzászlót rendelt. A magyar kompániák 1653-ig csak ötven emberből álltak, s minden kompániának saját zászlója volt, ezért rengeteg lobogóról kellett gondoskodni – mert régi magyar szokás szerint a meghalt tiszttel a zászlaját is eltemették.
Utoljára Rákóczi Ferenc szabadságharca idején volt hétsávos a magyar nemzeti zászló. A vörös sávokon latin nyelvű felírás olvasható. Magyarul: „Felséges Rákóczi Ferenc, Erdély fejedelme és Magyarország vezérlő fejedelme – Isten velünk. Az Úr az igaz ügyet el nem hagyja.” A szabadságharc leverése után a császáriak az összes ilyen nemzeti zászlót elégették. A bécsi hadimúzeum egyetlen példánya a múlt század harmincas éveiben került vissza hozzánk a Nemzeti Múzeumba. Az 1848-as forradalom idején nem az ősi jelvényt újították fel, hanem a piros-fehér-zöld trikolórt választották a szabadság jelképének. Negyvenkilenc március 1-jén így beszélt gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok a 3. zászlóalj zászlójának felavatásakor: „Bajtársak! Tekintsetek ezen új és magyar színekkel díszlő zászlóra. Nincs üdő, hogy szokott ceremóniával avatsam bé ezen zászlót, hanem itten Isten szabad ege alatt ünnepélyes esküt teszünk, hogy utolsó csepp vérünkig védelmezni és előlobogása alatt hazánkat megmenteni, és szabadságunkat biztosítani fogjuk. Éljen a haza, éljen a szabadság!”