Huszárló és szódavíz

Már Erdélyt fenyegette 1944 őszén az előrenyomuló Vörös Hadsereg. A Marosvásárhelyen működő hadapródiskola parancsot kapott az evakuálásra. A nyeregbe szálló huszárok között volt az 1952-es helsinki olimpiai játékokon egyéniben ezüst-, csapatban aranyérmet szerző Benedek Gábor is, aki ez év márciusában ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Tiszteletére összejöttek a magyar öttusasport kiválóságai, felelevenítették a sportág sikerekben gazdag eseményeit.
A hadapródiskolás huszárok összetalálkoztak a porosz területekről menekülő németek karavánjaival. „A téltől elcsigázott emberek ki voltak téve a mélyrepülésben érkező szövetséges vadászgépek támadásainak. Bennünket a lovaink mentettek meg, idejében meghallották a közeledő gépzúgást, és elvágtattak az utak mellől.” A németek megszállta Dániában élik meg a harmadik birodalom kapitulációját, és esnek angol fogságba. Az angolok örömmel kapnak a váratlan alkalmon, és kipróbálják a magyarok lovait. A foglyokat pedig udvariasan felkérik, adják át fegyvereiket. A dán Vöröskereszt vállalja az ellátásukat, és segít nekik munkát szerezni. „Liftboy lettem a koppenhágai Palace szállodában. Itt ismerkedtem meg egy Svédországban élő üzletemberrel, aki biztatott, menjek írógépeket készítő gyárába. Tanulmányoztam a térképet, és a tengeri út mellett döntöttem, gondoltam, hogy csónakkal könnyebben célhoz érhetek. Összegyűjtöttem a kapott borravalót, és egy apró táskával elutaztam Helsingörbe, ahonnan rövidnek ígérkezett az út a svéd partokig. Evezős csónakot béreltem, és nekivágtam a mintegy nyolc kilométeres távolságnak. A jobb oldali lapát azonban rendre kiugrott a villájából, végül az életemért eveztem.”
A „lovas tengerészt” egy svéd naszádról megállásra szólították fel, de ő a közeli nádasban kötött ki. A vonattal elért Helsingborból felhívta a Palace hotel felvonójában megismert üzletembert, de nem volt szerencséje. Az illető az Egyesült Államokban tartózkodott, titkársága csak annyit mondott: annyi menekülttel van dolguk, hogy nem fogadnak senkit. Elkeseredetten jelentkezett a rendőrségen. Kísérlete, hogy elismerjék politikai menekültnek, nem sikerült, viszszatoloncolták Dániába. Harminc napot töltött el Helsingör várának sötét pincéjében. 1947 őszén észt menekültekkel közösen karácsonyi gyertyákat öntött, és rádöbbent, hogy itt érvényesülésről szó sem lehet. Pénzét cigarettavásárlásra fordította, és ezzel a feketepiaci fizetőeszközzel szállt fel a Nemzetközi Vöröskereszt Budaörsre induló repülőgépére. „Chesterfield és Camel ellenében taxi vitt be a városba. A sofőr megkérdezte, honnan jövök. Mondtam, hogy Dániából. Erre röviden megjegyezte: maga marha! Ez volt a köszöntő.”
A világháború előtt meghalt apa után hadiözvegyként trafikot kapott mama tartotta el a Benedek családot. Gábor a kereskedelmi főiskolát látogatta mindaddig, amíg el nem vették a trafikot a horthysta katonatiszt özvegyétől. Egy jóindulatú szomszéd támogatásával a sportambícióit szigorúan eltitkoló fiatalember a csepeli gyár pénzügyi osztályán kapott állást. „Az öttusa burzsoá sportágnak számított, titokban edzettem. Annál nagyobb meglepetés volt, amikor a sporthivatal felszólította a gyárat, adjon szabadságot, mert megyek versenyezni Moszkvába! Az ázsióm óriásit emelkedett!” A váratlan fordulat magyarázata: a Szovjetunió Helsinkiben öttusában is indulni kívánt, és tanulni akart a magyaroktól. Nyolc versenyző utazott a szovjet fővárosba, közöttük a két „osztályidegen”, korábbi hadapródiskolás, Benedek Gábor és Szondy István. „Minden lépésünket figyelték, fotózták és filmezték. Három héttel az olimpiai játékok megkezdése előtt jöttünk csak haza, majd indult a Benedek, Szondy, Kovácsi csapat Finnországba. Helsinkiből három éremmel tértünk vissza: arany a csapatnak, egyéniben ezüst nekem, bronz Szondy Pistának!”
Egy évvel később világbajnokság Chilében. Benedek nyert Szondy előtt, és hazatérve ajándékul egy lovat kapott a Honvédot irányító minisztertől, Farkas Mihálytól. 1956 januárjában a Vígszínházban Benedek Gábor mondta a magyar csapat olimpiai esküjét. Az ötvenhatos ötkarikás versenyekre induló küldöttség hangulatát a forradalom eseményei határozták meg. Megalakult a csapat forradalmi bizottsága, az értekezleten Benedek azt javasolta, hogy Melbourne-ben szakítsanak meg minden kapcsolatot a szovjetekkel, akiket valamilyen formában meg kell alázni. „A spanyolok, a hollandok és a svájciak – tiltakozásként – lemondták a részvételüket. Ha ezt meg tudták tenni a magyar forradalom miatt, akkor nekünk is ki kell állnunk. Javasoltam, hogy az eredményhirdetésnél – ha erre sor kerül – ne fogjunk kezet a szovjet versenyzőkkel!” Konkrét határozat ilyen értelemben nem született ugyan, de e politikai állásfoglalás miatt megkezdődött az egyéni hatodik helyezést elért sportember kálváriája.
„Szemtanúja voltam a csepeli munkástanács leváltását eredményező akciónak, amikor szovjet páncélosok törték be a kapukat, segítve a munkásőrség benyomulását. A testvéremmel az öntödében lapultunk. Pár nappal később kezemben volt a felmondólevél, a munkakönyvembe pedig beírták: politikailag megbízhatatlan. Ettől kezdve senki sem állt szóba velem!” Az öntöde dolgozóinak védőitalt készítő szikvízüzem adta neki az ötletet, hogy kisiparosként szódavíz gyártásával foglalkozzon. Az engedélyhez azonban erkölcsi bizonyítványra lett volna szükség, amelyet megtagadott tőle a hatóság. „Egy ügyvéd viszont felajánlotta, hogy húszezer forint ellenében megszerzi a papírt – fele neki, fele a kiállítónak. De honnan vegyek ennyi pénzt? Kihallgatást kértem a sporthivatalt vezető Hegyi Gyulától, és elmondtam, hogy az ajándékba kapott lovamra lenne osztrák vevő, aki hajlandó százhúszezer forintot fizetni érte. Erről hallani sem akart. Végül kijelentette: kapsz tőlem húszezret, és a dologról többet nem beszélünk! Így tudtam megszerezni az erkölcsi bizonyítványt és az iparengedélyt!”
Az öttusától eltiltották, a Honvédból kizárták. Vívóként azonban a Csepel SC tagja volt, és elindult egy párbajtőrversenyen. „Benedek Gábor újra a páston” – adta hírül vastag betűs címmel a Hétfői Hírek. A sajtóvisszhang nem sokáig váratott magára: „Benedek erkölcsi alap nélkül mert fiatalok előtt mint rossz szellem és fasiszta fellépni.” Félreállítása immár végleges.
Kelenföldön nyílt meg a szikvízüzem, a feketén beszerzett gépek kezelésére egy volt csepeli melós tanította meg. Megismerkedett a fuvarosok számtalan trükkjével, hogy megoldja a saját kezűleg ládázott üvegek szállítását. „Tizenkét éven keresztül csináltam, egyetlen szabadnap nélkül.” Kislánya, a tizenhárom esztendős Évike 1968-ban homlokán púppal jött haza egy gyerekzsúrról. Biztosan elesett – vélik a szülők. Az orvosi vizsgálat azonban szomorú diagnózist állapított meg: a gyerek leukémiában szenved, menthetetlen. „Hajszálérvérzések voltak az egész szervezetében, a kemoterápiás kezelés annyit tett lehetővé, hogy lemehettünk vele az Adriára néhány napra. Apósom – a hajdani híres gyerekgyógyász-professzor, Heim Pál fia – utánanézett édesapja egykori németországi kapcsolatainak, és ezen a csatornán keresztül kaptuk az információt: a leverkuseni Bayer cég új gyógyszerrel próbálkozik. E kísérletsorozatra azután mi is meghívást kaptunk!” A házaspár kénytelen volt beletörődni, hogy fiuk, Gábor nem kapott kiutazási engedélyt. Akkor már minden nyugatra induló turista hetven dollárt vásárolhatott. Nekik ezt a lehetőséget sem adták meg. A Nemzeti Banknál dolgozó legendás kardvívó, Gerevich Aladár segítségével jutottak hárman ennyi pénzhez, és vágtak neki egy öreg bogárhátú Volkswagennel a németországi útnak. „Nagyon bíztunk az új gyógyszer hatásában! A kislányunk már nem tudott járni, a hátsó ülésen feküdt. A határőrök ennek ellenére követelték, hogy szálljon ki! A feleségemmel együtt lábánál, karjánál fogva emeltük ki!” A beszélgetés során itt csuklik meg először Benedek Gábor hangja, hosszú csend ereszkedik a szobára. „Amikor túljutottunk a vassorompókon, csak ennyit mondtam Évának: soha többé ide vissza!” A bonni gyermekklinikán éjszaka egy órakor apáca fogadta őket: „Már régóta várunk önökre! Miért nem előbb jöttek?” Harminc perc elteltével megérkezett a professzor is. Ám a családi tragédia feltartóztathatatlan, az új gyógyszer hatástalannak bizonyult. „A kislányunk még egy hónapig élt.”
A forradalom után Frankfurtba emigrált Szondy István hívta fel a német öttusaszövetség figyelmét volt aranyérmes csapattársára, akit azután Észak-Rajna–Vesztfália alkalmazott tartományi edzőnek. Álláshelye a német lovas- és öttusasport központja, Warendorf. „A munka mellett ettől kezdve egyetlen gondolat foglalkoztatott bennünket: vártuk a fiunkat!” A kivándorló-útlevélhez fűzött remény szertefoszlott, mert Budapesten elmozdították a megvesztegethető embereket. Hivatásos embercsempész jelentkezett Bécsből, szolgálataiért húszezer márkát kért. Benedekék nem rendelkeztek ennyi pénzzel. A warendorfi városigazgató és helyettese – egyben a szövetség meghatározó menedzsere – kijárta a helyi takarékpénztárnál, hogy kölcsönt kapjanak, a jótállást személyesen vállalták.
Benedek Bécsben – egy biztosítási társaság cégtáblája alatt működő irodában – adta át a pénzt a „vállalkozónak”, természetesen nyugta nélkül. A folytatás idegfeszítő, hosszú időn keresztül nem történt semmi, a „biztosítási ügynök” elérhetetlen volt. „Levélben megfenyegettem! Ha nem lesz megoldás, a Stern magazinhoz fordulok, és a lap nyilvánosságra hozza az esetet. Ez használt. Münchenben találkoztam vele másodszorra és utoljára, így magyarázkodott: a lekenyerezhető határőröket leváltották, a dolog megoldhatatlan. Munkadíjként felszámolt kétezer márkát, tizennyolcat visszaadott. Gáborka viszont még mindig Budapesten volt!” Onnan virágnyelven megfogalmazott üzenet érkezett: a gyerek hamarosan megy a nagynénihez nyaralni! Újabb idegőrlő várakozás. „Egyszer csak éjfél körül csörgött a telefon, és egy férfihang beleszólt: itt vagyunk Warendorfban egy telefonfülkénél! Be a kocsiba, kerestük azt a bizonyos telefonfülkét, és a fényszóró csóvájában egyszer csak futott felénk a gyerek!”
A pesti szikvízüzem gyakran lerobbant furgonját javítgató szerelő, miután nyugatra szóló útlevélhez jutott, vállalta a Benedek fiú kicsempészését. Egy Volkswagen busz ülésének gondos átalakításával jön létre az a kivájt üreg, amelyben megbújva Gáborka három (magyar–jugoszláv, jugoszláv–osztrák, osztrák–német) határellenőrzésen jutott át. „A jobb karomat már nem érzem, ráharapok az ajkamra, lábaim elzsibbadtak, a csípőm fáj, a levegő egyre ritkább, elkezdek lihegni, nyöszörögni. Nem akarok meghalni, anyucinak szüksége van rám, Évike halott, én vagyok az egyetlen, élnem kell! Úgy érzem magamat, mint egy embrió, amely elpusztul, mielőtt megszületett volna. Lepisilem a lábamat, a vizelet hűti a bőrömet, víz után vágyom. A kocsi hirtelen megáll, az ülést vízszintesre fordítják, a hátsó falat felszakítják, a fény vakít, a friss levegő mintha agyonütne, köhögnöm kell, nem tudok megmozdulni, sírok. A férfi kiemel, ötezer apró tűszúrást érzek a karomban és a lábaimban!” – emlékezik naplójában ifjabb Benedek Gábor 1970 júniusára.
Az olimpiai bajnok – a német öttusázás szolgálatában eltöltött huszonkét esztendő után – nyugdíjba vonulását követően feleségével elköltözött a Bonn szomszédságában fekvő Sankt Augustinba. Éva aszszony nagy álma is valóra vált: nyaraló a Duna közelében, Pilismaróton. A közös happy end azonban nem adatott meg nekik. „Mindössze egy évet töltöttünk el ott együtt. Szegény feleségemnek a lába már dagadt, a vízhajtók nem segítettek. Amikor utolsó ottlétünk után becsuktam a kaput, csak ennyit mondott: azt hiszem, ide többé már nem jövök.” Megérezte sorsát. Neve ott szerepelt ugyan a májtranszplantációra várók listáján, de az operációra már nem került sor. 2002. október 31-én az annyi emberi megpróbáltatáson átment Benedek Gábor életének újabb szomorú fejezete ért véget.