Egy fejezet vége

Törökország parlamentje megválasztotta Abdullah Gült az ország elnökének, majd mindenki visszatartotta a lélegzetét. A csapás azonban nem következett be, nem törtek be tankok az ülésterembe, s nem hirdetett ki a hadsereg kijárási tilalmat Törökországban. Egyszerűen engedte, hogy tovább folyjon az élet úgy, ahogy azt a polgári pártok megszabják. A katonák a kaszárnyákban gyakorlatoznak, olajozzák a puskákat, de nem lépik át a barakkok határát.
Az események – pontosabban, hogy nem történt semmi – nem a hadsereg hatalmának gyengülését jelentik, inkább annak pragmatikus gondolkodását. Az elmúlt hatvan évben négy alkalommal lépett közbe a hadsereg, hogy megakadályozza a politikai iszlám térnyerését, így követve Musztafa Kemal Atatürk utasításait. Az elnökválasztás előestéjén azt mondta Yasar Büyükanit tábornok, a török vezérkari főnök, hogy az ország következő elnöke a köztársasági értékek, így a szekularizmus híve kell, hogy legyen. Ezek szerint Abdullah Gül megfelel ezeknek az ismérveknek, s az sem baj, hogy a tegnapig külügyminiszterként munkálkodó politikus egy iszlamista hátterű párt képviselője, minisztere, sőt miniszterelnöke is volt.
Voltaképp a hadseregnek igaza van, Gül tényleg nem lóg ki a sorból. Felesége valóban fejkendőt hord, ám ezzel messze nincs egyedül a török nők sorában. Ha azonban politikusi tevékenységét vesszük górcső alá, nem kell szégyenkeznie az elnöknek. Határozottan EU-párti, modern, a civil társadalmat előtérbe helyező, s ami a legfontosabb, szekuláris bel- és külpolitikát folytatva. Nincsenek pajkos összekacsintások Iránnal vagy Szíriával, nem mondják fel az együttműködést Izraellel, azaz a vallás tényleg nem számít a török diplomáciában. A katonaság jól döntött, hogy gyanúja ellenére nem lépett fel erőszakkal. Bár a fegyveres testület a végletekig szekuláris, azért nyitott szemmel jár a világban, és azt is látja, hogy Törökország az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) alatt valóban fejlődött anélkül, hogy kötelező Korán-órákat tartanának az iskolákban. Az előre hozott választásokon pedig óriási győzelmet ért el az iszlamista hátterű párt, a hatalmas ellenséges embertömeget pedig jobb nem hergelni, bármennyire is erőfölényben lennének a harcok során.
A be nem avatkozással mégis véget ért egy fejezet Törökországban. A lépés egyúttal azt is jelzi, hogy a hadsereg már nem áll a polgári kormány felett, s annak igen nagy a mozgástere. Talán akkora is lehet, hogy a kissé már elavult török alkotmány módosítására is lehetőséget ad. Ebben az AKP azt szeretné, hogy a katonaság ne léphessen fel a köztársaság védelmében, valamint eltörölné a fejkendőviselés tilalmát az iskolákban. Mindkét kitétel mélyütés a hadseregnek, ám ha Törökország valóban komolyan gondolja az európai integrációt, akkor e változtatásokra szükség van. S akkor valóban az uniós oldalon pattogna a labda, Brüsszel újra gyárthatná az elméleteket, miért is nem lehet felvenni Törökországot az EU-ba.
Egyértelmű, lehet valaki úgy török köztársasági érzelmű hazafi, hogy utálja az uniót, s nem feltétlenül hitehagyó az, aki Brüszszelhez törleszkedne. Nyugatról mégis úgy szerkesztik a híreket, hogy Törökországnak valahová tartoznia kell, a mostani állapot nem megfelelő. Bár Ankara Nyugatra menekül keleti hittestvérei elől, az európai monolit nem akarja keblére ölelni a kissé túl nagyra nőtt, ám kétségkívül jó szándékú és segítőkész kvázirokonát. Ha Törökország felismeri, hogy egyedül is boldogul, akkor a török nyelvű országok élére állva sikeres lehet a nagydiplomáciában is. Ha viszont továbbra is az unió útját akarja járni, valószínűleg semmi nem állíthatja meg az iszlamizálódás ösvényén. Még a hadsereg sem.