Már három délszláv rivális

Montenegró, e függetlenségét 2006-ban elnyerő, 14 ezer négyzetkilométer alapterületű, 616 ezer lakost számláló állam valószínűleg soha semmilyen tekintetben nem lesz nagyhatalom. Kivéve a vízilabdát, de abban máris az. Ennek bizonyítékaként a nemzeti csapat megnyerte Pozsonyban a vasárnap véget érő európai olimpiai selejtezőt, így Magyarország, Horvátország, Szerbia, Spanyolország és az Egyesült Államok után hatodikként harcolta ki a pekingi indulási jogot. A téma számunkra persze annyiban érdekes, amennyiben minket érint: a magyar válogatottat az athéni diadal óta világversenyen csupán a szerb és a horvát vetélytárs győzte le, és az eddigi két délszláv ellenfél mellett most itt a harmadik. A jelek szerint ráadásul semmivel nem gyengébb azoknál.

Montenegró pólósai azután léptek le a nemzetközi porondról, hogy 2006 júniusában Budapesten, természetesen még a szerbekkel közös csapatot alkotva, megnyerték a Világkupát. Bár a két nemzet addigra már különvált, a 2006. szeptemberi belgrádi Európa-bajnokságon még együtt indulhattak volna, ám a tengermellékiek nem kértek a közös dicsőségből, hanem hajszolni kezdték a magukét. Túl sokat azonban nem kellett várniuk, hogy visszatérjenek a nemzetközi elitbe: a Világliga 2007. júliusi selejtezőjében megelőzték az olaszokat, és hosszabbításra kényszerítették a szerbeket, a múlt héten pedig Pozsonyban elsőként zárták az európai olimpiai selejtezőt.
Nem is akárhogyan. Az előcsatározások során többek között 12-8-ra verték az olaszokat, 9-5-re a görögöket, 15-5-re a hollandokat, az elődöntőben 12-5-re az oroszokat, a fináléban pedig 9-8-ra a románokat. Utóbbi meccsen már nem is a győzelmük, hanem annak egygólos volta tűnt meglepetésnek. Attól persze, hogy a formáció új, annak tagjai még nem azok: Radics kapus, Zlokovics, Jokics, Gojkovics és M. Janovics részese volt a 2005-ös vb- és a 2006-os Vk-diadalnak, ráadásul a szerb–montenegrói szövetségi kapitányi tisztet is Petar Porobics látta el. Így már nem is akkora szenzáció a pozsonyi elsőség, sőt mint Dejan Adzsicstól, a nemzeti vízilabda-szövetség főtitkárától tegnapi telefonbeszélgetésünkkor megtudtuk, számukra inkább papírforma:
– Esélyesnek tartottuk magunkat, mert amellett, hogy vannak klasszis játékosaink, alaposan fel is készültünk. Három hónapot tölthetett együtt a válogatott, részben azért is, mert a hazai bajnoksággal gondjaink adódnak. Ugyanis csak három komoly klubbal rendelkezünk, a Jadran Herceg Novival, a Kotorral és a Budvával, és mellettük még létezik három nem igazán komoly. Pozsonyban bebizonyosodott, hogy bárkit legyőzhetünk, és ez az olimpiára is érvényes, de a döntőben az is kiderült, hogy ebben a felállásban még kevés a nemzetközi tapasztalatunk. Óriási volt a tét, mert a világselejtezőből már nagyon nehéz lesz kijutni az olimpiára, így viszont mi máris ott vagyunk Pekingben.
Ugyanezt nem mondhatják el magukról az olaszok, a görögök, az oroszok, a románok és a németek, ők jövő márciusban Nagyváradon marakodnak majd a még szabad három kvótáért. Adzsics úgy véli, közülük a románok a legesélyesebbek, és ezzel az első hallásra meghökkentő véleménnyel nincs is okunk vitatkozni. Hisz ők csak egy góllal kaptak ki Montenegrótól.