(mi legendás…)

Én nem tudom, miért, de gyermekkorom óta szeretem a legendás személyiségeket. Talán úgy éreztem, hogy a legyőzhetetlenség, az egyedülállóság, a mitikus kivételesség eltávolítja tőlünk a halált, legalábbis késlelteti. Mégis Winnetou, aki meghalt, inkább volt a hősöm, mint Old Shatterhand, aki sokszorosan túlélte őt. Rajongtam a legendás sportolókért, például Puskás Öcsiért; gombfocicsapatom dédelgetett kedvence is ő volt.
Mindehhez hozzátartozik az is, hogy egy legenda vereségét mindig személyes fájdalomként éltem meg, mintha a saját lényemből lett volna oda egy darab. Szepesi György, aki később teniszpartnerem és barátom lett, a legendák nagy dalnoka volt, a modern (vagy félmodern?) kor Tinódi lantosa. Máig jó érzés fog el, amikor arra gondolok, amikor Kőszeg főterén sok száz emberrel együtt, kihangosítva hallgattam közvetítését Itáliából, amikor is a magyar legenda az olasz fölé kerekedett. (Lehet, hogy Szepesi elképesztő lelkesedése épp oly gyermeki volt és maradt, mint az enyém?)
Később, jóval Puskás Öcsi után, mint legendákat érlelő közeg, az atlétika, majd a tenisz került érdeklődésem középpontjába, s mennél idősebb lettem, annál inkább vágytam rá, hogy választott, s arra valóban érdemes hőseim sohase szenvedjenek vereséget. Azt mondják, szép emberi tulajdonság a gyengébbnek drukkolni; restelkedve kell bevallanom, hogy mivel legendás hőseim koruk legjobbjai voltak, én az erősebbnek szurkoltam mindig. Nem nevezném rajongásnak a velük kapcsolatos érzelmeimet, inkább mély rokonszenvről és tiszteletről volt szó és a fentebb említett halhatatlansági illúzióról. Sokáig Pete Sampras volt az a teniszfenomén, akinek kiemelkedő tudása és emberi habitusa – valószínűleg sokmilliónyi rajongójához hasonlóan – már-már érzelmi függőséget ébresztett bennem. Ehhez valószínűleg, sőt minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy magam is teniszezem, s tisztában vagyok azzal a mérhetetlen különbséggel, amely az én játékom és az övék között már egyetlen mozdulatban szembetűnt. Emlékszem egy esetre, amikor edzője halálos betegségéről értesülve zokogva küzdötte végig az „Ausztrál Open” egyik sorsdöntő meccsét, könnyek folytak az arcán, miközben nyert. Nemcsak nekem, de az egész világnak ő volt a nagy teniszlegenda, minden idők fényessége, azt hittem, nem születik hozzá hasonló.
S alighogy visszavonult a versenyzéstől, feltűnt Roger Federer, s üstökösként száguldott Sampras nyomában. Egy-két év azonban beletelt, amíg elfogadtam magamban azt a gondolatot és érzést, hogy ő lesz az, aki Pete helyébe lép. Közben az értő közönség velem együtt rájött, s e vélekedésüknek számosan hangot is adtak, hogy soha senki nem tudott úgy teniszezni, mint Federer. Szinte egy szempillantás alatt legendás egyeduralkodóvá vált, mint egykor a rúdugrásban Bubka vagy jelenleg Iszimbajeva. Mivel minden sportban iszonyú nagy a konkurencia és a végletekig kiéleződött a vetélkedés, egy olyan sportember teljesítményére, aki mintegy korszakosan megelőzi társait, joggal mondhatjuk, hogy emberfeletti. Persze tudnunk kell, hogy minden kornak és minden tevékenységnek megvannak az emberfeletti teljesítményei, amelyek néhány évtized elmúltával a legtermészetesebb módon válnak emberivé, mivel az idő kiegyenlíti a különbségeket. Federernél azonban úgy nézett ki, hogy hosszú időnek kell eltelnie, míg felnő egy hozzá hasonló. Sőt az is valószínűnek látszott, hogy amíg pályafutása tart, s vissza nem vonul, aligha támad komoly vetélytársa. Én készségesen tapasztaltam, hogy a legyőzhetetlenségébe, rendíthetetlenségébe vetett hit nem puszta illúzió. A szpíkerek egy-egy hibája láttán csak azt tudták mondani: ő is csak ember. Fáj, de be kell ismernem, hogy az életben (és a sportban) nincsenek legyőzhetetlenek és halhatatlanok. Mert a győzni akarók jönnek és jönnek. Federer pár hete vereséget szenvedett bizonyos Novak Djokovicstól, akinek nevével – velem együtt – most ismerkedik a világ. Djokovics Federer eddigi egyetlen vetélytársát, Nadalt is legyőzte. (A US Openen Federer nagy küzdelemben visszavágott Djokovicsnak. De mint teniszabszolútum, most is veszélybe került.)
Talán nincs olyan legenda, amely örökérvényű? Én nem tudom…