Különösen elfogadhatatlan és érthetetlen a Ramat Gan-i katasztrófa annak ismeretében, hogy félidőben még a magyar válogatott vezetett 39-33-ra, azaz a második játékrészt 49-21-re vesztette el. Ilyen mértékű összeomlásra egyszerűen nincs magyarázat. Annak ellenére sem, hogy a találkozót tévéközvetítés híján nem láttuk. A két csapat másfél héttel ezelőtti összecsapását viszont igen. Az első húsz percben ugyan meglehetősen görcsösen kosárlabdázott a magyar együttes, de az akkori, 73-54-es végeredményt úgy nyugtázhattuk: még ki sem jött a valós tudáskülönbség. Az ellenfél soraiban – Cohen és Fleischer személyében – legfeljebb két ügyes kosarast fedezhettünk fel, vérbeli centert, klaszszist egyet sem, műkedvelőt annál többet. A magyarok játéka sem volt lenyűgöző, de Iványi és Béres a pótselejtező helyenként amatőr színvonalához képest mégiscsak euroligás nívót képvisel, s rajtuk kívül is akad olyan játékos a keretben, aki egy-egy mérkőzést képes eldönteni.
A jelek szerint olyan, aki elveszíteni, annál több. Elverhetjük a port a néhány évvel ezelőtti önmagára már nyomokban sem emlékeztető, szemmel láthatóan megfáradt Károlyin, a ziccerből is ötven százalék alatti pontossággal célzó Ujhelyin, a csak idehaza, a BEAC ellen villogó Fürészen, a labdát két kézzel, irányíthatatlanul eldobó Némethen, a felnőtt mezőnyben még mindig súlytalan Hontin vagy éppen az örökös tehetség szintjén megrekedt Fegyvernekyn, de az igazi felelősöket feljebb és lejjebb kell keresni.
Ha a pillanatnyi kudarcból indulunk ki, akkor először mindjárt a kispadnál. Bencze Tamás és Székely Norbert egyaránt rokonszenves, tehetséges edző, de a válogatott irányítására még éretlenek. Mit sem ér a tökéletes precizitással kidolgozott edzésterv, ha a mérkőzésen nem működik a kidolgozott taktika. Meccselni meg kell tanulni, s ehhez nem elég a tudás, az elhivatottság – tapasztalat is kell. Ha például a nyaralásról beesve, mindenféle előzetes információ nélkül, de Rátgéber László legalább leül a kispadra, valószínűleg akkor sem ez a szörnyű, 22 pontos vereség a vége.
Persze Rátgéber volt Berényi János elnök első számú kiszemeltje, csakhogy a pécsi mágus nem vállalta a megbízást, ezért csak a nesze semmi, fogd meg jól elnöki tanácsadó szerepkör jutott neki. Rátgéber nem is tagadta, azért nem kért a kapitányságból, mert korábban rengeteget bírálták amiatt, hogy – eljött az idézőjelek ideje – „csak” hetedik lett a válogatottal az Európa-bajnokságon. Remélhetőleg most nem dörzsöli a kezét, mondván, ő megjósolta: utánam az özönvíz.
Az igazi felelősöket a szövetség vezetői között kell keresni. Elsősorban a már elzavart, régi garnitúra soraiban, akik az utánpótlást lezüllesztve, a kasszát kifosztva a szakadék szélére sodorták a sportágat. A Berényi János fémjelezte elnökség csupán nem tudott visszaegyensúlyozni, és a mélybe zuhant.
A pótselejtezőben is számos hibás döntés született. Az elsőről, a szakmai vezetés kijelöléséről már szóltunk. Berényi még inkább elárulta tájékozatlanságát, amikor kijelentette: nemhogy az Európa-bajnoki részvétel, hanem az olimpiai kvóta megszerzése a cél. Mint Makó Jeruzsálemtől, avagy Bencze Ramat Gantól… Az is képtelen ötlet volt, ahogy a szövetség Cserny Rékával megegyezett. Nem tudni, hogy szándékos vagy véletlen kommunikáció eredményeként, de egészen a pótselejtező-sorozat kezdetéig úgy tudtuk, hogy Cserny Bostonban tartózkodik, mert másoddiplomáját védi az ottani egyetemen, ezért nem készülhet együtt a kerettel. Ehhez képest kiderült, Cserny a nyarat Budapesten töltötte, csak éppen fontosabb volt számára a civil karrier, mint a válogatottság. Három hónapos kihagyás után csatlakozott a többiekhez abban a reményben, hogy amikor igazán szükség lesz rá, az Eb-n, addigra formába lendül. Heti három-négy tréning igazán beleférhetett volna, vagy ha nem, akkor inkább sok sikert kellett volna kívánni az egyéni karrierhez. Beleillik a kínlódások sorozatába, hogy miközben női vonalon Pécs és Sopron a két hazai fellegvár, a hazai meccseinket Győrött és Zalaegerszegen játszottuk. Erre még az sem mentség, hogy a Péccsel nem ápol jó viszonyt a szövetség, Sopronban pedig faipari kiállítást tartottak.
Mára éppen ennyi maradt a sportágból: a pécsi és soproni kirakat. Mögöttük üres a bolt. Termelni, dolgozni kellene végre, mindent az alapoktól kezdve.
Ez nagyot szólna: ilyen csapattársa még nem volt Sallai Rolandnak!
