Zászlók és táborok

Hány a tábor, hány a zászló? A fenti kérdés nemegyszer elhangzott már a 2002-es választások utáni időszak óta, amikor Orbán Viktor meghirdette az egységes polgári oldal vízióját. Ha az elmúlt esztendőkben mindennapossá vált logikai rendszerben vizsgáljuk meg ezt a dilemmát, akkor az egy a tábor, egy a zászló jelszaváról kijelenthető, hogy a mai napig nem bizonyította be életképességét. Két elveszített parlamenti választás igazolja, hogy a Fidesz képtelen a teljes jobboldali egység megteremtésére. Az időnként felerősödő nemzeti radikális hangütés szétmorzsolta a legnagyobb ellenzéki párttól jobbra lévő erőket, ám eközben a centrumban rendre felerősödtek a mérsékelt konzervatívok, és egészen a tavalyi parlamenti választásokig az MSZP és az SZDSZ se rajtolt teljesen esélytelenül a középen lévő szavazókra. Ezért is vált permanens veszélyforrássá a Fidesz túlzott jobbratolódása, szól a közhellyé váló konklúzió, mert az itt elérhető választói bázis nagysága soha nem érte el azoknak a jobbközép érzelmű polgároknak a számát, akiket eközben elbizonytalanított a keményebb hang megütése. Nem beszélve azokról a szocialista és szabad demokrata párthívekről, akiknek rendre felerősítette az aktivitását a „fasizálódó” Fidesz rémképének a falra festése.
Történt azonban az előző egy-két esztendőben néhány olyan fejlemény, amely azt jelzi, hogy ez a csapdahelyzet már nem áll fenn olyan egyértelműen. Először is azt érdemes szemügyre venni, hogy amikor a Fidesz a centrumhoz közelítő mérsékelt politikai irányvonalat kezdte követni – például 2005 tavaszán, amikor a gazdaságpolitikai elképzelésekben már-már neokonzervatív jegyek mutatkoztak –, akkor elvileg a MIÉP vagy a Jobbik erősödésének kellett volna bekövetkeznie. Ám nem ez történt. A 2006-os országgyűlési választáson a két párt még szövetséget alkotva sem tudott a parlamenti küszöb közelébe (sem!) kerülni. Ennek aligha az volt az egyedüli oka, hogy a kampányban a Fidesz is keményebb hang megütésével próbálta a bázisát bővíteni.
Ugyanez jellemezte 2006 őszét, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni tüntetéssorozat megszervezésével az addig elszigetelt radikális csoportok átmenetileg a belpolitika főáramába kerültek. Hiába kaptak azonban esélyt a Kossuth téri tüntetők szószólói, hogy nagyobb számú hívet toborozzanak maguk mögé, komolyabb politikai célokra rástartolva, a kormány ellen tiltakozók elsöprő többsége a Fidesz mögött maradt. A radikális jobboldal történetének leggyengébb választási eredményét produkálta az önkormányzati választásokon, többek között a Fővárosi Közgyűlésből is teljesen kiszorulva. Ez a tendencia azóta is folytatódik. Az október 23-i véres tömegoszlatás ugyanúgy nem befolyásolta számottevően a pártok közötti erőviszonyokat, mint a sorozatos megszorító intézkedések vagy legutóbb a Magyar Gárda megalakulása. A Fidesznek a közvélemény-kutató intézetek által a szocialistákkal szemben mért előnye tartóssá vált, miközben az SZDSZ és az MDF együttes támogatottsága a parlamenti választások óta egyszer sem érte el a tízszázalékos szintet. A nemzeti radikálisok népszerűségi indexe pedig változatlanul a nullához közelít.
A következő parlamenti választás még nagyon messze van, és a szocialisták talpraállási esélyeit korántsem szabad alábecsülni. A csalódott választópolgárokat ugyanakkor nem érdekli az a véget nem érő ideológiai háborúskodás, amelyik jelentéktelen szélsőséges mozgalmakat akar potenciális veszélyforrásként a közéleti viták kereszttüzébe helyezni. A Gyurcsány Ferenc által a magyar politikába bevitt és ott képviselt, hazug és gyűlöletkeltő politizálás olyan mértékben ábrándította ki magából a nyugodt és stabil életre áhítozó embereket, hogy lényegében másodlagossá vált, hogy a Fidesz éppen mitől nem határolódik el. A Dávid Ibolya vezette MDF szirénhangja jóformán senkit nem tudott magához édesgetni az eltelt egy esztendőben, és a radikális jobboldal gyorsan változó képződményei között sem akadt olyan, amelyik legalább a látszatát meg tudta volna teremteni egy komolyan vehető leendő parlamenti pártnak. Mivel az ellenzéki oldalon változatlanul a Fidesz az egyetlen kormányképes erő, így nem is meglepő, hogy a közelmúltban olyan felmérés is napvilágot látott, amelynek adatai szerint százezres nagyságrendben pártoltak át a szavazók a szocialistáktól az ellenzék vezető erejéhez.
Gyurcsány ugyan változatlanul hisz a politikai marketing mindenhatóságában – most éppen a ’48-ból nem akar engedni –, illetve továbbra is a végletekig erőlteti a társadalom köreiben félelmet és gyűlöletet gerjesztő hangvételt, ám ez annak ellenére eredménytelennek tűnik, hogy a Fidesz teljesítménye is változónak nevezhető. A másfél esztendeje még a csúcson lévő miniszterelnök hitelessége mára romokban hever, ráadásul a hatalom megszerzése érdekében semmilyen eszköztől sem visszariadó kormányzás súlyosan kompromittálta az MSZP és az SZDSZ becsületesebb politikusait is. A milliárdos üzletemberekből lett pártvezérek kalandorpolitikáját még hoszszú évekig nem fogja tudni kiheverni egyik koalíciós párt sem.
Az emberek eközben rendet és nyugalmat szeretnének. Az elsöprő többség számára a megélhetési lehetőségek megőrzése a legfontosabb. Ugyanez a többség nem akar olyan éles konfrontációba keveredni, amelyik veszélybe sodorná mindennapjainak a biztonságát. Mivel a magyar társadalom mára megtanulta a demokrácia játékszabályait, ezért az erőszakos hatalomátvételt, a szélsőségesen megosztó, militáns politizálást következetesen elutasítja. Az előbb említett játékszabályok értelmében ezért kvázi ügyvezető-válságkezelő kormányként tudomásul veszi a regnáló kabinetet. A koalíció mellett szimpatizálni akaró mozgalmak vagy tüntetések iránti, helyenként megalázóan csekély érdeklődés viszont azt jelzi, hogy a kisujját sem hajlandó azért mozdítani, hogy segítsen a szocialisták hatalmon maradásában.
A Fidesz helyesen tette, hogy a Magyar Gárda esetében nem esett bele a sehová nem vezető elhatárolódás csapdájába. Még helyesebben tenné, ha végre nem rutinszerű és erőtlen tiltakozó nyilatkozatokkal reagálna a folyamatosan rá irányuló sárdobálásra, hanem a kesztyűt felvéve szembesítené a minél szélesebb nyilvánosságot azzal a ténnyel, hogy milyen aljas és kétszínű politizálást folytat ma a demokrácia bajnokának szerepében tetszelgő MSZP. Valahogy úgy, ahogyan Sólyom László köztársasági elnök tette az Országgyűlés őszi ülésszakát megnyitó beszédében, ahol a szélsőjobboldali politizálás tipikus módszerének nevezte a 2002-ben elfogadott kedvezménytörvény elleni gyűlöletkeltést, amelynek köztudomásúan Gyurcsány Ferenc volt a szellemi atyja.
Szóval akkor hány a tábor, és hány a zászló? A válasz nyilvánvaló. Amennyiben valaki az ország sorsának jobbra fordulását akarja, akkor egyetlen tábor lehetséges, mégpedig a mielőbbi kormányváltóké. Aki az ellen cselekszik – akár úgy, hogy pincérpártként kiszolgálja az MSZP-t, vagy pedig azáltal, hogy meggondolatlanságával muníciót ad a piros szegfűs rágalomgyárnak –, az a koalíció hatalmon maradásáért dolgozik. Amelyik ellenzéki erő valóban a mélyreható változásokat akarja, az kizárólag az együttműködésben gondolkodik. A zászlók számán pedig fölösleges töprengeni, mert a választópolgárok maguktól meg fogják oldani a problémát, hogy hány párt lépje majd át a parlamenti küszöböt. Az általuk majdan meghozandó döntés világossá fogja tenni, hogy egypárti vagy koalíciós kormányt akarnak látni a sötét böszmeségek sötét évei után.