Ungarók

Közadakozásból, egy kisváros nyugdíjasainak ezer forintjaiból és saját pénzből indult útnak huszonhét fiatal táncos és zenész, hogy Magyarországot képviselje a legnagyobb spanyol nyelvű ország folklórfesztiváljain és az év egyik kulturális világeseményén. A százhalombattai Forrás néptáncegyüttes meghódította Mexikót: kevesebb mint három hét alatt tizennyolc előadáson állva tapsolt a közönség.

(Monterrey)

Arcban gazdagon – adja ki a jelszót Szigetvári József, a százhalombattai Forrás néptáncegyüttes vezetője a fellépés előtti utolsó másodpercekben. Meghökkentő helyszínen, egy bevásárlóközpont tárgyalójában öltöznek át a táncosok, a falon a hónap dolgozója mosolyog a világra amerikai egyenvigyorral. A tánctér a mozi előtti placc, tömény beton, a csárdásban pedig oda kell tenni a bőrtalpú csizmát, hogy megfelelően szóljon, és ez nem tesz jót az ízületeknek – turné elején különösen oda kell figyelni az ilyesmire. San Luis Potosíban vagyunk, kilencórás éjszakai autóbuszozás után. A nemzetközi folklórfesztivál szervezői az egyik főtámogató kérésének tesznek eleget azzal, hogy a külföldi csoportokat felléptetik a hipermarketben. A program fél óra magyar néptánccal kezdődik a bevásárlás templomában. A mosoly, vagyis az „arcban gazdagon” előadásmód az óvatosabb táncot hivatott kiváltani.
Beválik a taktika: a bevásárlókocsikat tologató emberek előbb felkapják a fejüket a furcsa nyelven csujjogatókra, aztán észre sem veszik, hogy a kezükre ráolvadt a fagylalt, úgy belefeledkeznek a lendületes műsorba. Mikor az idegenek rákezdenek a közkedvelt mexikói népdalra, ők is bekapcsolódnak a Cielito Lindo éneklésébe, és percekig ünneplik a magyarokat. A bevásárlóközpont vezetője később addig könyörög a népviseletet időközben civil ruhára váltó együttesnek, hogy a szicíliai, guineai és helyi néptánccsoport után zárásként még egyszer eltáncolják a bemutatót.
A második előadás, ha lehet, még különösebb: a város határában fekvő könnyebb fokozatú börtönbe indulunk. A lányok láthatóan megijednek, amikor marcona tekintetű női motozók hívják be őket a vizsgálószobába, hogy benézzenek a kikeményített szoknyák alá. Átvilágítják a nagybőgőt is, és a lelkünkre kötik, hogy nagyon ügyeljünk a nyakunkba akasztott látogatókártyára, mert anélkül nincs visszaút. Föld alatti labirintuson át, sok zár kattanása után jutunk be az udvarra, amely olyan, mint ahogyan azt harmadosztályú amerikai börtönfilmekben láttuk: az egyik sarokban elkerített ring az utcai harcosoknak, hatalmas súlyok és különféle gyúróeszközök, aztán kosárlabdázó elítéltek, géppisztolyos őrök, őrtornyok és rácsos kapuk sokasága. A színpadon szereplő skót dudások nem mozgatják meg túlságosan az elítéltek fantáziáját, de a karcsú magyar lányok felkeltik az érdeklődést. Még várni kell, előttünk vannak az olasz zászlódobálók is, ezért a börtön számítógéptermében kapunk lehetőséget az öltözésre, felkészülésre. A táblán a mexikói büntető törvénykönyv internetes elérhetőségei. Itt minden a praktikumnak van alárendelve, az elítéltek a digitális analfabetizmus felszámolása közben is az ügyüknek kedvező paragrafusokra figyelnek.
A színpad kicsi, az együttes és a zenekar nem fér fel, ezért a táncra itt is marad a beton és a testközelség a nézőkkel. A libbenő szoknyák miatt nem lesz baj – igaz, a közönség soraiban marcona tekintetű őrök ügyelnek arra, hogy senki ne lépje túl a kulturált tetszésnyilvánítás határait. Engednek fotózni, bejárom az udvart – bicepszmániások és különleges tetoválásokat gyűjtők paradicsomában érzem magamat, nagyon kevés olyan arcot látok, akitől szívesen vásárolnék használt autót. Jön a finálé, a közönség teli torokból, könnyes szemmel énekel a hegyekből érkező fekete szemű leányról, aki megdobogtatja minden legény szívét. A behozott mexikói zászló láttán pedig egyenesen eksztázisba esnek – a zöld-fehér-piros lobogóban nem azt a hatalmat látják, amely rács mögé juttatta őket, hanem a hazát, amelyért érdemes élni.
A börtönbeli élmény eszembe juttatja a mexikóvárosi reggeleket – a világ harmadik legnagyobb városa, a huszonkétmilliós megapolisz főterén minden reggel nyolckor megáll az élet. A köztársasági palota kapuján kimasíroz a díszszázad, a katonák vállán kosárlabda-pályányi nemzeti lobogó. A zászlófelvonási ceremóniát mindenki némán tisztelegve kíséri végig – a mellettem álló utcaseprő szívére tett kézzel, párás szemmel nézte a magasba kúszó zászlót, és amikor észrevette, hogy fényképezem, azt mondta: a világ legcsodálatosabb érzése mexikóinak lenni. Ezt kellene eltanulni tőlük valahogy. Bár a száztízmilliós országban húszmillió ember szó szerint az utcán él, és további negyvenmillió nevezhető szegénynek, az nem kérdés, hogy fontos nekik a hazájuk, és senkinek sem mondják, hogy ne „mexikóiaskodjon”, ha nemzetiszínű zászlóval díszíti házát, autóját, ruházatát. Az egész ország tele van hatalmas zászlókkal, és kellő tisztelet övezi őket. A turné minden előadásán felállva tapsolták meg a magyar táncegyüttest, mert a magyar lobogó mellett a hazaiak zászlaját is behozták a színpadra.
Hamar kialakul a fesztiválrutin: délelőtt, délután rövidebb előadás és táncoktatás valamelyik egyetemen, este előadás a nagyszínpadon. Egyik éjjel aztán különös, de kézzelfogható módját tapasztaljuk meg a Forrás sikerének az egyik szórakozóhelyen: a bulizó kamaszok fejükön sörösüveget egyensúlyozva próbálnak táncolni, utánozva a magyar lányok szeremlei üveges táncát. Ez azt jelentette, hogy ott voltak valamelyik előadáson, és tetszett nekik a produkció. Kíváncsi vagyok, hogy egy hazai átlagdiszkó közönségéből hányan ültek végig már életükben legalább egyetlen magyar néptáncestet. A siker különben a fővárosig is elhallatszik: a magyar nagykövetnek orosz kollégája gratulál a San Luis Potosíban látott produkció után, az egyik központi napilap pedig egész oldalt szentel a produkciónak, amelyben a kritikus elmagyarázza, miért táncolják a környező országokban is a magyar táncokat, és Liszt, Bartók mellett Ormándy Jenő karmester nevét is megemlíti.
A börtön után a másik véglet következik: a város elitje előtt is fel kell lépni, olyan klubban, ahol az éves tagsági árát ezer dollárokban mérik. Fallabda- és teniszpályák, feszített tükrű medencék között kanyarog az út a nagyteremig, ahol unatkozó milliomosfeleségek által sütött pogácsákat árulnak valamely nemes cél érdekében. Nehezen oldódik a hangulat, a sznob közönség látszólag érzelemmentesen követi a legényest is, de aztán a végére itt is előkerülnek a fehér zsebkendők – tapsvihar helyett itt drága szövetek lobogtatásával jelzik, hogy tetszett a produkció. Másnap vidékre buszozunk, egy farm közepére épített mezőgazdasági egyetemre. A fellépés után megkérdezem a San Luis Potosí-i Autonóm Egyetem Agronómia Karának vezetőjét, miért tartotta szükségesnek meghívni távoli országok táncosait az intézménybe. José Igacio Nunez Quezada az agrikultúra szó eredetét boncolgatja, és arról beszél, hogy régen a mezőgazdaság és a kultúra nem vált el egymástól. A földön dolgozó emberek munka közben, után szívesen énekeltek, táncoltak, és ünnepeik zöme is a terméshez kapcsolódott. Aki igazán jó mérnök akar lenni, annak nemcsak a különféle növényeket és az azokkal való foglalkozást kell megismernie, hanem azt is, hogy milyen szokások, kultúrák kapcsolódnak hozzájuk – ebben segítenek a külföldi folklóregyüttesek.
Hat nap után továbbindulunk Tulancingóba, egy igazi mexikói kisvárosba, ahol belekóstolok egy hétvége nyüzsgésébe. A város legmagasabb pontján álló hatalmas templomban nagy a forgalom: temetés, keresztelő, lakodalom fér egyetlen délelőttbe. Fantasztikus élmény látni, hogyan tör itt magának utat az élet: a gyászoló sokaság szinte pillanatok alatt kicserélődik apró menyasszonynak öltöztetett kisdedeket szorongató felnőttekre, később pedig boldog ara érkezik vőlegényével, s a násznép tagjai közül meglepően sokan hordanak szívük alatt magzatot. A templomtól nem messze ott a piac, ahol cserzett arcú indiánok árulnak ezerféle csilipaprikát és számunkra ismeretlen gyümölcsöket, arrébb pedig hatalmas disznóbőrt lehet venni rágcsálnivalónak, vagy pár pezóért kibérelhetünk egy mariachi zenekart a vasárnap délutáni családi ünnepségre.
Estére átmegyünk Pachucába, Hidalgo állam fővárosába. A négyszázezres településen új városközpont épült ötcsillagos szállodákkal, bevásárlóközpontokkal és olyan ultramodern kulturális központtal, amelybe szőröstül-bőröstül beleférne a budapesti Művészetek Palotája. Az impozáns épület előtt több futballpályányi álomszép mozaik – csak ennek költségéből kijönne nálunk néhány metróállomás.
A háromezer férőhelyes nagyteremben elkezdődik a program, s miközben a bolíviai és ecuadori táncosok ropják, a Forrás bőgőse a kulisszák mögött erdélyi nótákat kezd játszani román zenészeknek. A Ciuleandra társulat Ploiesti-ről érkezett, vezetője bankhitelt vett fel a repülőjegyre, mert állami támogatást neki sem sikerült szereznie.
– Közben le sem tudjuk hívni a kultúrára szánt uniós támogatásokat, és milliókat költünk méregdrága fölösleges programokra – dohog –, de mi nem voltunk a miniszter csókosai.
A színpad mögötti együtt muzsikálás meghozza az eredményt, a fiatal prímás felajánlja, hogy a magyar bőgős álljon velük együtt színpadra. Páll Balázs nem ijedős fajta, s bár egy szót sem beszél románul, némi közvetítéssel megkéri a prímást, hogy gyorsan menjenek végig a programon, majd – immár a színpadon – bravúrosan végigzenéli a műsort. A közönségnek talán fel sem tűnik, hogy a két kelet-európai együttesnél ugyanaz a zenész játszik, mi pedig élőben megtapasztaljuk a román–magyar közeledés legújabb eseményét.
A magyarok tánca is sikerül: kétezer-négyszáz méter magasan vagyunk, és van vagy harmincöt fok, így aztán a komoly fizikai erőnlétet kívánó táncok után a kötelező színpadi mosoly csak a takarásig tart, utána levegőért kapkodnak a táncosok. Este aztán a közös vacsoránál a románok megköszönik a magyar zenész segítségét: felállva énekelik románul, hogy éljen Magyarország, éljenek a magyar zenészek, táncosok. Csak dörzsölöm a szememet, hogy ilyen előfordulhat – igaz, ehhez tízezer kilométerre kellett utazni Bukaresttől és Budapesttől.
Másnap a világ végén, Atitalaquiában van fellépés, a busz félnapnyit zötykölődik velünk a hegyek között. A kisvárosban hamisítatlan búcsúhangulat, a fiúk szív alakú kalácsot vásárolnak a kuncogó lányoknak, az apák plüssmacit lőnek a céllövöldében a terebélyesedő anyukáknak, mialatt a gyerekek a körhintán szórakoznak. A színpad melletti „fénypultnál” jókora szikrákra leszek figyelmes. A technikus igen eredeti megoldást használ a hangulat emelésére: a csupasz drótot megmarkolva ritmusra érinti hozzá a kiálló csonkokhoz, így hozva létre a színes reflektorok működéséhez szükséges kontaktust. A halálos áramütés veszélye nélkül megteheti, hiszen Mexikóban csak száztíz voltos a feszültség, de azért a szikrák nem kímélik – néha komoly grimasszal jelzi, hogy milyen áldozatot hoz a köz oltárán.
Lemegy az előadás, és mivel tizenhárom órás éjszakai autóbuszozás előtt állunk, a táncosok örömmel zuhanyoznának valahol. Kísérőnk elvisz bennünket egy szállodához, ahol előzőleg két szobát ígértek erre a célra, de a helyszínen kiderül, hogy időközben kiadták a szálláshelyeket. A polgármesteri hivatal alkalmazottja megvakarja a fejét, majd felderül az arca, és bőszen telefonálni kezd mobilján. Néhány perc múlva autós motel előtt fékezünk, ahol pongyolás háziasszony ad kulcsokat és törülközőket. A szobákba egy elfüggönyözhető garázson keresztül vezet az út, és az is feltűnik, hogy szekrényekkel sehogy, tükrökkel viszont meglehetősen gazdagon szerelték fel a hatalmas franciaágyat és a vörös függönyös helyiségeket. Aztán megtudjuk, hogy itt általában csak két órára bérelnek szobát a vendégek – a ház előtt parkoló turistabusz különben jelentősen rontotta az üzletmenetet, több lassító autó továbbindult a nagy forgalom láttán.
Éjszakai buszozás következik, és mivel a zuhanyozás felfrissítette a társaságot, alkalom adódik az együttes tagjainak jobb megismerésére. A húsz és huszonöt év közötti táncosok zöme egyetemista, jó részük hatéves kora óta táncol a Forrásban. Az együttesnek különben több mint hatszáz táncosa van jelenleg, ez összesen tizennégy színpadképes tagozatot jelent, és hozzájuk tartozik a Pesovár Ferenc Alapfokú Művészetoktatási Intézmény is. A Mexikóban járó csoportnak évente legalább ötven fellépése van Magyarországon, de a mostani útra hiába pályáztak állami és civil forrásokra, kevés helyen jártak sikerrel. Így aztán mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk: a táncosok fejenként százharmincezer forintot fizettek be. A többi költséget Százhalombatta város adta össze – kisnyugdíjasok hozták be ezer forintjaikat, a tehetősebbek pedig vásároltak az egyik villányi borászat, az Ősi család pincészete által támogatásképpen felajánlott borokból. Még így is kétmillió forint hiányzik – pontosan annyi, amennyit a kulturális miniszter keretéből sikertelenül pályáztak, miközben egy már befejezett ötperces rajzfilm „utómunkálataira” huszonkilencmillió jutott. De arra számítanak, hogy a sikeres turné után akad olyan hazai nagyvállalat vagy multi, amelyik tátogó popsztárok helyett folklórműsorral szeretné meglepni ügyfeleit, és így ki tudják fizetni a számlákat.
Egy néptánccsoport utaztatása nem egyszerű mulatság, elképesztő mennyiségű bőrönd kell a sok jelmez szállítására. A lányok egy műsor alatt akár hétszer is átöltözhetnek, és a legények sem ússzák meg nadrágváltás nélkül. A női tánckar bőröndjei huszonöt kilót nyomnak, mert kilenc szoknya, öt kötény és hét ing tartozik a felszereléshez a csizma, a papucsok, az üvegek és a fejdíszek mellett. A fiúk csomagja valamivel könnyebb, ugyanis hét tájegység mellénye mellett három nadrágot, két inget, kalapot, zakót, csizmát, a somogyi lakodalmashoz pedig kisszéket és seprűt kellett elhozniuk. Nem kötnek kompromisszumot: ha a nagyalsó a három keményített alsószoknyának köszönhetően mutat a legdúsabban, akkor hiába a kétezer méteres magasság és a kánikula, az összeset fel kell venni – a fiúk pedig zakóban táncolják végig a legényest. Hasonló igényesség tapasztalható más területen is: a fiúk csak frissen borotválva, rövid hajjal léphetnek színpadra, a lányok pedig smink nélkül, hosszú copffal. Akinek nem elég hosszú a haja, az az eredetibe befont vendéghajjal hosszabbítja meg.
Nemcsak a színpadi megjelenés a fontos a csoportnál, napközben is egyenruhában, egységet mutatva jelennek meg. Szigetvári József ezt azzal magyarázza, hogy a határt átlépve már nemcsak a Forrást vagy Százhalombattát, hanem az országot is képviselik, és fontos, hogy milyen benyomást keltenek az emberekben.
– Itt, Mexikóban nem egy néptáncegyüttes vagyunk, hanem az „ungarók” – véli az együttesvezető. Ezért a hétféle egyenruha közül többet külön erre az alkalomra készítettek. Van spanyol nyelvű póló, amelyről kiderül, hogy honnan jöttek és mi célból, de olyan is akad, amelyen felsorolják az eddig negyven ország ötven fesztiválján járt együttes fontosabb külföldi fellépéseit. Van elegáns öltönyük és lezser próbaruhájuk, címeres melegítő és hímzett galléros, rövid ujjú pólójuk is, szóval nem lehet őket zavarba hozni sem a medenceparton, sem a puccos bálteremben.
Megérkezünk az ötmilliós Monterreybe, és ha élnének bennünk előítéletek a lusta mexikóiakról, nyugodtan kidobhatjuk a szemétbe. A városban ugyanis két év alatt csodát vittek végbe a szeptember huszadikán kezdődött kulturális fórum tiszteletére. Az UNESCO által négyévente megrendezett világeseményre (az elsőt 2003-ban tartották Barcelonában) idejön a nagyvilág: nyolcvan nap alatt több mint ezer kulturális esemény zajlik a több száz konferencia és vitafórum mellett. Az események zömének a Fundidora park ad otthont, ezért a hatalmas területre konferencia-központot, luxusszállodákat, kiállítótermeket, színházakat, szórakozóhelyek tucatjait építették. A város központjából pedig egy kiszáradt folyómeder újraélesztésével gyönyörű vízi úton lehet eljutni a helyszínre. Aki végigsétálja a parton a pár kilométert, az százméterenként vízesést, pálmaligeteket, hangulatos kávézókat talál.
Október másodika és nyolcadika között a népművészetet a világ legjelentősebb kulturális eseményén a magyar Forrás néptáncegyüttes jelentette. Az esti fellépések professzionális színpadon, egy mesterséges tó felett megépített téren, több ezer ember előtt zajlottak. A magyarok előtt a japán Jamamoto dobegyüttes, utána pedig Fülöp-szigeteki zenészek léptek fel. Ha nincs a Forrás, akkor a majd három hónapos kulturális kavalkádban nem lett volna magyar képviselő – miközben itt volt mindenki, aki számít a világon Goran Bregovictól az ausztráliai Oz cirkuszon át a brazil Bebel Gilbertóig. Délelőttönként tudományos konferenciák, technológiai bemutatók és gyerekeknek szánt oktatások folynak a tíz BNV-nyi területű park minden sarkában, hogy aztán délután az előadóművészek vegyék át a főszerepet, éjjel pedig a világ leghíresebb lemezlovasai szórakoztassák az idesereglett turistákat és a helyi lakosok százezreit. Az egyik legkülönösebb helyszín a vasmű – mivel a város ennek köszönheti létét, nem engedték szétmállani a bezárás után, hanem idetelepítették a parkba, felújították, és modern kulturális központot varázsoltak belőle. A vezérlőteremben légkondicionált, sznoboknak való puccos étterem kapott helyet, de van benne múzeum, konferenciaterem, kávézó és szuvenírbolt is. Be lehet menni a kohó belsejébe is, ahol valamikor olvadt vas folyt, a kémény tetejéről pedig fantasztikus kilátás nyílik a környékre. Az ipari daru alatt szabadtéri színpad van, egyik este éppen magyar táncosokkal – szigorúan megszabták a műsorzárás időpontját, mert utána másodpercre pontosan lélegzetelállítóan modern előadás kezdődött a vaskohó tetején ipari alpinistákkal, hőlégballonnal és óriásbábokkal, mindezt pedig komoly pirotechnika és briliáns hangosítás erősítette.
Az egyik előadás alatt megilletődött asszonyt láttam az első sorban, karjaiban két- és háromévesforma gyerekekkel. Később azt is észrevettem, hogy a két csöppségen Budapest feliratú póló van – a műsor után derült ki, hogy Ábelnek ás Áronnak hívják őket, a nő pedig távolba szakadt hazánkfia. Különben minden állomáson találkoztunk magyarokkal – némelyeket a kalandvágy, másokat a szerelem vagy a globális világ valamely multicége röpítette ide. Monterreyben harmincfős magyar közösség alakult ki, egyikük hét mexikói diákot tanít a nyelvünkre a helyi egyetemen.
Miközben Budapesten jó esetben néhány százan kíváncsiak egy vidéki folklóregyüttes fellépésére, itt több ezer ember tombolt latinos hévvel a legények pontozója vagy a lányok üveges tánca után. A színpadról holtfáradtan lejövő fiúkat sikoltozó tinilányok várták, aláírásokért és közös fotóért könyörögtek nekik. A lányok rajongói rendszeresen küldtek rózsát vagy plüssállatkákat az öltözőbe, egy kemény mag pedig estéről estére megjelent piros-fehér-zöldre festett arccal és „I love Attila!” feliratú táblával. Természetesen az egyik táncos fiúnak szólt az üzenet.
Tizenkilenc napig tartott a turné, ezalatt tizennyolcszor léptek fel a százhalombattai fiatalok. Profikat megszégyenítő dinamizmusukkal, jókedvükkel és tudásukkal bebizonyították: bár itthon kevéssé, külföldön még van sikere a magyar néptáncnak.