’56 örökségének üzleti szempontú hasznosítása

A szabadon választott magyar Országgyűlés első ülésén, 1990. május 2-án törvényt alkotott az 1956-os forradalom és szabadságharc dicsőségéről. Deklaratív törvény, megszegése nem jár retorziókkal, aki nem ért egyet vele, azt sem érheti semmilyen hátrány. Ez így helyes, a szólás- és véleményszabadságot nem korlátozhatja egyetlen történelmi esemény megítélése sem. Ám a törvény mégsem pusztába kiáltott szó, mégsem holt betű. Jelzi, hogy a sokféle világnézetű, politikai meggyőződésű egyén között is van egy közös pont, amelynek tudomásul vétele és vállalása nélkül nem lehet senki a törvényhozás tagja, választott képviselő. Az 1956-os forradalom és szabadságharc tisztelete, eszményeinek megőrzése, szellemének továbbvitele a harmadik köztársaság parlamentjében legalább a hivatalos megnyilatkozások szintjén mindenkitől elvárható norma. A magánvéleménye csak rá tartozik, de mint a nemzet választott képviselője, köteles tiszteletben tartani a szabad Magyarország legelső törvényét. Ennek ismeretében nem az a kérdés, hogy jár-e kitüntetés Horn Gyulának, hanem az, hogy mit keres immár tizenhetedik éve a forradalom és szabadságharc örökségén született parlamentben? Nem az a kérdés, hogy bocsánatot kér-e Havas Szófia, hanem az, hogy miért nem mond le a mandátumáról?
Horn Gyula rajongói máig sem tudtak napirendre térni az év negatív eseménye fölött, hogy a köztársasági elnök megtagadta a kiérdemesült karhatalmista kitüntetését. Öntudatos baloldaliak nem szokták Horn érdemeit kétségbe vonni, így kizárólag Sólyom László pártos elfogultságának tudják be az ünnepélyes aktus elmaradását. Hiába győzködték az államfőt, még olyan kifinomultan intellektuális érvek, mint a jó izéjének…, nénikéjének emlegetése is leperegtek róla, s makacsul kitartott „történelmietlen”, a „megosztottságot elmélyítő” döntése mellett. Olyan emberek, akik hisztérikusan rettegtek a Magyar Gárdától, megnyugtatónak és természetesnek tartották, hogy Horn egy tömeggyilkos szervezet történelmi szerepét fényezi, külföldön is lejáratja a forradalmat és szabadságharcot, dicsőíti a hóhérokat, a szabadság eltipróit. Haladó baloldaliak nagy része nem lát ellentmondást abban, hogy az MSZP a forradalom szellemi, erkölcsi örökösének tartja magát, miközben egyes prominensei a forradalmat gyalázzák. Ők a forradalom és szabadságharc dicsőségét saját maguk, a szocialisták és jogelődeik érdemének tudják. ’56 a mindenkori hatalomgyakorló baloldal tulajdona lett, rendelkezik vele kénye-kedve szerint. Ez a folyamat 1956. október 28-án kezdődött, amikor Nagy Imre, mintha addig mi sem történt volna, a forradalom élére állt, s egy olyan embert neveztek ki a szabadságharc hősének – Maléter Pált –, aki addig a szabadságharcosok ellen tevékenykedett. Azóta pillanatnyi érdekeik szerint kreálnak hősöket, mártírokat, bűnösöket és felelősöket. Hiszen mindig ők győztek, hoztak áldozatot, vertek le, teremtettek békét, csináltak rendet, tettek igazságot.
Az ’56-os kontinuitást magához ragadó baloldal értelmezésében Kádárék nemcsak letaposták az amúgy is jobbra tolódott forradalmat, hanem megmentettek valamit eredeti tisztaságából is, megvalósítván számos fontos követelését. Ebben a konstrukcióban Kádár János és Nagy Imre „összebékítése” sem nehéz feladat. Kádár mint a Nagy Imre-kormány államminisztere még jogfolytonossággal is bírt a maga forradalmi (!) munkás-paraszt kormányának elnökeként, s tulajdonképpen ő is a forradalmat folytatta, csak közben a rendet is helyreállította. A nemzetőrség helyett a karhatalom biztosította a lakosság nyugalmát. Kádár és Nagy egyáltalán nem alternatívája egymásnak, csak taktikai oka van a teátrális döntéseknek. Nagy Imre kilóg a baloldali idolok sorából. A haladó emberek pártjában azokat a kádereket szeretik igazán, akiket kézben tarthatnak, adott esetben megzsarolhatnak, lejárathatnak a nép, a hívei, az elvtársai előtt. Nagy Imre nem volt véreskezű, kegyetlen, lelkiismeretlen, nem ölte halomra az elvtársait, sem az ellenségeit, mondhatni: nem volt igazán tettre kész és karakteres bolsevik. Az NKVD-nek végzett ügynöki tevékenységéről hazai elvtársai nem tudtak. Ma sem tudjuk, kiket súgott be, besúgó volt-e egyáltalán, hamis adatokkal juttatott-e bárkit is bitóra? Kései „leleplezése” teljes érdektelenségbe fulladt, bizonyságaként a jeles kommunista tételnek: a mocskos múlt is csak akkor érték, ha felhasználható.
Nem volt túl sikeres a „padláslesöprő miniszter” kampány sem. A nép számára Nagy Imre sokkal inkább a „földosztó miniszter” maradt, pontosan tudták, hogy a beszolgáltatásokhoz kevés köze volt. Nagy Imre nehezen illeszthető be a baloldali példaképek közé. Ki látott már olyan baloldalit, aki vállalta a felelősséget tetteiért, sőt még a hibáiért is? Nagy Imre az önfeláldozásig vállalta a felelősséget, ami merőben szokatlan cselekedet a baloldalon. Nagy a maga liberális, humanista vonásaival leginkább a Lenin által hasznos idiótáknak nevezett értelmiségi széplelkekre emlékeztet, s nem a haszonelvű, gátlástalan pragmatistákra, akikre az öntudatos, lendületes baloldal manapság számít. Márpedig a Nagy Imre-féle lelkiismeretes emberbarát hajlamos az individuális elhajlásokra (önálló gondolkodásra), saját elképzeléseit a párt tanításai fölé helyezni, az egyént túlértékelni, mindent öszszevetve: nehezen kezelhető és veszélyes. 1989-től a hatalmat megtartani vágyó baloldaliak kénytelenek Nagy Imrét is tisztelni, de minél inkább szocialista belüggyé válik ’56, annál inkább történelmi helyükre kerülnek a személyek is.
Mert hiába faggatja a miniszterelnök Nagy Imre sírját, a választ Kádártól várja. Gyurcsány Ferenc megnyilvánulásaiból úgy tűnik, mintha ’56-ot is elprivatizált tulajdonnak tekintené. (Nem véletlen az a botlása, amikor a Hiller haverral közösen írt tudományos értekezésében november 7-ét is az ’56-os emléknapok sorába iktatta.) A saját, illetve a szocialistákkal közösen elmart szerzeményét védte tavaly, a nemzeti ünnepen, véresre veretve a belekotnyeleskedő illetékteleneket. Feloszlatták az engedély nélküli demonstrációkat – állítják a rendőrök és a kormány. De a nemzeti ünnepen az állami rendezvények megtekintéséhez, az emlékhelyek felkereséséhez mióta kell engedélyt kérniük az állampolgároknak? Nem a beteges tulajdonosi szemlélet nyilvánult meg abban, hogy a kormány az ünneplők brutális szétverésére utasította a rendőröket? A forradalom, a szabadságharc, annak minden haszna a baloldalé, aki ezt kétségbe vonja, az megnézheti magát. A jobboldaliak, amennyiben igényt tartanak ’56 örökségére, rendbontók, árokásók, antidemokraták, megsértik a magántulajdon szentségét. Hőseik szélsőségesek, anakronisztikusak, ellenségei a haladásnak, a modern emberek számára sokszor nevetségesek.
A rendszerváltás első éveiben zavaró tényezőként hatott a jobboldal ’56-ot kisajátítani akaró erőlködése, de már 1994-ben sikerült gátat vetni az elfogult és egyoldalú történelemhamisító törekvéseknek. Olykor még ma is akadnak szerencsétlen megnyilvánulások – mint Sólyom Lászlóé is volt –, de hamarosan teljes lesz a harmónia a forradalom emléke és a munkásmozgalom története között.
Gyurcsány megmondta, hogy véget ért a Kádár-rendszer, ami annyit jelent, hogy befejeződött a pártelit, a nómenklatúra lecserélése. A kontraszelektált ideológusokat felváltották a kontraszelektált menedzserek. Ehhez a történelmi átalakuláshoz szükség volt ’56 örökségének üzleti szempontú hasznosítása is. A forradalom és a szabadságharc a reformerek kezelésében még tovább formálódhat, fejlődhet, reformálódhat, sőt igazán kedvező ajánlat esetén még gazdát is cserélhet.