Mi az oka annak, hogy a vonós népzene az utóbbi időkben nem szerepel a repertoárjában? Annak idején táncházi énekesként kezdte.
– A kultúrában nagyon kevés a pénz. A vonós bandáknak nehéz, és általában is nehéz minden csapatmunka. Azonkívül mi sosem tudtunk helyezkedni. Ez a mesemondás is úgy elhatalmasodott rajtam! Egyszer csak a táncházi világnál szélesebb körben találtam magam. Olyan körökbe huppantam, ahova a népzene még eddig nem jutott el. Ők sokszor mondják, hogy figyelj, inkább mondj több mesét, ne énekelj annyit. A másik, a régebbiek meg, hogy te, most már a mesemondásnak ezen a zavaros oltárán feláldoztad a jó kis táncházi muzsikát, énekelj már végre! A táncház dobott föl a pallóra, hát hova szaladtál? Középre álltál, okos már nem lehetsz. Hibázol, vagy innen, vagy túl. Nekem pedig éppen az tetszik, hogy nagy levegőt vesz egy gondolat, a mesében alábukik, és dalban üti ki a fejét újra, fél órával odább. Dalban folytatod, amit mesélni kezdtél, vagy fordítva. Együtt erősek. Szeretem azt is, hogy megállsz az emberek előtt, egyedül, és minden segítség nélkül, magadban, dalban gondolkozni merészelsz, tűnődsz, csiklandozol, reménykedsz, fohászkodsz, segítségért kiáltasz.
– Hogyhogy most mégis a vonós nótákat húzta elő ezen a kerek évfordulón?
– Jólesett felkeresni a régi zenésztársakat, akikkel valamikor együtt jártuk az országot, Európát, Amerikát. Ismertük egymást, mint a testvérek, aztán úgy szétmorzsolódtunk, hogy rendesen elválni se volt időnk. Vége lett. Vagy valami hasonló. Nagyon jó volt együtt, hát most megint összehívtam őket. Mind a két zenekart, az Ökröst, az Újstílust, az Egyszólamból Juhász Zoltánt. A létszám persze nem teljes. Sokan hiányoznak majd. Ez volt a kezdet. Nekem ünnep lesz, kedves édesanyám szülésének napja, hogy megint hallhassam a hegedűket, ahogy oktávval birizgálják a fülemet, hogy a négyhúrú brácsa hogy szól majd a háromhúrú mellett, vagy hogy a kisbőgő mit kezd majd a naggyal a kalotaszegi hajnali muzsikában, hogy szól a somogyi hosszi furugla, hogy tréfálnak majd tánc közben Végső Miklós, Galát Peti, Sánta Gergő. Kerül ott nekem örülnivaló, több estére való!
– Mi alapján válogatta a lemezre a dallamokat? Ezek a kedvencei?
– Úgy állítottam össze, hogy egymás mellett jól szóljanak, sehol se törjön meg, így tehát sok kedves nótát ki kellett hagyni. Szűk területet ölel fel: széki, ördöngösfüzesi, bonchidai és kalotaszegi muzsika, a hangszerek pedig csak vonósok, hagyományos összeállításban. Van közte húszéves felvétel is, olyan, amit kazettás magnóval vett fel valaki egy New York-i görög kocsmában. Ez a Fehér László balladája, szerintem jobb felvétel, mint ami a stúdiókban született, viszont nem Ökrös Csabi és Molnár Miki kísér rajta, hanem Vizeli Balázs. Bár gyönyörűen húzza, Csabi és Miki ebből kihagyhatatlan volt, mert velük sokat hordoztuk ezt a nótát, ezért ők egy stúdióban rámuzsikáltak erre a felvételre, így most négy hegedűvel, két brácsával és két bőgővel szól. Összeraktuk a múltat. Sok ilyen felvétel van a Legényesen.
– Mese van a CD-n?
– Mesét is mondtam, például olyat, ami a „mozsikának”, a hegedűnek a keletkezéséről szól. Aztán Kos Lőrincet is elmondtam, ahogy elveszíti a fejét, majd lassan észreveszi, hogy az neki hiányzik, ha másért nem is, de bár a látásért, hallásért, azért az egyetlen nyelviért. Megindul hát, hogy keresse meg, mert más azt keresni nem fogja. Tükörképe annak az ismert zenés mesetípusnak, amikor a pásztor elveszíti a nyáját. Ebben a mesében a nyáj veszíti el a pásztorát, test veszíti el a fejét. Erdőben mondtam magnóra, mivel stúdióra nem volt pénzem, hát a hajnali erdőben kiabáltam, hogy hol vagy, édes fejem. Na jöttek a kocogók. Azok, szegények úgy megijedtek! Hú, ez itt már ilyen korán a fejit keresi! Hamar a lábukat a nyakukba szedték, gyorsan elszaladtak. Na, mondom, első haszna a mesének megvolt immár. Sok címe volt a lemeznek, volt ez Kalapállás, Minden esetre, Mozsika, végül Legényes lett, mert javarészt a legénykori nóták vannak rajta.
– Ebben a korban megméri magát az ember?
– A méricskélés végigkíséri az egész életet, de bizonyítványosztás nincs mindig. Ági néni, Misi fiam osztályfőnöke, egyszer, bizonyítványosztáskor játékot eszelt ki, talán hogy az igazság elviselhetőbb legyen. A tanári asztal közepére nejlonzacskót tett, és azt mondta, hogy szomorúságot elszenvedni, örülni ezért érdemes, itt, ni. Igen, ezért, ami itt van a zacskóban. Ez ugyanis a nagy titok. A nagy ajándék az élettől, Istentől. Ez, itt, ami a zacskóban ragyog. Ezért még elbukni is érdemes. Aki a bizonyítványáért ide kijön, most belenézhet. Megvizsgálhatja, örülhet is neki. De mikor a helyire megy, tartsa titokban mit látott, mert titok ez a javából. Hát a szemünkön majd kiestünk, mi szülők is! Te Szentisten már megint mit talált ki Ági néni! Na aztán mikor Á-tól Z-ig röpdöstek a gyerekek az ilyen-olyan bizonyítványért, s mint a szomjas, aki kútra hajol, zacskó fenekire néztek… aztán elharapott szájjal padba vonultak! Hó, az volt ám az évzáró!
– Mi volt a zacskóban?
– Tükör… Ez a lemez is ilyen Ági nénis játék, tükör, bizonyítvány…
– Az előző lemez és műsor, a Sinka-ének egy kicsit eltér a többitől. Milyen a fogadtatása?
– Most is járja az útját, mindig amikor azt hiszem, hogy vége, akkor hívnak újabb helyre a Sinka-műsorral. Szeretik, de két átok van rajta. Először is sokan megkérdezik, hogy mondok-e rajta mesét, másodszor: „Ki az a Sinka?” Vannak Sinka-rajongók, akik szerint a magyarság egyik legnagyobb költője, de sokan vannak, akik soha nem hallottak róla, ahogy sokáig én sem. Az ő nevét az ámítógép is piros hullámvonallal helyteleníti. Sonkát vagy Inkát javasol Sinka helyett. De mint minden kincsnek, amit maga ás ki magának, nagyon örül az ember. Az így beszerzett tudás és érzés sokszor mélyebb, erősebb, tartósabb. És mindig kedvesebb. Úgy éreztem, hogy Sinkát meg kell mutatnom, úgy ahogy én belül hallom: elegyítve a bihari népzenével, dallammal megtoldva, mert ezek a versek arra születtek. 2004. december 6-án Sinkába kapaszkodtam. Le voltam betegedve, tapogattam a könyvespolcot, mi az, amibe a magunk vájta mélységes szakadék szélén meg tudok kapaszkodni, és találtam egy erős gyökeret, Sinka Istvánt. Magunkra ismertem benne, ezért készítettem el a Sinka-éneket. Közönségsikert nem tettem mérlegre.
– A Sinka-műsorban gyermekek is szerepeltek, akik a maga felfedezései. Igyekszik követni az újabb generációt?
– Ez tulajdonképpen önzésből történt. A Sinka-lemez veszedelmes vállalkozás volt. Sinkának akkora bánata volt, hogy azt ő maga is nehezen tudta elhordozni, ezt a mélységet, súlyos feketeséget nehéz önmagában felmutatni, ehhez valami ellenpontra volt szükség. Hogy valami a remény partjairól is megcsillanjon. Hát így aztán koldultam a gyerekhangot. Megindítottam a keresést, a sinkai tájon, Biharban. Elmentem az egyik, Sinkához kötődő város iskolájába, és elmondtam a tanítónőknek, hogy szeretném, ha ezeket a szép, régi, bihari gyermekjátékokat megtanulnák, én föléneklem kazettára, nem kell kottázni se, leírom papírra, hogy mi a szövege, a gyermekek hallgassák, ők aztán majd saját gyönyörű nyelvükön, szép kiejtéssel eléneklik, ezzel a szép tájszólással. Egyszer csak megfagyott a levegő. Hogy értem azt, hogy „tájszaóllás”? Mondom, hát hogy nem úgy beszélnek, mint Budapesten, ami ugye tört ága nyelvünknek. Tovább fagyott a levegő, majd azt mondta a tanítónő: „ide hallgasson, itt amelyik gyerek tájszaóllásban beszél, azt én rakom ki a folyosóura, az én órámra nem jöhet be, maga ilyesmit keres, menjen másfelé, de itt mi pontosan úgy beszílünk, mint Budapest”. Ha nem is pont ezt, de a lényeg ekörül volt. Azt se tudtam, hova kapjak. Ezek a drága lelkek így be vannak csapva?! Mindezek ellenére még azt is megígérték, hogy a gyerekek megtanulják majd. A gyerekek nem tanulták meg, fölöslegesen mentem vissza. Ahhoz se volt erejük, hogy megmondják: nincs miért. Pedig telefonon megkérdeztem. Az olyan kínos. Talán majd személyesen. Úgy mégis csak jobb. Hihetetlen volt, hogy ekkora falak emelkednek közöttünk, amit többek között a jó öreg kabaré műfaj emelt ilyen szép magasba, hogy a sokszor kiröhögött vidéki, a kultúraosztogatóktól messze lakó ember szégyellje még a nyelvét is. Az a nép, amelyik tömegével és pánikszerűen menekül saját jellegzetességeitől, sőt abban reménykedik, hogy ő nem ő, alkalmatlan, hogy saját sorsa felől döntsön, vagy legalábbis nagyon beteg. Na, ezek a kedves tanítónők ott álltak velem szemben, néztük egymást, és közben fényévnyi távolságra voltunk egymástól. Itt a lehetőség, hogy a nagyapáik játékait megtanulják. Ezek a gyermekjátékok olyanok, mintha nem is gyermekek mondanák, ezek a szerelemről szólnak, éhségről, elvándorlásról, sinkai témák ezek a javából: „tüzet viszek kötőm alatt, ha látjátok, ne mondjátok, ég a rokolyátok”. Kislányok éneklik! Régi, gyufátlan világban, ahol kialudt a tűz, ott a leányt nagy szégyen érte, ezért hozta valahonnan kötője alatt a kölcsönparazsat, szaporán, hogy meg ne lássák. Na de jelent ám az a kötő alatti parázs egyebeket is. Szerelmes költészet ám ez! Oda lehetett illeszteni bátran Sinka szerelmes verse mellé. Felfrissíti azt a fekete virágos nagy bánatot, egy kis derűt visz bele. A nagy keresésben eljutottam Debrecenig, Berettyóújfaluba, Gyulára, ott pontosan értették, miről van szó, ott a feledés tornyának magasabb fokán állnak, onnan már látszik a hiány is. Meg a kár. És kitűnő pedagógusokba botlottam. Szebenyi Juditba, aki Debrecenben Bíró Gergőt és a kis Fekete Bogit tanítja. Róluk még hallani fogunk, olyan jó énekesek. Aztán János Hajnalka kitűnő énekes gyermekei, a Virág gyerekek!
– A családjában van, aki tovább viszi a stafétabotot?
– Húszéves István fiam még a ruháimat is hordani kezdte, a mellényeket, mejjeseket nem is nagyon szoktam megtalálni. Juhász Zoltántól tanult furulyázni, tárogatózni főleg saját magától. Azóta ugrott nagyot a tudománya, amióta másnak is játszik. Táncolni nagyon szeret, sok cipőt elhasznál. Egyet – szépen csillogó, fekete ragasztószalaggal foltozott meg. Különleges darab. Ott ragyog a cipőpolcon, többet látom, mint a gazdáját. Konyhaablakból szoktam nézni, amikor két bottal kunhegyesi nagyapja táncát próbálgatja, a kecskeméti nagyapjának szilvafája alatt, kint a kertben. Misike gardonozik, tízéves. Ugyan most inkább zongorázik és hegedül, Bartókot nagyon szereti, A kékszakállú herceg várát énekelgeti, a zenekari részeket hozzádúdolgatja, zümmögi. Egy hónapon át csak az volt a fülén, azt hallgatta CD-ről. Amikor repülővel hosszabb útra mentem, lefénymásolta nekem a librettót, és ráírta: „Emlékül édesapának!” Ez a kedves kis emlék vett rá, hogy A kékszakállú herceg várába végre én is belépjek. Mikor Misike dúdolgatja, egy-egy pillanatra azt hiszem, hogy népdal. Az operaéneklés műfajában a dallam a drámaiság oltárán olykor-olykor füstbe megy. Gyerekszűrőn például megmarad. Persze a dráma rovására. Marci, aki népdalokat szépen énekel, nyolcéves, most trombitálni kezdett. Amikor látja, hogy Misi nekigyűrkőzik Mozartnak, mindig eszébe jut, hogy gyakorlás viszi előre a trombitát is. Szépen Misi fülihez igazítja a tölcsért, és angyalarccal megfújja. Tavaly még kamiont tolt végig a billentyűkön, meg a zoknit húzta le Misi lábáról. Jövőre nem tudom ezt hová fejleszti majd tovább. Na csak idejében szét tudjam szedni őket.
– Mi az, amit még meg szeretne mutatni az embereknek?
– Éneklésből, mesemondásból meg a kíváncsiságból fakadt a műfordítás: a „Rokonok söre”, ezt is még majd folytatni szeretném, a csuvas dalokat csapatban szeretném elénekelni. Nem kis szervezés lesz, és sok idő. Éneklésből-mesemondásból fakadt az is, hogy kérdeztem az öregeket, miért énekelnek, ebből lett a „Bú hozza, kedv hordozza” kötet. Nem tudtam kitérni előle, olyan szép gondolatokat hallottam, le kellett írni, és egybe látni, hogy ebben van-e valami rendszer. A jó nótafáknak zenei rendszer van a fejükben, meg kéne ismerni. És költői nyelven tudják megfogalmazni, ráadásul magyarul. Legkevesebb három gyümölcs hullik az öledbe: eredeti és pontos fogalmazás, ismeretlen zeneesztétika, a harmadik pedig az, hogy még hasznosítható is! A kötet második részével még adós vagyok. Aztán még mit? Sok mesét mondani, hátralévő ötven évemben, Gyulai Líviusz illusztráljon, Hír Misi a tipográfus jó barát tervezzen minél többet…
– Mi az, amit nehézségnek és mi az, amit különös adománynak érez ezen a pályán?
– Ritka, hogy színházban lépjek fel. És sokszor beterelt, odatévedt közönséggel van dolgom, de nem adnám semmiért ezt a helyzetet. Miért? Az ember bemegy a színházba, előbb a ruhatár figyelmezteti, hogy nemsokára előadás lesz, aztán háromszor gongatnak, utána még leoltják a lámpákát és a függöny is szétmegy. Nagyon sokszor én vagyok egy személyben a ruhatár, a három gong, a sötét és a nagy, dohos függöny. Egyedül kell elhitetnem, hogy amit mondok, az érdekes. Ez nagy tanítómester. Azt, hogy a nyájat, mint a pulikutya, hogyan kell terelni, hogy a figyelmet hogyan kell megszerezni, erről sok tapasztalatom van. Mit csináljak, vegyem tudomásul, hogy tojnak a fejemre, vagy azt a szépséget, ami nemcsak az enyém, hanem az övék is, nagy erőszakkal adjam át nekik, csavarjam ki a kezükből a mobiltelefont, szedjem ki a szájukból az ennivalót? És képzelje, egy idő után kiszedem a szájukból, kicsavarom a kezükből, és odaadom azt, ami az övék. A mesét, a dalt. Mert így jobban telik az idő. Tudom, hogy nem az enyém, az övék is, csak nekem volt benne a sok kilométerem. Én kérdeztem meg a sok öreget, én tömörítettem elmondhatóvá, másnak nem volt rá ideje, nekem meg volt, ölembe hullottak. Nálam vannak, felelek értük. Mint a kincstárnok a király kincseiért. Nem kicsi kérdés, naponta viaskodok vele: átadható-e a lélekben megsüketült embernek a saját hangja?
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
