Az orgona virtuóza

Meglepő, de a rangos ECHO-Klassik nagydíjat az egyébként zömében férfiakból álló orgonistatársadalom tagjai közül elsőként egy hölgy nyerte el. Iveta Apkalna hamarosan anyai örömök elé néz, ezért egy ideig nem áll majd pódiumra. A világszerte elismert lett orgonaművésznő egyik utolsó idei koncertjét Budapesten adta, a Művészetek Palotájában.

Híres különleges műsorválasztásáról. Nem fél attól, hogy a közönség megijed az eklektikától?
– A művészetben mindig kockáztatni kell. Sajnos rengeteg művész a biztonságra helyezi a hangsúlyt, és ezért marad a jól bevált klasszikus programnál. Számomra is fontosak ezek a fundamentumok, ezért is játszom Bachot, Mendelssohnt, Lisztet, a legtöbbeknek azonban nem is az eklektikus műsorral, hanem magával az orgonával van baja. Az az általános tévhit, hogy az orgona templomi hangszer, csak gyülekezeti énekeket és korálokat lehet játszani rajta. Én ezeknek az embereknek a szemét-fülét szeretném kinyitni.
– Szeret templomban játszani?
– Igen. Ilyenkor egy kicsit más a műsorom is, de azért alapjaiban megtartom azt a koncepciót, hogy a barokk, klasszikus és romantikus művek mellett mindig ott legyen a kortárs orgonairodalom. A templomokban a karzaton ülök, a közönség nem láthat, ezért általában megbeszélem, hogy kivetítsenek egy filmvászonra, így olyan a hatás, mintha egy hangversenyteremben lennénk.
– Vannak olyan művek, amelyeket egy templomi koncertre nem választana?
– Nincsenek. Minden, ami művészet, isteni üzenet. Soha nem játszom olyan darabot, amit nem szeretek, vagy amivel nincs személyes mondanivalóm, ellenkező esetben hazudnék.
– Gyakran játssza a Baltikum kortárs zenéjét, azon belül is kiemelten foglalkozik honfitársai műveivel. Ezt kötelességének tekinti?
– Ha én nem játszom, akkor ki? Itt Budapesten is úgy elvarázsolta a közönséget a lett darab, hogy többen érdeklődtek, honnan szerezhetik meg a kottáját. Persze nem könnyű megfelelő műveket találni. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy diplomata: a legszebbet, a legjobbat akarom mutatni.
– A rigai székesegyház orgonáját tartja a világ legjobb hangszerének. Ezenkívül melyik orgonákat kedveli, és hol helyezné el ezek között a Művészetek Palotája orgonáját?
– Nincsenek jó vagy rossz hangszerek, csak különböző karakterűek, ízlés kérdése, kihez melyik áll közelebb. Az esseni filharmónia orgonája nem túl nagy, és jó példája annak, hogy kevésből is lehet sokat kihozni. Ezért is szeretem Bachot, mert bár azt mondják, hogy borzasztó egyszerű, és nagyon könnyű megérteni, éppen ebben van a zsenialitása: kevés eszközzel rengeteget mond. A Művészetek Palotája orgonájától sokat vártam, és azt hiszem, ezt meg is kaptam. A nagy hangszereknél az orgonisták gyakran esnek abba a hibába, hogy mindent kipróbálnak, minden regisztert kihúznak, csakhogy ez nem show-műsor. Amit én ki szerettem volna hozni belőle, azt mind megtaláltam benne.
– Az említett esseni orgonán nemrég vette fel két új lemezének az anyagát. Milyen darabokat hallunk majd ezeken?
– Az egyik egy duóprojekt Reinhold Friedrich trombitaművésszel, ezen egy tipikus, XX. századi művekből álló koncertprogram szerepel, a másik pedig szólólemez, amelyen Saint-Saëns és Bizet zenekari darabjainak orgonás átiratait játszom. Az orgonista egy kicsit olyan, mint a karmester, amit a regiszterekkel állítok a hangszínen, az olyan, mintha vezényelnék. Zenekari művek orgonaátiratait játszani sokkal nehezebb, mint eredetileg is orgonára készült darabokat. A legkönnyebb magukat a hangokat, a legnehezebb pedig azt a flexibilitást megtalálni, ami a zenekar sajátja.