„Fiaim, csak énekeljetek!”

Tízesztendős útkeresés után lassan úgy tűnik, egyre nagyobb sodorban szélesíti medrét a Misztrál együttes. A pénteki születésnapi koncerten a csilláron is lógtak a közönség tagjai a MOM Művelődési Központ nagytermében, s a megzenésített versek fiatal generációjának éllovasai ezúttal sem okoztak csalódást.

Hamar elolvadt az ünnepi estnek kijáró izgalom, éppúgy, ahogy az új, fekete zubbonyok fölött gyöngyöző halántékokon is engedtek a gravitációnak az izzadságcseppek. Miután a legelső lemez sokak számára ismeretlen dallamaival régmúlt kezdetek emlékei közé sodorták leghűségesebb hallgatóikat, mintha fellélegeztek volna az első Balassi-verstől. A koncert tulajdonképpen az Adj már csendességet című históriás énekkel kezdődött el. A három különböző férfihang simán és erősen összekapaszkodott, s ezt ők is érezték: az ima a dal végére beteljesedett.
Persze a kitörő üvöltés, a diszharmónia sem érne célt ezek nélkül, s tíz év után elmondható, a fiúk elég stabilan alapoztak: van mire felhúzni a tündérkastélyt, a súlyos ostromokat kiálló bástyafalakat vagy egy kis, fatornyú templomot.
A versmegzenésítés, amely fondorlatos módon tágítja e csendes műfaj szerelmeseinek körét, ugyanakkor rendkívül veszélyes terep, hiszen csak akkor érhet célt, ha a tökéletes verset tökéletes zenével, tökéletes előadásmódban közli. Persze a tökéletes emberien lehet csak az, de ez épp elég kihívás. A Misztrál-dalok legtöbbje beteljesíti a hozzájuk fűzött reményeket; a jól ismert versekben sem csalódunk általuk. Ha a legtöbb dal jól is esik a hallgatónak, mindig akad olyan, amellyel nehéz megbarátkozni, vagy mert máshogy ásta bele magát a lelkünkbe egy költemény, vagy mert egyszerűen nem tudunk azonosulni vele. A közönség soraiból boldog, ütemes bólogatást kiváltó Tündérmenet ringásából így vert fel Dsida Jenő Arany és kék szavakkal című, tiszta harmóniát árasztó versének izgatott, disszonáns feldolgozása. Hát igen, van, hogy a vers fölött győz a zenész féktelensége; Tóbisz Tinelli Tamás, ahogy előadásról előadásra rendre átkölti saját dalait, úgy ennél a számnál sem fért a bőrébe. Sebaj, ennyi szabadságot talán adhatunk e mindenfelől kötött műfaj művelőinek.
A megszaporodó hangszerek közt kibontakoztak a dalok, fellángoltak a versek, és összeforrtak a zenészek is az elmúlt tíz esztendőben. Jól jelzi ezt, hogy előadóművész-társuk, Sudár Annamária szerkesztésében százoldalas könyvvel lepte meg őket rajongótáboruk, amely még dalra is fakadt az est végén, és ugyan még fejleszthető énektehetséggel, de lelkesen üzent nekik Tompa Mihály szavaival: „Fiaim, csak énekeljetek!”