Hevenyészett, szakszerűtlen, nevetséges

Az Egészségügyi Minisztérium nyolc nappal azt követően, hogy vitára bocsátotta az egészségbiztosítási reform koncepcióját, előállt azzal a törvénytervezettel, amelynek kidolgozásához elvileg csak azt követően kezdhetett volna hozzá, hogy a viták eredményeként felvetődött hasznos ötleteket a koncepcióba beépíti, a haszontalanok haszontalan voltát, az elutasítást pedig megindokolja. S természetesen közzéteszi a szakmai szervezetek, társadalmi partnerek stb. írásbeli észrevételeit, valamint a velük folytatott tárgyalás szerkesztett jegyzőkönyveit. Úgy gondolom, hogy egy jól kitalált, nem következmények nélküli országban ennek így kellene történnie. A kormány-előterjesztés 121 oldal, a törvénytervezet 174 paragrafusból áll, meglehetősen hosszú, de természetesen nem mind saját lelemény, nagyobb része más törvényekből van összeollózva. Ebben a cikkben nem szándékozom kritika tárgyává tenni az egészet, csupán egy sarkalatos pontját, mégpedig a díjtételbizottságról és a fejkvótabizottságról, illetve a fejkvótáról szólnék. A rendszer egésze és intézményei számára kulcskérdésekről van szó. A rendszer intézményei az egészségbiztosítási pénztárak, amelyeket a tervezet EBP betűszóval rövidít, s amely nemrég még kötelező egészségpénztár volt, rövidítve KEP, s amelyből három a kapkodó minisztériumi munka következtében a szövegben „felejtődött” [5. § (4) bekezdés c) pont; 46. § (4) bekezdés d) pont, 4. számú melléklet].
A koncepció a díjtételbizottság két feladatáról tud. Az egyik, hogy dönt az ellátási csomag szakmai tartalmáról; kiteszi, amelyek felett eljárt az idő, s befogadja az új, a réginél hatékonyabb eljárásokat, gyógyszereket stb. Másik feladata a díjak megállapítása, a már megállapítottak évenkénti felülvizsgálata. (A díjak, amelyeket az EGB fizet a szolgáltatóknak biztosítottai kezeléséért.) Abban – függetlenül attól, hogy egyébként mit gondolunk a kormány terveiről – mindenki egyetért, beleértve az EBP tulajdonszerzésre aspiráló üzleti befektetőket, hogy a háziorvosi díjazás, illetve a teljesítményfinanszírozás alapvető metodikái (járóbeteg-szakellátásban a német pont, a fekvőbeteg-ellátásban a HBCS, a BNO alapján történő besorolás stb.) változatlanoknak kell maradniuk, s arról valamiféle bizottságnak kell döntenie. Ezt a koncepció meg is ígéri: a bizottságban a „szolgáltatók képviselete biztosított” – mondja. Ne a szakminiszter vagy a kormány oktrojáljon, legalább az asztal mellett üljenek. A koncepció szerint az EBP-k biztonságos működésének garanciája többek között az is, hogy részt vesznek a díjtétel- és a fejkvótabizottságban – utóbbi a koncepcióban egyetlenegyszer, itt kerül említésre. Tehát a szolgáltatók (kórházak, szakrendelők stb.) és az EBP egyaránt tagjai a díjtételbizottságnak, míg utóbbi a fejkvótabizottságnak is (utóbbi a szolgáltatók számára érdektelen).
A koncepcióhoz képest a törvénytervezet szövege igencsak sajátos megoldásokat tartalmaz. A díjtételbizottság (miként a fejkvótabizottság), az egészségügyi miniszter javaslattevő és véleményező testülete, amelynek döntési jogköre is van, amit e törvény határoz meg. Azt határozza meg, hogy új gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök befogadási eljárásának részeként ezután hozandó (hogy ki hozza, nem tudjuk meg, erre ugyanis se kormány, se az egészségügyi miniszter nem kap a törvényben felhatalmazást) jogszabályba foglaltak szerinti hatósági jogkörében eljárva meghatározza az indikációs csoportokat. Ez, de csakis ez indokolhatja, hogy a díjtételbizottság miért jogi személy. Mindkét bizottság négytagú, tagja az egészségügyi miniszter és a pénzügyminiszter egy-egy delegáltja (az előbbi hivatalból a bizottság elnöke), valamint az EFB-k szövetsége két tagra tesz javaslatot, de hogy kinek, vagyis ki az, aki kinevez (valamelyik miniszter vagy a miniszterelnök?), homályban marad. Szó nincs arról, amiről a koncepcióban még volt, hogy a díjtételbizottságban az egészségügyi szolgáltatók (például a kórházszövetség) képviselve lennének, holott itt valójában róluk döntenek. A bizottság mind a négy tagja abban érdekelt, hogy a díjakat minél alacsonyabb összegben határozza meg – és a szolgáltatók, például a kórházszövetség képviselői nem ülvén az asztalnál, még csak ellent se mondhatnak.
Van még sajátosabb megoldás is. A bizottság tagjai nem egyenlők. Hogy mennyivel, azt külön jogszabály határozza meg (ennek kibocsátóját most sem tudjuk). A törvény meglehetősen középkort idéző megoldáshoz folyamodik: súlyokat rendel a szavazatokhoz. Demokráciában az egy ember, egy szavazat elvét valljuk – legyen szó bár professzorról vagy nevét éppen csak leírni tudóról –, amelyen legfeljebb annyi csorba eshet, hogy szavazategyenlőség esetén az elnök szava(zata) dönt.
Van tehát egy bizottság és rengeteg feladat. Olyannyira, hogy a törvény három albizottságot is előír (orvosszakmai, gyógyszerészi, költségvetési), amelyek csak úgy állhatnak fel, hogy a négy tagból elküldenek egy vagy két főt. Hármat már nem lehet, mert egy főből mégsem állhat bizottság, ha viszont senkit nem küldenek el, akkor a bizottság albizottsággá nyilvánítaná magát, az micsoda dolog. De emiatt a bizottság fejének nem kell főnie, mert az albizottságok összetételét és eljárásuk részletes szabályait az egészségügyi miniszter rendeletben állapítja meg. A bizottságnak ennél több joga van, mert ügyrendjét maga dönti el, szervezeti és működési szabályzatát az egészségügyi miniszter csak jóváhagyja. A törvény azért gondol az egészségügyi rendszer más (szakmai, érdekvédelmi) szereplőire is. Azok delegáltjait egy konzultatív testületbe ülteti, ahol ajánlásokat fogalmazhatnak meg a bizottság részére. Itt megint egy rendelethez jutunk, amelynek kibocsátóját nem tudjuk meg.
A fejkvótabizottság a kormány javaslattevő szerve (a díjtételbizottság az egészségügyi miniszteré), összetétele azonos a díjtételbizottságéval, s ahhoz hasonlóan ügyrendjét maga határozza meg. Különbség viszont, hogy szervezeti és működési szabályzatát az egészségügyi miniszter mellett a pénzügyminiszternek is jóvá kell hagynia. Ez a bizottság döntését egyszerű többséggel hozza (súlyozásról nincs szó), de ennek mibenléte, úgy tűnik, nem magától értetődő, mert itt is van egy ismeretlen kibocsátójú rendelet, mely elmagyarázza a bizottságnak, hogy miképp is működik az egyszerű többség. S ez alatt is van egy konzultatív testület.
A fejkvótáról a törvény annyit közöl, hogy külön jogszabály határozza meg, s hogy demográfiai, területi, szocioökonómiai és egészségügyi jellemzők alapján kell meghatározni. Semmi több, nincs egy fogódzó (ahogy például a szlovák szabályozásban nagyon is van). A koncepció mesélt még a területi igazságtalanság kiküszöböléséről, a kiegyenlítésről, mely több évre elosztva megoldandó feladat. A kiegyenlítés az lenne, hogy a fejkvóta-megállapítás során idővel csak és kizárólag a nem és az életkor számítson. Ha ez nem szerepel a törvényben, akkor Gyurcsány Ferenc és a szocialisták minden ezzel kapcsolatban elmondott szövege a Rózsadomb és Kelet-Magyarország egyes térségei közötti különbségekről bevallottan humbug. (Ezek a különbségek egyébként inkább elhanyagolhatók, mint vérlázítók, de ideológiai okból szüksége van rá a kormánynak, hogy az igazságosság zászlaját magasra emelhesse.)
A fentiek talán nem jelentenek könnyű olvasmányt a kívülállóknak. A lényeg, hogy aminek az előterjesztésben a legkidolgozottabbnak kellene lennie, mint az új (az ellenzék által egyébként nem helyeselt) rendszer lelke, az nem csupán hevenyészett, hanem szakszerűtlen is. Sőt, egyenesen nevetséges.

A szerző szociológus, közgazdász