Az első fecskék közé tartozik: ifjúkorában a néptánc még korántsem volt a köztudatban, nem úgy, mint manapság, az önök több évtizedes munkájának is köszönhetően. Hogyan került kapcsolatba a néptánccal?
– A szolnoki tanyavilágból származom, a néphagyományba szinte beleszülettem. Aztán jött a tsz-szervezés, apám földjét elvették, ezért úgy döntöttek a szüleim, hogy a mezőgazdasági munkák helyett inkább tanuljak tovább. Szolnokon a gimnáziumban találkoztam a regöscserkészekkel, ők azok, akik a cserkészeten belül a néphagyományt ápolják, és nagyon hamar kiderült, hogy van a tánchoz adottságom. Így aztán én is regöscserkész lettem. A szervezetet nem sokkal később megszüntették, de akkor már olyan sokat szerepeltem velük, hogy megbíztak, vezessem a csoportot, amely cserkészet híján az iskola tánccsoportjává vált. Teherautóval vittek minket vidéki fellépésekre, azt kellett demonstrálnunk szerte az országban, hogy mi vagyunk az éneklő, vidám Magyarország.
– Itt készítette az első koreográfiákat is?
– Szolnokon tudatosult bennem Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenegyűjtő munkásságának fontossága. Ez a példa annyira megtetszett, hogy elhatároztam: én is gyűjteni fogok. Felültem a vonatra, elmentem Karcagra, mivel azt hallottam, hogy arrafelé ők is gyűjtöttek. Többször voltam ott lakodalmi mulatságban, farsangi bálban, megtetszett a helyiek tánca. Szerettem volna megtanítani a tánccsoportnak, ehhez pedig koreográfiát kellett készíteni, így szükségszerűen kezdtem el ezzel foglalkozni. Az egykori cserkészvezetőnktől hallottam, hogy Molnár István Siófokon népfőiskolát indít. Molnár kolozsvári születésű ember volt, remek sportoló és híres modern táncos, a táncot Párizsban tanulta. Ő mesélte, hogy amikor egyszer hazament Kolozsvárra, meghívták egy kalotaszegi lakodalomba, ahol az emberek rögtön mondták: „Itt a táncművész úr, no, járjon egy legényest!” Már húzta is a zenekar, ő meg elsápadt, hogy most mit csináljon. Jöttek a legények, hogy ha nem táncol Pista bácsi, akkor majd elkezdjük mi. Úgy megdöbbent a táncukon, hogy amikor visszament Párizsba, az első dolga volt, hogy vett egy filmfelvevő gépet, és elkezdte járni az országot, Erdélyt, a Felvidéket, tanulmányozta a néphagyományt. És nemcsak a tánccal törődött, hanem a zenével is, bár akkor még nem voltak magnók, ezért a dallamokat meg kellett tanulni, és furulya után lejegyezni.
– A Molnár Istvánnal való találkozás után automatikusan következett a néptáncos pálya?
– Legjobb eredménnyel érettségiztem Szolnokon, kutatóorvosnak készültem, de hiába adtam be a felvételi kérelmemet, be sem hívtak. Később tudtam meg, hogy azért, mert az apám kulák. Próbálkoztam a Színház- és Filmművészeti Főiskola koreográfus szakán is, de oda sem vettek fel. Közben hallottam, hogy Molnár István vezetésével megalakul a SZOT Művészegyüttes. Itt találkoztam először azzal a pedagógiai megközelítéssel, hogy bár csak táncosok voltunk, a különféle művészeti ágakat egységben mutatták be nekünk. Olyan régi társaimmal dolgoztam itt, mint Vásárhelyi László, Martin György, Galambos Tibor. Nem sokáig voltunk együtt ebben a felállásban, a SZOT ugyanis szovjet mintájú mamutegyüttes volt, hatalmas énekkarral, szimfonikus zenekarral, hatvantagú tánckarral, amikor szerepelni mentünk, tíz Ikarus busz vitt minket. A kisebb vidéki színházakba be sem fértünk. Közvetlenül azelőtt, hogy megszüntették az együttest, egy Rákosi Mátyást köszöntő rendezvényen vettünk részt. Ezt csak azért emelem ki, mert ide a magyarországi nemzetiségeket is meghívták, és itt találkoztam először a méhkeréki román hagyományőrzőkkel. Annyira megragadott a műsoruk, hogy azonnal Méhkerékre mentem megtanulni a táncaikat. Azóta több koreográfiát is készítettem méhkeréki és eleki táncokra, a hétfői műsorban is szerepel majd az egyik. A SZOT együttes megszüntetése után jött az ötlet, hogy legyen a vegyipari szakszervezetnek központi táncegyüttese, ez lett a Bartók Béla Táncegyüttes, amelynek a vezetésére felkértek.
– Annak idején a Bartók Táncegyüttes jelentős szakmai műhellyé nőtte ki magát, a táncházmozgalom központjává és az ön módszerének elterjesztőjévé vált.
– Azzal, hogy én kerüljek a Bartók együttes élére, Martin György is egyetértett, vele ekkoriban már közösen is jártunk táncot gyűjteni, hetente többször voltam a lakásán a felvételeit tanulmányozni. Egy hivatalos csereút kapcsán eljutott Erdélybe, mert egyébként nem engedtek át senkit a határon, és Széken némafilmes táncfelvételeket tudott készíteni, amelyeket csodáltunk. Ezek hatására kezdtem tanítani a széki táncokat a Bartók Táncegyüttesben, persze akkor még nem voltak magnók, csak a Pátria-lemezek. Minden mást zongorakíséretre táncoltunk.
– Ez ma már elég hihetetlennek hangzik. Milyen dallamokat zongoráztak?
– A tánchoz tartozó népzenét. A két kiváló zongoristánk, a Sáry testvérek, Sáry József és László például a Pátria-felvételekről tanultak, ha pedig zenekar kellett, a Rajkót hívtuk, vagy a Bartók Béla zeneiskola növendékeit. Egyszer aztán beállított a próbára Martin György két fiatalemberrel: Sebő Ferivel és Halmos Bélával, akiket sikerült állandó zenekarnak megnyernünk. Ez volt az első hiteles, autentikus zenekarunk az első hiteles és autentikus táncunkhoz.
– A Bartók Táncegyüttes nagysága éppen abban állt, hogy a táncosok nemcsak a koreográfiát ismerték, hanem az adott terület táncnyelvét, zenéjét egységben látták. Ez a látásmód vezetett aztán a táncházak megteremtéséhez, és ha jól tudom, mindez többek között a legendás széki némafilmből és Sebőék muzsikájából építkezett.
– Egy időben olyan fellépéseket szerveztek, amelyekre rajtunk kívül meghívták az általunk táncolt tájegység hagyományőrzőit is. Egy ilyen alkalommal láttam, mennyivel nagyobb sikert aratnak a szatmáriak, a nagyecsediek. Rájöttem a titkukra: nem bemagolt, beállított koreográfiát adtak elő, hanem szabad táncot, amelyben mindenki tehetsége szerint alkalmazta az egységes táncnyelvet. Ezután tudatosan törekedtem arra, hogy a szabad táncnak is teret adjak a koreográfiákban. Egyre inkább átalakult a pedagógiai látásmódom, módszerem. Korábban az volt a bevett gyakorlat, hogy egy-egy figurát ellestünk a táncfilmekből, vagy aki gyűjtötte a táncot, az emlékezetből tanított néhány lépést, de nem volt szokás szabadon táncolni, ezeken a koreográfiába épített lépéseken kívül nem sokat tudtunk az adott táncról. Az igaz, hogy annak idején Molnár István már táncoltatta velünk szabadon a kalotaszegi legényest, mert látta, hogy valahogy így csinálják, akkor ő még csak a motívumokat ismerte, a táncrendet nem, így nem fedezhette fel, milyen fontos a zene és a tánc között a kapcsolat. Ezt már Martinék vették észre gyűjtéseik és a elemzések során, mi pedig ekkor már tudtuk tőlük, hogy a néptáncnyelvnek is vannak „nyelvtani szabályai”.
– Meglehet, ez volt az egyik legnagyobb előrelépés a magyar néptánctörténetben. Mikor jött el az az idő, amikor ezt a szabad táncot felfedezték a szórakozásnak is, és megszervezték az első táncházat?
– Lelkes Lajos, a Planétás könyvkiadó igazgatója egykor a táncosom volt, Novák Ferenc csalogatta át a Bihari Táncegyüttesbe. Széken jártak gyűjteni Novák Ferenccel, részt vettek egy táncházban, és látták, hogy a falusi fiatalok milyen szépen szórakoznak együtt. Lelkes Lajos vetette fel, hogy szervezzünk mi is táncházat az együttesek, a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas részvételével. Viszonylag sok külső vendég volt, akik Sebő Feriéktől hallottak erről a lehetőségről, a többségük nem tudta a táncokat, csak ültek az asztalnál. Valaki megkérdezte, hogy nem mutatnám-e meg az alaplépéseket. Így kezdődött. Persze nem csak a tánc iránt érdeklődő fiatalok jöttek: Sebőék írókat, költőket, néprajzosokat is hívtak, például Csoóri Sándort, és, ha jól emlékszem, Nagy László is ott volt.
– A bartókos korszaka alatt kialakult új néptáncoktatási módszer időközben egyre több helyre eljutott.
– Huszonkét évet töltöttem a Bartók Táncegyüttesben, ebből a második évtized telt az új szellemiségben, innen az Állami Népi Együtteshez kerültem tizenhét évre, közben pedig a táncoktatási módszeremnek olyan híre lett, hogy a hivatásos táncosképzésben is hasznosítani akarták, és beindulhatott a néptánc szak az Állami Balett Intézetben. Györgyfalvai Katalin vállalta a vezetését velem együtt. Amikor az Állami Népi Együttest vezettem, feleségem, Böske vetette fel az ötletet, hogy szervezzünk gyermekcsapatot utánpótlásnak. Nekünk akkor már öt gyermekünk volt, ezzel persze rájuk is gondoltuk. Így jött létre tizenöt éve a Csillagszemű Táncegyüttes, akkor még az Állami Népi Együttes mellett. Később aztán családi vállalkozássá alakítottuk, időközben szépen gyarapodott a létszám, ötszázan vagyunk, és ez vált a műhelyemmé. Jelenleg hat csoportban tanítjuk a gyermekeket két és fél éves kortól. Külföldre is sokat hívnak. Ott elsősorban nem azért tanítjuk a magyar táncokat, hogy csak ezeket táncolják, hanem hogy elsajátítsák rajtuk keresztül a módszert, és ennek segítségével a saját táncaikat is megtanulhassák. Én egyébként úgy gondolom, hogy minden táncpedagógusnak a helyi hagyományból kell kiindulnia, ahogy a gyermek is először az anyanyelvét tanulja meg.
– A hagyományos néptánc mellett most Kodály-művekre is koreografált. Mennyiben más ez a munka?
– Kodály Kállai kettősére, valamint Gyermektáncok zongorára című művére készítettem koreográfiát felkérésre, de korábban Bartók Mikrokozmoszára, egyik hegedűduójára is koreografáltam. Ilyenkor nem lehet ugyanazt a táncnyelvet használni, hanem alakítani kell rajta, új nyelvet teremteni, amilyet a népzene hatására Bartók és Kodály is megalkotott a zenében.
origo.hu
Majdnem belehalt egy idős ember egy brutális támadásba - egy budapesti buszról rángatták le
