Ötvenhét másodperc

Van még konszenzus Magyarországon. A nemzeti hírügynökség élére Sólyom László decembertől újabb öt évre Vince Mátyást nevezi ki. Sólyom László a Magyar Távirati Iroda tulajdonosi tanácsadó testületének iránymutatását követi, amely 10:0 arányban döntött az elnök továbbszolgálása mellett. Nem szeretnék ünneprontó lenni ebben a szép ötpárti egyetértésben, ám én az utóbbi fél évtizedből több súlyos szakmai-politikai konfliktusra is emlékszem az MTI hírközlési gyakorlatával kapcsolatban. De hát a megbocsátás szép erény, Vince Mátyás meg közismerten kiváló szakember – bár egy apró betűs záradékot szívesen olvasnék a részéről, hogy töredelmesen megbánta korábbi, nem túl dicsőséges közreműködését az antiszemitázó rágalomiparban.
A Magyar Újságírók Országos Szövetségében viszont korántsem ilyen egyértelmű a tisztújítási helyzet. Alig sikerült megközelíteni a boldog kádári idők választási eredményeit, hiszen Eötvös Pált mindössze 96 százalékos többséggel választotta újra az újdondász közgyűlés. Mi ez a négyszázalékos ellenszegülés? Talán ezek a bátor kollégák a szavazófülkék félhomályában így sérelmezték az újságíró-üdülők dobra verését? Szerencsére ez nem az én dolgom, miután Eötvös első megválasztásakor morális tiltakozásként felfüggesztettem MÚOSZ-tagságomat. A családi kassza szempontjából nem hátrány, ha továbbra sem kell majd megterhelni a tagdíjjal. Azon sem kell törnöm a fejemet, hogy a MÚOSZ-vezérkarban milyen meggondolásból kapott helyett a Burda főszerkesztő nagyasszonya. Nem tehetek róla: a hír hallatán Sándor György tévégegje jutott eszembe. A remek humoralista, aki mostanság a Semmittudás Egyetemén ad elő, annak idején úgy kért eligazítást az utca embereitől, hogy térkép helyett egy szabásmintát teregetett ki eléjük. S mit ad Isten: eligazították. Úgy tűnik tehát, nem reménytelen választott hivatásom helyzete a létező gyurcsányizmus korában: majd egy remek szabásminta megmutatja a kiutat a zsákutcából.
Eötvös Pál szánalmas és zavaros magyarázkodását, amelyet a Népszabadság hasábjain a posztumusz Teller-levél közlése után elkövetett, kötelező olvasmányként kell majd tanítani a kommunikáció szakosoknak, ha a magyar média ezredfordulós mélyrepülését taglalják. A hivatalos indoklás szerint Eötvösnek nem a morbid dokumentumhamisítás miatt kellett megválnia a főszerkesztői széktől; de én azt nem hiszem el. Nem rögtön tették lapátra: előbb megmelegítették neki az elnöki széket az újságíró-szövetségben. Mielőtt azonban végképp elandalodnánk a posztkádári szociális hálózat bolymeleg szolidaritásán („elvtárs, segítsd a lebukottakat”), hadd emlékeztessek arra: a Teller-ügyben állítólag közvetlenül felelős Nagy Csaba később nem csupán főszerkesztő-helyettes lett a lapnál, de még főszerkesztőjelöltként is szóba került. Kései igazságtétel volna, hogy most viszont őt sodorta el a Horn-botrány?
A puszta tény, hogy Horn Gyula hamis halálhíre ötvenhét másodpercig fel tudott kerülni a Népszabadság internetes kiadására, azt mutatja: az abszolút mélypontnak gondolt stádiumnál is mindig van lejjebb. A Népszabadságnak – talán a materialista örökség miatt – a jelek szerint alapvető gondjai vannak élet és halál határmezsgyéjével: nehéz lehet elfogadniuk, hogy ez a gyepű csak idealisztikusan átjárható. Az viszont, hogy egy szocialista exminiszterelnöknek halálhírét költik, politikailag is több mint kínos. (Innét kívánok jobbulást a pufajkás veteránnak.) Hogy Nagy Csaba ezek után főszerkesztő-helyettesként felajánlotta lemondását, és azt el is fogadták, csöppet sem csodálom. A körítés azonban kísértetiesen hasonlít az Eötvös-féle maszatolásra. Nemcsak Tamás Ervin, a másik főszerkesztő-helyettes (a politikai zsurnaliszta kategóriában az utolsó Prima Primissima) vesszőfutására gondolok, aki a főszerkesztő Vörös T. Károlyt hazugságban hagyva azt állította egy internetes fórumon, hogy ő nem ajánlotta fel a lemondását. (Ez igaz lehet, mert így nem is tudták elfogadni.) A fő kérdés maga Vörös szerepe. Nehéz nekem a Szabad Nép-es sajtókultúrába belehelyezkednem, de annyit kibicként is érteni vélek, hogy ha a Teller-ügy miatt a főszerkesztőnek kellett repülnie, akkor a Horn-ügyben is így kellene lennie. Itt pedig erről egy pillanatig nem esett szó, csakis a második vonalban való bűnbakkeresésről. Vörös bizonyára sok Rejtő Jenőt olvashatott, így tudja: ha azt akarjuk, hogy a légióban elkerüljük a kellemetlen sivatagi őrjáratozást, a legcélravezetőbb, ha mi magunk olvassuk a névsort.
A Horn-ügynek van egy mellékes tanulsága is: immár nemcsak a nyomtatott sajtóban, de az on-line verzióban is lehet kapitális, fővesztéssel járó hibákat elkövetni. Nem is oly rég ez történt egy polgári rádió honlapjával kapcsolatosan is, ahol egy internetről levadászott szerencsétlen és vállalhatatlan illusztráció miatt hullottak a fejek. Ott is roppant rövid ideig volt látható az anyag – bár az ötvenhét másodperces talmi halálhír mindenképp Guinness-rekordnak tekinthető. Ami itt érdekes, az az ügy utóélete. Ugyanis számos más honlapon – beleértve a Népszabadság internetes változatát is – továbbra is elérhető volt (s részben ma is elérhető) a botrányos kép, csakhogy annak a hírnek az illusztrációjaként, hogy a rádiós portálon ez a montázs volt elérhető, tessék megtekinteni és szörnyülködni. Kézenfekvő analógiával: a Népszabadság ilyen alapon pedofilkép-tárat is működtethetne, annak a cikknek az illusztrálásaként, hogy pedofilkép-kereskedő hálózatot számoltak fel, és ezeket a fotókat találták. Volna azért ok a lapvezetésben további lemondásokra is.
Az említett probléma – hogy miközben a médiamunkás látszólag tiltakozik egy másik médiatermék ellen, azt bemutatva lényegében ingyenreklámot csap neki – mostanában a lassan minden józanságából kivetkezett Friderikusz Sándorban csúcsosodott ki, aki a Magyar ATV-n futó propagandaműsorában a minap két olyan klipet is képernyőre engedett, amely kimeríti az uszítás fogalmát. Az internetes politikai folklór e szélsőséges vadhajtásai nemcsak népirtásra tettek anonim javaslatot, hanem például lezsidózták Gyurcsány Ferencet. (Holott olvashattuk a Népszava publicistájától, Tamás Gáspár Miklóstól, hogy Gyurcsány szlovák, míg Navracsics Tibor horvát, a magyar honatyák többsége pedig német, s mindezt a HVG interjúiból lehet megtudni.) A kommunikációs és morális küszöb alatt elhelyezkedő klipeket az első nyilvánosságban bejátszó Friderikusz maga is zsidózott és uszított, hiába rendezett aztán álszent színjátékot a világhálós gyűlöletbeszéd elítélésének szándékával.
Nem kétséges: a magyarországi média továbbra sem látszik kiérni a holtsávból. Még az olyan biztató tervek is meghiúsulnak, hogy Orosz József tehermentesítse a televíziós közszolgálatot, s átigazoljon MSZP-szóvivőnek. Lendvai Ildikóék kerek perec letagadták, hogy a frakcióban bármi ilyesmiről szó esett volna, de sajnos, a világháló, úgyszólván, élesben tudósított arról, hogy ama péntek délelőttön Orosz miként tárgyalgat a szocialista illetékesekkel. Arról a médiamunkásról van szó, aki átengedte a rádióstúdióját interjúvolgatni Gyurcsánynak. (Az interjúalanyként asszisztáló Debreczeni Józsefnek ezért egyszer még bocsánatot kell kérnie.) Orosz még sírva is fakadt Gyurcsány ’56-os bocsánatkérésén, még mielőtt a kormányfő emberei véresre verték volna az ünneplő tömeget. Most pedig, hogy nem kellett pártszóvivőnek, megy vissza elfogulatlan közszolgálati tévémoderátornak. Nem az az ötvenhét másodperc a legnagyobb botrány a honi médiában.